Cirmoska halott, Setét nem jöhet szóba társnak, így kissé elhagyatottnak érzem magam... de ez nem is kínoz annyira, ha belegondolok: igen jól összeismerkedtem az emberekkel. Valaki például a múltkor megkérte a gazdámat, hogy küldjön személyemről fotográfiát neki, a napokban pedig egy másik különleges okajamai kölesgombócot juttatott el külön az én számomra. Ahogy egymás után szembesülök az ember szimpátiájának jeleivel, lassan megfelejtkezem róla, hogy macska volnék. Egyszer - nem is tudom már, mikor - olyan érzésem támadt, hogy létem a macskáétól az emberi felé közeledik. Épp ezért mostanában már eszem ágában sincs, hogy harcba hívjam fajtámat a kétlábúak ellen.
Néha-néha már mintha ember volnék magam is... reménnyel tölt el önnön fejlődésem. Nem mintha lenézném népemet, mégis odafordulok inkább, ahol rokonszenvet és kétségtelen erőt érzek. Ez nyújt számomra biztonságot. Ezért aztán dühítene persze, ha az ember iránti növekvő hajlandóságomat egyesek állhatatlanságnak, álnokságnak vagy hűtlenségnek bélyegeznék. Vannak ugyan, akiknek folyton ilyesmiről jár a szájuk, pocskondiázzák az embert - élhetetlen, prűd alakok. Én megpróbálok átlényegülni, nem azért, mert terhes a Cirmoskával vagy Setéttel való azonos származás közössége, hanem mert büszke vagyok rá, hogy az emberhez tartozom. Már-már emberi gőggel bírálom el gondolataikat, szavaikat és cselekedeteiket. Véleményem szerint ez egészen természetes. Csakhogy amíg jómagam a tudatosságnak ilyen magas fokára vergődtem, sajnos a gazdám, mit sem törődve ezzel, annyiba vesz, mint egy közönséges macskakölyköt. Köszönni nem köszön, meg se szólít... a kölesgombócokat is úgy fölfalta, mintha az övé lett volna. Meg a fényképet sem csináltatta meg rólam, hogy elküldje. De hát a gazda a gazda, én meg én vagyok. Mit csináljak: logikus, hogy vannak nézetkülönbségeink.
De most már aztán tényleg megemberesedve bevallom, nehezemre esnék eztán csupán a macskák viselt dolgairól beszélnem, hiszen kikupálódtam közülük. Már bocsánat, de ezentúl csak olyan személyek ügyeiről fogok tudósítani, mint Meitei vagy Kangecu urak.
Egy szép vasárnapon a mester kijött a dolgozószobájából, letelepedett mellém, elhelyezte a tuskövet, az ecsetet, a papírt, majd hason fektében sóhajtozásba fogott. Talán valami új művet akar a világra hozni, azért ád ilyen különös hangokat, gondoltam, és figyeltem. Csakugyan elkezdte, méghozzá határozott vonásokkal.
"Illatos füstölő."
Nocsak, újmódi vers vagy haiku, mi lehet ebből? Mindenesetre a gazdámtól egészen szellemes. Míg ezt végiggondolom, máris fut az ecsetje tovább:
"Arra gondolok mostanában, hogy írok valamit a néhai Természet Hívéről."
De itt aztán megtorpan az ecset és nem akar továbbmozdulni. A mester csak fogja, a feje is félrebillen. Látszik, hogy nincs már különösebb ötlete.
Nyalogatja az ecsetet. Mikor már a szája fekete, egy kört kanyarít alulra. Kétszer belebök, az a két szem. Majd következik az orr, két kis orrluk és egy oldalvonással szájat is csinál. Hát ez így nem lesz se próza, se haiku. Ő is elégedetlennek látszik, mert a feje a helyére billen. Új sort nyit. Valahogy azt gondolhatja, hogy ezzel már csak úgy folyik majd belőle a kínai vers. Íme:
"A néhai Természet Híve a végtelen űrt kémleli, Konfuciusz mondásait olvassa, sült krumplit fal, és folyik az orra."
Ahogy így nyersben leírta, fogta és minden különösebb szemérem nélkül hangosan elszavalta, s tőle szokatlan módon felnevetett:
- Hahaha! Nagyon jó! De azért az orrfolyás egy kissé erős. Kitörlöm.
S azzal egy vonással áthúzta. Aztán még egy vonással, majd még eggyel, sorjában... mit sem törődve azzal, hogy elfogyasztja az üres helyet, még vagy nyolc vonást rótt egymás mellé. Amikor a papíron nem maradt több hely, letette az ecsetet és olyan arckifejezéssel sodorgatta a bajszát, mintha azt mondaná: Ide nézzetek, így jönnek ki a bajuszomból a mondatok! Éppen lefelé pödörte, mikor kilépett a nappaliból az asszony, és leült a férje orra elé.
- Kérem szépen... - szólította meg.
- Mi van? - A gazda hangja úgy kongott, mint a víz alá süllyedt gong.
A feleségének nem tetszett ez a válasz, és újra kezdte az egészet:
- Kérem szépen...
- Mi van már!? - így a mester, miközben az orrába benyúlva, a hüvelyk- és mutatóujjával nagy hirtelen kirántott néhány szőrszálat.
- Elfogyott a havi pénzünk...
- Az nem lehet, hiszen az orvost, a patikust, de még a könyvesboltost is már a múlt hónapban kifizettük. Erre a hónapra is kellett hogy maradjon tehát valami.
Így szólt a mester, miközben az orrából előrántott szőrszálakat csodálta, mint valami világcsodát. Az asszony folytatta:
- Mert maga már nem eszi meg a rizst, hanem kenyérre tért át, s hozzá még dzsemet is nyalakodik!
- Na és hány üveggel nyalakodtam el?
- Ebben a hónapban nyolcat kellett vennem.
- Nyolcat? Nem is emlékszem, mikor ettem volna annyit.
- Mert nemcsak maga nyalakszik, hanem a gyerekek is.
- Akármennyit ettünk, öt-hat üvegnél több nem lehetett - szögezte le a gazda és nagy nyugalommal ragasztotta szőrszálait a kéziratpapírra, s azok úgy megálltak ott egymás mellett, mint a gombostűk. Ettől ő maga is meghökkent egy kicsit, rájuk fuvintott, de a szőrszálak jól megragadtak a helyükön, nem akartak elrepülni.
- Csökönyösek, mint a fene. - A gazda még nagyobb odaadással fújta őket.
- És nemcsak a dzsem, más mindenfélét is kellett vásárolnunk - folytatta az asszony, szemmel láthatóan elégedetlenül a dolgok állásával.
- Meglehet - vetette oda a mester és újabb szőröket ráncigált elő az orrlikából. Feketés az egyik, veres a másik, mindenféle színűek... és az egyik fehér! A gazda úgy meglepődött, hogy a szája is tátva maradt a nagy csodálkozásban. Az ujja közé csippentve felmutatta az asszonynak.
- Fuj, de undorító! - A nő arca megrándult és ellökte a férfi kezét.
- Ide süss! Ősz orrszőr! - A gazda egészen odavolt.
Végül az asszony nevetve visszament a nappaliba, s ezzel a gazdasági kérdés elodázódott. A mester megint a néhai Természet Hívének szentelhette magát.
Ezzel megvolnánk, könnyebbült meg, miután sikerült nejét az orrszőrökkel elűznie, de szőrözés miatt az írás egyre sürgetőbb lett és az ecset csak nem mozdult.
- A "sült krumplit fal" itt olyan felesleges, mint kígyónak a láb, tehát kihúzom! - szólt és a sort kiirtotta. - Az "illatos füstölő" sehogyan sem jön ide. - S ennek sem irgalmazott. Végül csak annyi maradt meg, hogy:
"A néhai Természet Híve a végtelen űrt kémleli, és Konfuciusz mondásait olvassa."
A gazda is valahogy kevesellhette ezt, de, gondolta, a fene a prózába! Jó vastagon fogó ecsettel orchideát kanyarított a papír aljára, aláírásnak, rossz festő módjára. Ezzel aztán úgy elrontotta az egészet, hogy jobban se kell. Ekkor megfordította a lapot és ezt írta a hátára:
" A végtelen űrben született, kémlelte, majd beleveszett. Íme, a néhai Természet Híve. A végtelen űr."
Amint ezt a nem túl értelmes szöveget papírra vetette, beállított Meitei, aki jó szokása szerint úgy tekintette a másik hajlékát, mintha sajátja lenne, s ezért nem igényelt hívást vagy útbaigazítást, odatalált maga is. Volt úgy, hogy éppenséggel a konyhaajtó felől kukkantott be hívatlanul. Tán már születésekor lehullottak róla a gátlás, tartózkodás, félelem és gyötrődés nyűgei.
- Na mi van? Megint rád jött a Nehézkedés? - kezdett hozzá a kérdezősködéshez, pedig még le sem ült.
- Ugyan már, nem írhatok folyton Nehézkedés óriásról! A néhai Természet Hívének epitáfiumát fogalmazom éppen - nagyzolt a gazdám.
- Ez valami olyasféle halotti név, mint a Véletlen Gyermek? - kérdi a maga fecsegő modorában Meitei.
- Van valaki, akit Véletlen Gyermeknek hívnak?
- Persze hogy nincs, de azt hittem, hogy valami ilyesfélét akarsz mondani ezzel a névvel.
- Én nem tudok semmiféle Véletlen Gyermekről, de a néhai Természet Hívét te is ismerted.
- Én? Azt se tudom, mi fán terem! Micsoda egy név ez! Még hogy a Természet Híve!
- Szoroszakit hívták így. Az egyetemet elvégezve a végtelen tér elméletének kidolgozásán fáradozott, de annyira, hogy a túlfeszített munka miatt végül is hashártyagyulladást kapott és meghalt. Szoroszaki bizonyos értelemben közeli jó barátom volt.
- Ha jó barátod volt, hát az volt, én nem bánom, de ki ötlötte ki neki ezt a fellengzős halotti nevet?
- Én. Én magam. Végtére is nem hangzik rosszabbul, mintha a pap adta volna - szólt a gazda, abban a hiszemben, hogy az általa kitalált halotti név egész elegánsan hangzik. Meitei csak nevetett, s így szólt:
- Add csak ide azt a sírfeliratot! - A kéziratot megkapván, nagy hangon olvasni kezdte:
- Hogy azt mondja: "A végtelen űrben született, kémlelte, majd beleveszett. Íme, a néhai Természet Híve. A végtelen űr." Hát tényleg, ez így jó. Szoroszakinak éppen megfelel.
A mester boldog volt.
- Tényleg jó?
- Ezt a feliratot fel kell vésni egy káposztáskőre és a templom mögött elhelyezni, hogy bárki kipróbálhassa rajta az erejét, fel tudja-e emelni. Mert elegáns és finom, maga a megboldogult is örülne neki.
- Erre gondoltam én is - felelte a mester a legkomolyabb ábrázattal.
Majd hirtelen így szólt.
- Nekem most egy kis dolgom van, de rögtön jövök, várj meg itt, játszódjál a macskával. S azzal meg sem várva Meitei válaszát, elviharzott. Nem nézhettem közönnyel, hogy Meitei váratlanul ilyen furcsa vendéglátásban részesült, ezért nyájasan rányávogtam, és megpróbáltam az ölébe mászni.
- Hű, de kövér vagy! - És tapintatlanul fölemelt a levegőbe a nyakam bőrénél fogva. - Az ilyen lábát lógató jószág nemigen fog egeret. - Látszott, hogy nem éri be társaságommal, mert átszólt a szomszéd szobába: - Asszonyom, megeszi ez a cica az egeret?
- Egeret azt nem, de a mocsit igen, még táncot is jár hozzá.
Meglepő, hogy így felhánytorgatja régi botlásomat. Az ég és föld közt lebegve kissé kínosan érintett. Ugyanis Meitei még mindig nem engedte le a földre személyemet.
- Csakugyan látszik az ábrázatán, hogy képes táncolni, de szerintem egyebekre is képes, mert alattomos a természete. Hasonlít a régi képeskönyvekben szereplő macskadémonra. - Ilyen helytelenségeket állított rólam, időnként az asszony felé fordulva s hozzá intézve szavait. Az meg, ha vonakodva is, de letette a kötését és bejött.
- Elnézést kérek a várakoztatásért, nemsokára megjön. - Friss teát töltött és Meitei elé csúsztatta.
- Hová ment vajon?
- Ő sose mondja meg, merre jár, én nem tudhatom, talán a doktorhoz mehetett...
- Ó, Amaki doktorhoz! Szegény Amaki, szép kis beteget vett a nyakába.
Erre az asszony nem tudott mit válaszolni, hümmögött. Meitei nem akadt meg ezen, hanem folytatta a kérdezősködést.
- Hogy van mostanában? Nem javul egy kicsit a gyomra?
- Javul-e vagy sem, fogalmam sincsen. Akárhogy is kúrálja Amaki doktor, ha annyi lekvárt eszik, úgyse jöhet rendbe. - Az asszony szabad folyást engedett férje iránti elégedetlenségének.
- Csakugyan lekvárt nyalakodik? Akár egy gyerek...
- És nem elég, hogy ezt csinálja, hanem mostanában reszelt tormát is eszik, mondván, hogy jót tesz a gyenge gyomrának.
- Megdöbbentő... - álmélkodott Meitei.
- Mert valahol egy újságban azt olvasta, hogy a reszelt tormában benne van a gyomorgyógyszerének az anyaga.
- Milyen leleményes! Szóval a tormával ellensúlyozza a lekvár rossz hatását! Nahát... hahahaha! - Meitei szemmel láthatóan nagy élvezetét lelte az asszony elbeszélésében.
- A múltkor a kicsit is megetette vele...
- Dzsemmel?
- Nem, reszelt tormával - most képzelje. Azt mondja neki: "gyere csak, finomat ad neked a papa..." Gondoltam, csak dédelgetni akarja egy kicsit, de hogy ilyen ostobaságot csináljon! A múltkor a másik kislányunkat meg felültette a fiókos szekrényre!
- Milyen leleményes! - Meitei bármit hallott, mindenben a leleményességet kereste.
- Nincsen abban semmi leleményesség! Egy három-négy éves kislánnyal nem lehet ilyen vad dolgokat csinálni!
- Jól van, hát ezt túljátszotta, de alapjában véve nem akarhatott rosszat.
- Még az hiányozna, hogy szándékosan tegye! - Az asszony méregbe jött.
- Ugyan, nem kell annyit panaszkodni és akkor ki lehet bírni, ez a lényeg. A férje nem szórja a pénzt szórakozásra, nem törődik vele, milyen ruhát visel, józan életű, családjának élő férfiú. - Meitei könnyedén prédikált vizet.
- De kérem, éppen ellenkezőleg...
- Hogyan? Titkos bűnei lennének? Micsoda romlott világban élünk...
Meitei megint megjátszotta a mit sem sejtő ártatlant.
- Hát éppen nem szórakozza el a pénzt, de például bolondmód vásárolja a könyveket, amiket nem is olvas el. Megy a Marudzenbe, hordja haza őket kötetszám, de a hó végén olyan képet vág, mint aki semmiről sem tud. A múlt év végén is úgy összegyűlt a sok számla, hogy azt se tudtam, mit csináljak.
- Mit számít az, mennyi könyvet vásárol! Amikor jönnek a számlákkal, azt kell mondani, hogy hamarosan kifizeti őket, s akkor elmennek.
- De hát a végtelenségig nem lehet elodázni...
Az asszony levertnek látszott.
- Akkor mondja meg neki egyenesen, hogy csökkentse a könyvvásárlást.
- Miért, azt hiszi, hogy hallgat rám? A múltkor is azt mondta: "Nem vagy méltó arra, hogy tudós felesége légy, mert fogalmad sincs a könyvek értékéről. Hallgass meg okulásul egy történetet a régi Rómáról."
- Hát ez érdekes. Miféle történetet? -Meitei felélénkült. Az asszony panaszai nem sok részvétet váltottak ki belőle, de a furcsaságok felkeltették az érdeklődését.
- Valami Tárkony király élt egyszer Rómában...
- Tárkony? Ez egy kissé furcsán hangzik.
- Nem ismerem én ki magamat ezeken a külföldieken, de úgy mondta, hogy ez a hetedik volt közülük.
- Még így is furcsa: Hetedik Tárkony? Na de halljuk, mi történt vele.
- Ha tudja, hogy mit jelent, mondja meg nekem is! Nem szép, hogy csúfolódásával zavarba hozza az embert - utasította rendre az asszony Meiteit.
- Ééén? Hát olyan vagyok én, aki csúfolódna? Nem lenne szép tőlem. Hiszen éppen azt akarom mondani: milyen remek név ez a VII. Tárkony! Ööö... Várjon csak. Azt mondja, a hetedik. Nem emlékszem biztosan, de valószínű, hogy Tarquinius Superbusról vagyis a Büszke Tarquiniusról van szó. De hát nem mindegy? Mi lett azzal a királlyal?
- Egy Szibilla nevű nő elment ehhez a királyhoz és felkínált neki kilenc könyvet.
- Aha...
- Mikor megkérdezte, hogy mennyiért adja őket, azt válaszolta, hogy bizony drágán, és olyan árat szabott, hogy a király arra kérte, engedjen egy keveset belőle. Mire az asszony nagy hirtelen hármat belevetett a tűzbe.
- Borzasztó!...
- És utána megmondta, hogy jóslatok és effélék voltak bennük, melyeket máshol fellelni nem lehet.
- Hűha...
- A kilencből hat lett, tehát az árából is engednie kellett volna. De a nő nem adta alább a kilenc áránál, sőt! amikor a király ezt esztelenségnek nevezte, nyugodtan a tűzre vetett még hármat. Hát a maradék mennyibe kerül? A válasz megint csak: annyiba, mint a kilenc. Mit volt mit tenni, a király megvette a maradékot drága pénzen, attól való félelmében, hogy a nő megsemmisíti az egészet, akár a többi hat kötetet... Én értem, hogy arról van itt szó, milyen értékes valami a könyv, de hogy nekem ebből mi a jó...?
Az asszony vitára akarta ingerelni Meiteit, de ez a nagyszerű elme most késlekedni látszott. Előhúzta a zsebkendőjét és meglengette előttem, hogy játsszam vele. Valami azonban hirtelen mégis az eszébe juthatott, mert felkiáltott.
- De asszonyom! A férje tulajdonképpen azt akarja, hogy az emberek tudósnak, vagy valami effélének tiszteljék, azért veszi a könyveket, azért körmöl annyit! A múltkor is belenézek egy irodalmi folyóiratba, hát látom, hogy Kusami úr nevét emlegetik!
- Ez igaz?! - Az asszony egészen megváltozott, hiszen általában egyik nőnek sem mindegy, milyen híre-neve van az urának. - És mit mondtak róla?
- Mit is? Hát, néhány sor volt az egész. A lényege: ahogy Kusami ír, az olyan, akár a vízfolyás, vagy a felhők futása!
- Csak ennyi? - A nő kissé elmosolyodott.
- Így folytatódott: "Felcsillanása pillanatában ki is alszik, és megsemmisülvén örökre elfelejt visszatérni."
Az asszony furcsa képet vágott és bizonytalanul megkérdezte:
- Ez dicséret?
- Nos... igen, egyfajta dicséret... - És Meitei nagy nyugalommal az orrom elé lógatta a zsebkendőjét.
- Jó, hát ha a könyvei szükségesek a kenyérkeresethez, mit csináljak, de miért olyan bogaras?
- Bogaras egy kicsit valóban. De akik a tudománynak szentelik magukat, mind azok egy kicsit. - Meitei észlelte, hogy az asszony új irányból akar támadni, ezért semmitmondó válaszába egyetértést és mentegetést is kevert.
- Képzelje el, a múltkor is mit csinált! Hazajött az iskolából, de rögtön el is kellett valahová mennie, ezért teljesen felöltözve ült le enni. Restellt levetkőzni, majd újból mindent fölvenni! Leült a kisasztalára, az edényes tálcát felrakta a kotacu1 állványára és elégedetten szemlélte, miközben én ott kuporogtam a padlón, kezemben a rizsesfazékkal. Hát ez aztán vicces dolog, mondhatom...
Néha-néha már mintha ember volnék magam is... reménnyel tölt el önnön fejlődésem. Nem mintha lenézném népemet, mégis odafordulok inkább, ahol rokonszenvet és kétségtelen erőt érzek. Ez nyújt számomra biztonságot. Ezért aztán dühítene persze, ha az ember iránti növekvő hajlandóságomat egyesek állhatatlanságnak, álnokságnak vagy hűtlenségnek bélyegeznék. Vannak ugyan, akiknek folyton ilyesmiről jár a szájuk, pocskondiázzák az embert - élhetetlen, prűd alakok. Én megpróbálok átlényegülni, nem azért, mert terhes a Cirmoskával vagy Setéttel való azonos származás közössége, hanem mert büszke vagyok rá, hogy az emberhez tartozom. Már-már emberi gőggel bírálom el gondolataikat, szavaikat és cselekedeteiket. Véleményem szerint ez egészen természetes. Csakhogy amíg jómagam a tudatosságnak ilyen magas fokára vergődtem, sajnos a gazdám, mit sem törődve ezzel, annyiba vesz, mint egy közönséges macskakölyköt. Köszönni nem köszön, meg se szólít... a kölesgombócokat is úgy fölfalta, mintha az övé lett volna. Meg a fényképet sem csináltatta meg rólam, hogy elküldje. De hát a gazda a gazda, én meg én vagyok. Mit csináljak: logikus, hogy vannak nézetkülönbségeink.
De most már aztán tényleg megemberesedve bevallom, nehezemre esnék eztán csupán a macskák viselt dolgairól beszélnem, hiszen kikupálódtam közülük. Már bocsánat, de ezentúl csak olyan személyek ügyeiről fogok tudósítani, mint Meitei vagy Kangecu urak.
Egy szép vasárnapon a mester kijött a dolgozószobájából, letelepedett mellém, elhelyezte a tuskövet, az ecsetet, a papírt, majd hason fektében sóhajtozásba fogott. Talán valami új művet akar a világra hozni, azért ád ilyen különös hangokat, gondoltam, és figyeltem. Csakugyan elkezdte, méghozzá határozott vonásokkal.
"Illatos füstölő."
Nocsak, újmódi vers vagy haiku, mi lehet ebből? Mindenesetre a gazdámtól egészen szellemes. Míg ezt végiggondolom, máris fut az ecsetje tovább:
"Arra gondolok mostanában, hogy írok valamit a néhai Természet Hívéről."
De itt aztán megtorpan az ecset és nem akar továbbmozdulni. A mester csak fogja, a feje is félrebillen. Látszik, hogy nincs már különösebb ötlete.
Nyalogatja az ecsetet. Mikor már a szája fekete, egy kört kanyarít alulra. Kétszer belebök, az a két szem. Majd következik az orr, két kis orrluk és egy oldalvonással szájat is csinál. Hát ez így nem lesz se próza, se haiku. Ő is elégedetlennek látszik, mert a feje a helyére billen. Új sort nyit. Valahogy azt gondolhatja, hogy ezzel már csak úgy folyik majd belőle a kínai vers. Íme:
"A néhai Természet Híve a végtelen űrt kémleli, Konfuciusz mondásait olvassa, sült krumplit fal, és folyik az orra."
Ahogy így nyersben leírta, fogta és minden különösebb szemérem nélkül hangosan elszavalta, s tőle szokatlan módon felnevetett:
- Hahaha! Nagyon jó! De azért az orrfolyás egy kissé erős. Kitörlöm.
S azzal egy vonással áthúzta. Aztán még egy vonással, majd még eggyel, sorjában... mit sem törődve azzal, hogy elfogyasztja az üres helyet, még vagy nyolc vonást rótt egymás mellé. Amikor a papíron nem maradt több hely, letette az ecsetet és olyan arckifejezéssel sodorgatta a bajszát, mintha azt mondaná: Ide nézzetek, így jönnek ki a bajuszomból a mondatok! Éppen lefelé pödörte, mikor kilépett a nappaliból az asszony, és leült a férje orra elé.
- Kérem szépen... - szólította meg.
- Mi van? - A gazda hangja úgy kongott, mint a víz alá süllyedt gong.
A feleségének nem tetszett ez a válasz, és újra kezdte az egészet:
- Kérem szépen...
- Mi van már!? - így a mester, miközben az orrába benyúlva, a hüvelyk- és mutatóujjával nagy hirtelen kirántott néhány szőrszálat.
- Elfogyott a havi pénzünk...
- Az nem lehet, hiszen az orvost, a patikust, de még a könyvesboltost is már a múlt hónapban kifizettük. Erre a hónapra is kellett hogy maradjon tehát valami.
Így szólt a mester, miközben az orrából előrántott szőrszálakat csodálta, mint valami világcsodát. Az asszony folytatta:
- Mert maga már nem eszi meg a rizst, hanem kenyérre tért át, s hozzá még dzsemet is nyalakodik!
- Na és hány üveggel nyalakodtam el?
- Ebben a hónapban nyolcat kellett vennem.
- Nyolcat? Nem is emlékszem, mikor ettem volna annyit.
- Mert nemcsak maga nyalakszik, hanem a gyerekek is.
- Akármennyit ettünk, öt-hat üvegnél több nem lehetett - szögezte le a gazda és nagy nyugalommal ragasztotta szőrszálait a kéziratpapírra, s azok úgy megálltak ott egymás mellett, mint a gombostűk. Ettől ő maga is meghökkent egy kicsit, rájuk fuvintott, de a szőrszálak jól megragadtak a helyükön, nem akartak elrepülni.
- Csökönyösek, mint a fene. - A gazda még nagyobb odaadással fújta őket.
- És nemcsak a dzsem, más mindenfélét is kellett vásárolnunk - folytatta az asszony, szemmel láthatóan elégedetlenül a dolgok állásával.
- Meglehet - vetette oda a mester és újabb szőröket ráncigált elő az orrlikából. Feketés az egyik, veres a másik, mindenféle színűek... és az egyik fehér! A gazda úgy meglepődött, hogy a szája is tátva maradt a nagy csodálkozásban. Az ujja közé csippentve felmutatta az asszonynak.
- Fuj, de undorító! - A nő arca megrándult és ellökte a férfi kezét.
- Ide süss! Ősz orrszőr! - A gazda egészen odavolt.
Végül az asszony nevetve visszament a nappaliba, s ezzel a gazdasági kérdés elodázódott. A mester megint a néhai Természet Hívének szentelhette magát.
Ezzel megvolnánk, könnyebbült meg, miután sikerült nejét az orrszőrökkel elűznie, de szőrözés miatt az írás egyre sürgetőbb lett és az ecset csak nem mozdult.
- A "sült krumplit fal" itt olyan felesleges, mint kígyónak a láb, tehát kihúzom! - szólt és a sort kiirtotta. - Az "illatos füstölő" sehogyan sem jön ide. - S ennek sem irgalmazott. Végül csak annyi maradt meg, hogy:
"A néhai Természet Híve a végtelen űrt kémleli, és Konfuciusz mondásait olvassa."
A gazda is valahogy kevesellhette ezt, de, gondolta, a fene a prózába! Jó vastagon fogó ecsettel orchideát kanyarított a papír aljára, aláírásnak, rossz festő módjára. Ezzel aztán úgy elrontotta az egészet, hogy jobban se kell. Ekkor megfordította a lapot és ezt írta a hátára:
" A végtelen űrben született, kémlelte, majd beleveszett. Íme, a néhai Természet Híve. A végtelen űr."
Amint ezt a nem túl értelmes szöveget papírra vetette, beállított Meitei, aki jó szokása szerint úgy tekintette a másik hajlékát, mintha sajátja lenne, s ezért nem igényelt hívást vagy útbaigazítást, odatalált maga is. Volt úgy, hogy éppenséggel a konyhaajtó felől kukkantott be hívatlanul. Tán már születésekor lehullottak róla a gátlás, tartózkodás, félelem és gyötrődés nyűgei.
- Na mi van? Megint rád jött a Nehézkedés? - kezdett hozzá a kérdezősködéshez, pedig még le sem ült.
- Ugyan már, nem írhatok folyton Nehézkedés óriásról! A néhai Természet Hívének epitáfiumát fogalmazom éppen - nagyzolt a gazdám.
- Ez valami olyasféle halotti név, mint a Véletlen Gyermek? - kérdi a maga fecsegő modorában Meitei.
- Van valaki, akit Véletlen Gyermeknek hívnak?
- Persze hogy nincs, de azt hittem, hogy valami ilyesfélét akarsz mondani ezzel a névvel.
- Én nem tudok semmiféle Véletlen Gyermekről, de a néhai Természet Hívét te is ismerted.
- Én? Azt se tudom, mi fán terem! Micsoda egy név ez! Még hogy a Természet Híve!
- Szoroszakit hívták így. Az egyetemet elvégezve a végtelen tér elméletének kidolgozásán fáradozott, de annyira, hogy a túlfeszített munka miatt végül is hashártyagyulladást kapott és meghalt. Szoroszaki bizonyos értelemben közeli jó barátom volt.
- Ha jó barátod volt, hát az volt, én nem bánom, de ki ötlötte ki neki ezt a fellengzős halotti nevet?
- Én. Én magam. Végtére is nem hangzik rosszabbul, mintha a pap adta volna - szólt a gazda, abban a hiszemben, hogy az általa kitalált halotti név egész elegánsan hangzik. Meitei csak nevetett, s így szólt:
- Add csak ide azt a sírfeliratot! - A kéziratot megkapván, nagy hangon olvasni kezdte:
- Hogy azt mondja: "A végtelen űrben született, kémlelte, majd beleveszett. Íme, a néhai Természet Híve. A végtelen űr." Hát tényleg, ez így jó. Szoroszakinak éppen megfelel.
A mester boldog volt.
- Tényleg jó?
- Ezt a feliratot fel kell vésni egy káposztáskőre és a templom mögött elhelyezni, hogy bárki kipróbálhassa rajta az erejét, fel tudja-e emelni. Mert elegáns és finom, maga a megboldogult is örülne neki.
- Erre gondoltam én is - felelte a mester a legkomolyabb ábrázattal.
Majd hirtelen így szólt.
- Nekem most egy kis dolgom van, de rögtön jövök, várj meg itt, játszódjál a macskával. S azzal meg sem várva Meitei válaszát, elviharzott. Nem nézhettem közönnyel, hogy Meitei váratlanul ilyen furcsa vendéglátásban részesült, ezért nyájasan rányávogtam, és megpróbáltam az ölébe mászni.
- Hű, de kövér vagy! - És tapintatlanul fölemelt a levegőbe a nyakam bőrénél fogva. - Az ilyen lábát lógató jószág nemigen fog egeret. - Látszott, hogy nem éri be társaságommal, mert átszólt a szomszéd szobába: - Asszonyom, megeszi ez a cica az egeret?
- Egeret azt nem, de a mocsit igen, még táncot is jár hozzá.
Meglepő, hogy így felhánytorgatja régi botlásomat. Az ég és föld közt lebegve kissé kínosan érintett. Ugyanis Meitei még mindig nem engedte le a földre személyemet.
- Csakugyan látszik az ábrázatán, hogy képes táncolni, de szerintem egyebekre is képes, mert alattomos a természete. Hasonlít a régi képeskönyvekben szereplő macskadémonra. - Ilyen helytelenségeket állított rólam, időnként az asszony felé fordulva s hozzá intézve szavait. Az meg, ha vonakodva is, de letette a kötését és bejött.
- Elnézést kérek a várakoztatásért, nemsokára megjön. - Friss teát töltött és Meitei elé csúsztatta.
- Hová ment vajon?
- Ő sose mondja meg, merre jár, én nem tudhatom, talán a doktorhoz mehetett...
- Ó, Amaki doktorhoz! Szegény Amaki, szép kis beteget vett a nyakába.
Erre az asszony nem tudott mit válaszolni, hümmögött. Meitei nem akadt meg ezen, hanem folytatta a kérdezősködést.
- Hogy van mostanában? Nem javul egy kicsit a gyomra?
- Javul-e vagy sem, fogalmam sincsen. Akárhogy is kúrálja Amaki doktor, ha annyi lekvárt eszik, úgyse jöhet rendbe. - Az asszony szabad folyást engedett férje iránti elégedetlenségének.
- Csakugyan lekvárt nyalakodik? Akár egy gyerek...
- És nem elég, hogy ezt csinálja, hanem mostanában reszelt tormát is eszik, mondván, hogy jót tesz a gyenge gyomrának.
- Megdöbbentő... - álmélkodott Meitei.
- Mert valahol egy újságban azt olvasta, hogy a reszelt tormában benne van a gyomorgyógyszerének az anyaga.
- Milyen leleményes! Szóval a tormával ellensúlyozza a lekvár rossz hatását! Nahát... hahahaha! - Meitei szemmel láthatóan nagy élvezetét lelte az asszony elbeszélésében.
- A múltkor a kicsit is megetette vele...
- Dzsemmel?
- Nem, reszelt tormával - most képzelje. Azt mondja neki: "gyere csak, finomat ad neked a papa..." Gondoltam, csak dédelgetni akarja egy kicsit, de hogy ilyen ostobaságot csináljon! A múltkor a másik kislányunkat meg felültette a fiókos szekrényre!
- Milyen leleményes! - Meitei bármit hallott, mindenben a leleményességet kereste.
- Nincsen abban semmi leleményesség! Egy három-négy éves kislánnyal nem lehet ilyen vad dolgokat csinálni!
- Jól van, hát ezt túljátszotta, de alapjában véve nem akarhatott rosszat.
- Még az hiányozna, hogy szándékosan tegye! - Az asszony méregbe jött.
- Ugyan, nem kell annyit panaszkodni és akkor ki lehet bírni, ez a lényeg. A férje nem szórja a pénzt szórakozásra, nem törődik vele, milyen ruhát visel, józan életű, családjának élő férfiú. - Meitei könnyedén prédikált vizet.
- De kérem, éppen ellenkezőleg...
- Hogyan? Titkos bűnei lennének? Micsoda romlott világban élünk...
Meitei megint megjátszotta a mit sem sejtő ártatlant.
- Hát éppen nem szórakozza el a pénzt, de például bolondmód vásárolja a könyveket, amiket nem is olvas el. Megy a Marudzenbe, hordja haza őket kötetszám, de a hó végén olyan képet vág, mint aki semmiről sem tud. A múlt év végén is úgy összegyűlt a sok számla, hogy azt se tudtam, mit csináljak.
- Mit számít az, mennyi könyvet vásárol! Amikor jönnek a számlákkal, azt kell mondani, hogy hamarosan kifizeti őket, s akkor elmennek.
- De hát a végtelenségig nem lehet elodázni...
Az asszony levertnek látszott.
- Akkor mondja meg neki egyenesen, hogy csökkentse a könyvvásárlást.
- Miért, azt hiszi, hogy hallgat rám? A múltkor is azt mondta: "Nem vagy méltó arra, hogy tudós felesége légy, mert fogalmad sincs a könyvek értékéről. Hallgass meg okulásul egy történetet a régi Rómáról."
- Hát ez érdekes. Miféle történetet? -Meitei felélénkült. Az asszony panaszai nem sok részvétet váltottak ki belőle, de a furcsaságok felkeltették az érdeklődését.
- Valami Tárkony király élt egyszer Rómában...
- Tárkony? Ez egy kissé furcsán hangzik.
- Nem ismerem én ki magamat ezeken a külföldieken, de úgy mondta, hogy ez a hetedik volt közülük.
- Még így is furcsa: Hetedik Tárkony? Na de halljuk, mi történt vele.
- Ha tudja, hogy mit jelent, mondja meg nekem is! Nem szép, hogy csúfolódásával zavarba hozza az embert - utasította rendre az asszony Meiteit.
- Ééén? Hát olyan vagyok én, aki csúfolódna? Nem lenne szép tőlem. Hiszen éppen azt akarom mondani: milyen remek név ez a VII. Tárkony! Ööö... Várjon csak. Azt mondja, a hetedik. Nem emlékszem biztosan, de valószínű, hogy Tarquinius Superbusról vagyis a Büszke Tarquiniusról van szó. De hát nem mindegy? Mi lett azzal a királlyal?
- Egy Szibilla nevű nő elment ehhez a királyhoz és felkínált neki kilenc könyvet.
- Aha...
- Mikor megkérdezte, hogy mennyiért adja őket, azt válaszolta, hogy bizony drágán, és olyan árat szabott, hogy a király arra kérte, engedjen egy keveset belőle. Mire az asszony nagy hirtelen hármat belevetett a tűzbe.
- Borzasztó!...
- És utána megmondta, hogy jóslatok és effélék voltak bennük, melyeket máshol fellelni nem lehet.
- Hűha...
- A kilencből hat lett, tehát az árából is engednie kellett volna. De a nő nem adta alább a kilenc áránál, sőt! amikor a király ezt esztelenségnek nevezte, nyugodtan a tűzre vetett még hármat. Hát a maradék mennyibe kerül? A válasz megint csak: annyiba, mint a kilenc. Mit volt mit tenni, a király megvette a maradékot drága pénzen, attól való félelmében, hogy a nő megsemmisíti az egészet, akár a többi hat kötetet... Én értem, hogy arról van itt szó, milyen értékes valami a könyv, de hogy nekem ebből mi a jó...?
Az asszony vitára akarta ingerelni Meiteit, de ez a nagyszerű elme most késlekedni látszott. Előhúzta a zsebkendőjét és meglengette előttem, hogy játsszam vele. Valami azonban hirtelen mégis az eszébe juthatott, mert felkiáltott.
- De asszonyom! A férje tulajdonképpen azt akarja, hogy az emberek tudósnak, vagy valami effélének tiszteljék, azért veszi a könyveket, azért körmöl annyit! A múltkor is belenézek egy irodalmi folyóiratba, hát látom, hogy Kusami úr nevét emlegetik!
- Ez igaz?! - Az asszony egészen megváltozott, hiszen általában egyik nőnek sem mindegy, milyen híre-neve van az urának. - És mit mondtak róla?
- Mit is? Hát, néhány sor volt az egész. A lényege: ahogy Kusami ír, az olyan, akár a vízfolyás, vagy a felhők futása!
- Csak ennyi? - A nő kissé elmosolyodott.
- Így folytatódott: "Felcsillanása pillanatában ki is alszik, és megsemmisülvén örökre elfelejt visszatérni."
Az asszony furcsa képet vágott és bizonytalanul megkérdezte:
- Ez dicséret?
- Nos... igen, egyfajta dicséret... - És Meitei nagy nyugalommal az orrom elé lógatta a zsebkendőjét.
- Jó, hát ha a könyvei szükségesek a kenyérkeresethez, mit csináljak, de miért olyan bogaras?
- Bogaras egy kicsit valóban. De akik a tudománynak szentelik magukat, mind azok egy kicsit. - Meitei észlelte, hogy az asszony új irányból akar támadni, ezért semmitmondó válaszába egyetértést és mentegetést is kevert.
- Képzelje el, a múltkor is mit csinált! Hazajött az iskolából, de rögtön el is kellett valahová mennie, ezért teljesen felöltözve ült le enni. Restellt levetkőzni, majd újból mindent fölvenni! Leült a kisasztalára, az edényes tálcát felrakta a kotacu1 állványára és elégedetten szemlélte, miközben én ott kuporogtam a padlón, kezemben a rizsesfazékkal. Hát ez aztán vicces dolog, mondhatom...
1 Szoba-, illetve lábmelegítő készülék: egy alacsony asztalka alatt fűtenek, erre padlóig érő takarót terítenek, s a lábat a takaró alá dugva ülnek az asztalhoz.
- Ez éppen olyan, mint amikor régen a hadvezérek csata után leültek megszemlélni a levágott fejeket. Ez a Kusami! Nem lenne Kusami, ha nem tenne ilyeneket! Amit ő csinál, az sohasem szokványos... - dicsérte kínjában Meitei a barátját.
- Mi szokványos, mi nem, azt egy asszony el nem döntheti, de akárhogy is, furcsán viselkedik.
- Még mindig jobb, mintha szokványosan jól nevelt lenne.
Hogy Meitei ennyire makacsul védte, az asszonyban felülkerekedett az elégedetlenség.
- Egyáltalán mi az a szokványosság, amiről mostanában mindenki annyit beszél? - követelte kihívóan a szokványosság pontos meghatározását.
- Hát az olyan izé... hát igen, kicsit nehéz megmagyarázni...
- Nahát, ha ennyire megfoghatatlan, akkor mi a rossz benne?
Az asszony női logikájával sarokba szorította ellenfelét.
- Egyáltalán nem megfoghatatlan, sőt, tökéletesen világos, csak megmagyarázni nehéz!
- Szóval maga mindent, ami nem tetszik, szokványosnak nevez? - A nő vaktában eltalálta. Meitei számára nem maradt más kiút, mint hogy tényleg meghatározza a fogalmat.
- Például szokványosnak nevezhető az olyan ember viselkedése, aki édes tizenhat esztendős lánykák után epekedik, de semmit sem tesz, csak hentereg otthon és ábrándozik. Ha szép az idő, nem jut egyéb az eszébe, mint hogy szakés flaskával a zsebében a folyóparton tekeregjen.
- Miért, vannak ilyen emberek? - kérdezte az asszony kissé elbizonytalanodva, mivel egy szót sem értett az egészből. Végül megadta magát: - Túl bonyolult ez nekem, fel nem foghatom.
- Vagy például egy Bakin-hős1 törzsére illesszünk egy olyan fejet, mint Pendennis őrnagyé, és egy-két évre tegyük ki az európai levegő hatásának.
- Mi szokványos, mi nem, azt egy asszony el nem döntheti, de akárhogy is, furcsán viselkedik.
- Még mindig jobb, mintha szokványosan jól nevelt lenne.
Hogy Meitei ennyire makacsul védte, az asszonyban felülkerekedett az elégedetlenség.
- Egyáltalán mi az a szokványosság, amiről mostanában mindenki annyit beszél? - követelte kihívóan a szokványosság pontos meghatározását.
- Hát az olyan izé... hát igen, kicsit nehéz megmagyarázni...
- Nahát, ha ennyire megfoghatatlan, akkor mi a rossz benne?
Az asszony női logikájával sarokba szorította ellenfelét.
- Egyáltalán nem megfoghatatlan, sőt, tökéletesen világos, csak megmagyarázni nehéz!
- Szóval maga mindent, ami nem tetszik, szokványosnak nevez? - A nő vaktában eltalálta. Meitei számára nem maradt más kiút, mint hogy tényleg meghatározza a fogalmat.
- Például szokványosnak nevezhető az olyan ember viselkedése, aki édes tizenhat esztendős lánykák után epekedik, de semmit sem tesz, csak hentereg otthon és ábrándozik. Ha szép az idő, nem jut egyéb az eszébe, mint hogy szakés flaskával a zsebében a folyóparton tekeregjen.
- Miért, vannak ilyen emberek? - kérdezte az asszony kissé elbizonytalanodva, mivel egy szót sem értett az egészből. Végül megadta magát: - Túl bonyolult ez nekem, fel nem foghatom.
- Vagy például egy Bakin-hős1 törzsére illesszünk egy olyan fejet, mint Pendennis őrnagyé, és egy-két évre tegyük ki az európai levegő hatásának.
1 Takizava Bakin (1767-1848): japán regényíró.
- Így létrejön a szokványember?
Meitei erre csak nevetett.
- Sőt még kevesebb fáradsággal is létrejöhet. Tegyük egy iskolás fiú törzsére egy boltossegéd fejét, majd osszuk az egészet kettővel, és kész a szokványember.
- Csakugyan? - csóválta az asszony a fejét és látszott rajta, hogy nem nagyon tudták meggyőzni.
Ekkor, bár észre sem vették, mikor lépett be, megjelent a gazdám és leült Meitei mellé.
- Te még itt vagy?
- Mi az, hogy még itt vagyok? Nem te mondtad, hogy mindjárt visszajössz, várjalak csak meg?!
- Látja, mindig ilyen! - mondta a feleség Meiteinek.
- Míg távol voltál, mindent megtudtam rólad! - így a barát.
- Csak ne beszélnének a nők folyton annyit. Ilyenkor érzem, milyen jó lenne, ha némelyik ember olyan csendben tudna maradni, mint a macska - simogatta a gazdám a fejemet.
- Hallom, hogy a kisbabával reszelt tormát etettél.
- Ühüm - mondta a mester és nevetett. - Igaz, hogy kicsi még, de ezek a mostani csecsemők okosak ám. Most már, ha megkérdezem tőle: "hol csíp, kisfiam?", rögtön kidugja a nyelvét. Hát nem különös?
- Ez olyan kegyetlenül hangzik, mintha kutyát idomítanál... Egyébként most jut eszembe, mindjárt itt lesz Kangecu.
- Kicsoda? Kangecu? - hökkent meg a gazda.
- Bizony, Kangecu. Írtam neki egy lapot, hogy délután egy órára legyen Kusamiéknál.
- Miféle dolog ez, hogy megkérdezésem nélkül csak úgy meghívod hozzám Kangecut?
- Na, nem én találtam ki, hogy idejöjjön, Kangecu saját kérése ez! Ugyanis előadásra készül a Fizikusok Társaságában. Kérte, hogy hallgassam meg, és én arra gondoltam, remek, bizonyosan Kusami is meg akarja hallgatni. Na hát ezért hívtam meg hozzád! Neked mindig van időd - nem igaz? Soha sincsen semmi programod. Hidd el, érdekes lesz. - Meitei azt hiszi, ért hozzá, hogyan kell a mestert irányítani.
- Nem is konyítok a fizikához, minek hallgassak róla előadásokat?
A gazda még mindig nem tért magához Meitei arcátlansága miatt érzett felháborodásából.
- Pedig nem olyan száraz téma ám, mint például a mágnesség vagy efféle. A témája nevezetesen az "Akasztás mechanikája", ami minden elképzelést felülmúlóan érdekes, s ezért felettébb érdemes a meghallgatásra. Az ám!
- A magadfajta, aki már egyszer fel is akarta hurkolni magát, lehet, hogy érdeklődéssel hallgatja az ilyesmit, de én...
- Te persze, akit még a színházba menéstől is kilel a hideg, végig sem tudnád hallgatni, igaz? - ugratta Meitei, amire az asszony nevetve a férjére nézett és otthagyta őket. A mester nem válaszolt semmit, csak a fejemet simogatta némán és ezúttal igencsak gyengéden.
Vagy hét perc múltán megjelent Kangecu úr. Az esti előadás tiszteletére frakkot öltött, tisztára mosott magas gallért viselt, s ezzel férfiúi megjelenése jó húsz percenttel emelkedett.
- Elnézést, hogy késtem kissé! - üdvözölte a jelenlévőket és kényelmesen elhelyezkedett.
- Minden percben vártunk már, láss hozzá tehát késedelem nélkül! Igaz? - Meitei ránézett a mesterre, aki nem túl lelkesen hümmögött valamit. Kangecunak nem volt sietős.
- Kérhetnék egy pohár vizet?
- Remek, épp úgy csinálod, mint az igazi előadók! Most már csak az hiányzik, hogy megtapsoltasd magad! - járatta a száját Meitei. Kangecu elővonta belső zsebéből a kéziratát és nagy nyugalommal így szólt:
- Mivel ez a szokás, hadd jelentsem ki, hogy várom majd a szíves észrevételeket. - Azzal a papírt maga elé helyezte, s belekezdett előadása főpróbájába:
"Bűnözőket kötél általi halálra ítélni általában az angolszász népek között dívik. Ha azonban a régi időket tekintjük, főként öngyilkossági eljárásként került rá sor. Bűnözők kivégzésére a zsidók például a megkövezést alkalmazták, és amint az Ószövetség tanulmányozása rávezet, az akasztás szó jelentése egyenlő volt azzal, hogy a kivégzett bűnözőt fellógatták a vadmadarak és vadállatok prédájául. Hérodotosz tudósít arról, hogy a zsidók Egyiptomból való kivonulásuk előtt mennyire irtóztak az éjszakára csupaszon kitett tetemek gondolatától. Az egyiptomiak ugyanis a fejétől megfosztott bűnözők törzsét keresztre szegezték, és éjszakára kinnhagyták. A perzsák..."
- Te, Kangecu! Nem látod, mennyire elkanyarodtál az akasztástól? - avatkozott közbe megint Meitei.
- Ha kérhetném még egy kissé szíves türelmüket, rögtön elérkezem a főtétel taglalásához. "Szóval a perzsák... ők is a keresztre feszítést alkalmazták halálbüntetésként. Ám az már nem ismeretes, hogy elevenen vagy holtan szögezték-e fel az elítéltet..."
- Kit érdekel? - A gazdám nagyot ásított unalmában.
- "... nem akarnám kihasználni tisztelt hallgatóságom türelmét, pedig még ezeken kívül szerettem volna jó egynéhány dolgot megemlíteni..."
- Te, Kusami, nem hangzanék jobban ehelyt az, hogy "visszaélni a türelemmel", mi? - Meitei mindig akadékoskodik, de a gazdámat nem tudta kizökkenteni a közönyéből, mert csak annyit válaszolt rá:
- Ugyan, hát nem mindegy?
- "Nos, hadd térjek rá mondókám lényegére..." - hangzott tovább az előadás, de Meitei ismét közbeszólt:
- Mondókája a vásári mutatványosnak van, egy előadó beszéljen nekünk választékosabban!
- Ha a mondóka közönséges, mit mondjak helyette? - kérdezte Kangecu már kissé sértődött hangon.
- Meiteinél sose tudni, komolyan beszél-e, vagy csak össze akar kavarni. Hagyd őt, Kangecu, hadd lovagoljon a szavakon, te meg folytasd! - vágta el nagy hirtelen a gazdám a vita fonalát.
- Haragos mondókád végére érve netán meglelted a szomorúfüzet? - - Meiteinek megint sikerült zavart kelteni ezzel az obskurus haikura tett utalással. Kangecu akaratlanul is nevetésben tört ki.
- "Kutatásaim során felfedeztem, hogy az akasztás mint kivégzési módszer az Odüsszeia XXII. énekében jelenik meg először. Nevezetesen abban a passzusban, ahol le van írva, hogyan végezte ki Télemakhosz Pénelopé tizenkét szolgálóleányát. Természetesen felolvashatnám görög nyelven az idézett részt, mivel azonban kérkedésnek hatna, eltekintek tőle. Ha utána kívánnak nézni, a 465-től a 473-ig terjedő sorokat vizsgálják meg."
- Jobb lenne, ha az egészet elhagynád. Úgy hangzik, mintha görög nyelvismeretedet fitogtatnád. Mit szólsz hozzá, Kusami?
- Ebben egyetértek, elegánsabb, ha az ilyesmit nem erőltetjük. - Kusami most váratlanul Meiteihez csatlakozott. Persze, mert egyikük sem tudott görögül.
- Jó, hát akkor ezt a három sort itt majd este elhagyom - egyezett bele a szerző, azzal folytatta:
- "Folytatva tehát mondókámat... akarom mondani, fejtegetéseimet, mai tudásunk szerint a végrehajtásnak két módozata lehetséges. Az első: Télemakhosz Eumaeusz és Philoetiosz segítségét igénybe véve a kötél egyik végét egy póznára kötötte, majd a kötélen helyenként hurkokat alkotva, azokban a nők nyakát egyenként elhelyezte és a kötél másik végét - hopp - felrántotta."
- Szóval mint mosás után az ingek, úgy lógtak a kötélen sorjában a lányok?
- Pontosan. "A második módszer részint az elsőhöz hasonlít abban, hogy a kötél egyik végét póznára erősítik, a másikat meg a mennyezetnek valami hasonlóan magas pontjához. Erről a kötélről kell leágaztatni néhányat függőlegesen, ezekre hurkot tenni, bele a lányok nyakát, majd a megfelelő pillanatban végrehajtani a dolgot, vagyis elmozdítani a lábuk alól az emelvényt..."
- Nem tévedek, ha úgy képzelem el, mint valami kötélfüggönyön csüngő lampionfüzért?
- Én még olyat nem láttam, ezért nem tudok rá semmit sem mondani. Ha létezik, akkor - úgy vélem - olyasféle lehet. "Kérem, most figyeljenek, mert bebizonyítom, hogy az első módszer mechanikailag kivihetetlen."
- Jaj de érdekes! - Ahogy Meitei megszólalt, a gazda is csatlakozott:
- Nagyon érdekes! - visszhangozta.
- "Tegyük fel, hogy a nőket egyforma távolságra akasztják egymástól, továbbá, hogy a földhöz legközelebb lógó két nő között a kötél vízszintes. Nos: 1, 2... 6 azok a szögek, amelyeket a kötél a vízszintessel bezár. T1, T2... T6 az az erő, mely a kötél egy-egy darabjára hat, tehát a T7=X a kötél legalacsonyabban levő részletére ható erőt fejezi ki. Ebben az összefüggésben a T-n természetesen a nők testsúlyát kell érteni. Mit szólnak hozzá? Tudnak követni?"
Meitei összenézett a gazdámmal.
- Nagyjából - szólt, de hogy ez a nagyjából mit jelenthet az ő esetükbe, nem tudni, hiszen kettejük mércéje nemigen alkalmazható a normális emberekre.
- "Nos, mint tudjuk, a sokszögekre érvényes átlagszámítási elmélet értelmében az alábbi tizenkét egyenlet írható fel:
Meitei erre csak nevetett.
- Sőt még kevesebb fáradsággal is létrejöhet. Tegyük egy iskolás fiú törzsére egy boltossegéd fejét, majd osszuk az egészet kettővel, és kész a szokványember.
- Csakugyan? - csóválta az asszony a fejét és látszott rajta, hogy nem nagyon tudták meggyőzni.
Ekkor, bár észre sem vették, mikor lépett be, megjelent a gazdám és leült Meitei mellé.
- Te még itt vagy?
- Mi az, hogy még itt vagyok? Nem te mondtad, hogy mindjárt visszajössz, várjalak csak meg?!
- Látja, mindig ilyen! - mondta a feleség Meiteinek.
- Míg távol voltál, mindent megtudtam rólad! - így a barát.
- Csak ne beszélnének a nők folyton annyit. Ilyenkor érzem, milyen jó lenne, ha némelyik ember olyan csendben tudna maradni, mint a macska - simogatta a gazdám a fejemet.
- Hallom, hogy a kisbabával reszelt tormát etettél.
- Ühüm - mondta a mester és nevetett. - Igaz, hogy kicsi még, de ezek a mostani csecsemők okosak ám. Most már, ha megkérdezem tőle: "hol csíp, kisfiam?", rögtön kidugja a nyelvét. Hát nem különös?
- Ez olyan kegyetlenül hangzik, mintha kutyát idomítanál... Egyébként most jut eszembe, mindjárt itt lesz Kangecu.
- Kicsoda? Kangecu? - hökkent meg a gazda.
- Bizony, Kangecu. Írtam neki egy lapot, hogy délután egy órára legyen Kusamiéknál.
- Miféle dolog ez, hogy megkérdezésem nélkül csak úgy meghívod hozzám Kangecut?
- Na, nem én találtam ki, hogy idejöjjön, Kangecu saját kérése ez! Ugyanis előadásra készül a Fizikusok Társaságában. Kérte, hogy hallgassam meg, és én arra gondoltam, remek, bizonyosan Kusami is meg akarja hallgatni. Na hát ezért hívtam meg hozzád! Neked mindig van időd - nem igaz? Soha sincsen semmi programod. Hidd el, érdekes lesz. - Meitei azt hiszi, ért hozzá, hogyan kell a mestert irányítani.
- Nem is konyítok a fizikához, minek hallgassak róla előadásokat?
A gazda még mindig nem tért magához Meitei arcátlansága miatt érzett felháborodásából.
- Pedig nem olyan száraz téma ám, mint például a mágnesség vagy efféle. A témája nevezetesen az "Akasztás mechanikája", ami minden elképzelést felülmúlóan érdekes, s ezért felettébb érdemes a meghallgatásra. Az ám!
- A magadfajta, aki már egyszer fel is akarta hurkolni magát, lehet, hogy érdeklődéssel hallgatja az ilyesmit, de én...
- Te persze, akit még a színházba menéstől is kilel a hideg, végig sem tudnád hallgatni, igaz? - ugratta Meitei, amire az asszony nevetve a férjére nézett és otthagyta őket. A mester nem válaszolt semmit, csak a fejemet simogatta némán és ezúttal igencsak gyengéden.
Vagy hét perc múltán megjelent Kangecu úr. Az esti előadás tiszteletére frakkot öltött, tisztára mosott magas gallért viselt, s ezzel férfiúi megjelenése jó húsz percenttel emelkedett.
- Elnézést, hogy késtem kissé! - üdvözölte a jelenlévőket és kényelmesen elhelyezkedett.
- Minden percben vártunk már, láss hozzá tehát késedelem nélkül! Igaz? - Meitei ránézett a mesterre, aki nem túl lelkesen hümmögött valamit. Kangecunak nem volt sietős.
- Kérhetnék egy pohár vizet?
- Remek, épp úgy csinálod, mint az igazi előadók! Most már csak az hiányzik, hogy megtapsoltasd magad! - járatta a száját Meitei. Kangecu elővonta belső zsebéből a kéziratát és nagy nyugalommal így szólt:
- Mivel ez a szokás, hadd jelentsem ki, hogy várom majd a szíves észrevételeket. - Azzal a papírt maga elé helyezte, s belekezdett előadása főpróbájába:
"Bűnözőket kötél általi halálra ítélni általában az angolszász népek között dívik. Ha azonban a régi időket tekintjük, főként öngyilkossági eljárásként került rá sor. Bűnözők kivégzésére a zsidók például a megkövezést alkalmazták, és amint az Ószövetség tanulmányozása rávezet, az akasztás szó jelentése egyenlő volt azzal, hogy a kivégzett bűnözőt fellógatták a vadmadarak és vadállatok prédájául. Hérodotosz tudósít arról, hogy a zsidók Egyiptomból való kivonulásuk előtt mennyire irtóztak az éjszakára csupaszon kitett tetemek gondolatától. Az egyiptomiak ugyanis a fejétől megfosztott bűnözők törzsét keresztre szegezték, és éjszakára kinnhagyták. A perzsák..."
- Te, Kangecu! Nem látod, mennyire elkanyarodtál az akasztástól? - avatkozott közbe megint Meitei.
- Ha kérhetném még egy kissé szíves türelmüket, rögtön elérkezem a főtétel taglalásához. "Szóval a perzsák... ők is a keresztre feszítést alkalmazták halálbüntetésként. Ám az már nem ismeretes, hogy elevenen vagy holtan szögezték-e fel az elítéltet..."
- Kit érdekel? - A gazdám nagyot ásított unalmában.
- "... nem akarnám kihasználni tisztelt hallgatóságom türelmét, pedig még ezeken kívül szerettem volna jó egynéhány dolgot megemlíteni..."
- Te, Kusami, nem hangzanék jobban ehelyt az, hogy "visszaélni a türelemmel", mi? - Meitei mindig akadékoskodik, de a gazdámat nem tudta kizökkenteni a közönyéből, mert csak annyit válaszolt rá:
- Ugyan, hát nem mindegy?
- "Nos, hadd térjek rá mondókám lényegére..." - hangzott tovább az előadás, de Meitei ismét közbeszólt:
- Mondókája a vásári mutatványosnak van, egy előadó beszéljen nekünk választékosabban!
- Ha a mondóka közönséges, mit mondjak helyette? - kérdezte Kangecu már kissé sértődött hangon.
- Meiteinél sose tudni, komolyan beszél-e, vagy csak össze akar kavarni. Hagyd őt, Kangecu, hadd lovagoljon a szavakon, te meg folytasd! - vágta el nagy hirtelen a gazdám a vita fonalát.
- Haragos mondókád végére érve netán meglelted a szomorúfüzet? - - Meiteinek megint sikerült zavart kelteni ezzel az obskurus haikura tett utalással. Kangecu akaratlanul is nevetésben tört ki.
- "Kutatásaim során felfedeztem, hogy az akasztás mint kivégzési módszer az Odüsszeia XXII. énekében jelenik meg először. Nevezetesen abban a passzusban, ahol le van írva, hogyan végezte ki Télemakhosz Pénelopé tizenkét szolgálóleányát. Természetesen felolvashatnám görög nyelven az idézett részt, mivel azonban kérkedésnek hatna, eltekintek tőle. Ha utána kívánnak nézni, a 465-től a 473-ig terjedő sorokat vizsgálják meg."
- Jobb lenne, ha az egészet elhagynád. Úgy hangzik, mintha görög nyelvismeretedet fitogtatnád. Mit szólsz hozzá, Kusami?
- Ebben egyetértek, elegánsabb, ha az ilyesmit nem erőltetjük. - Kusami most váratlanul Meiteihez csatlakozott. Persze, mert egyikük sem tudott görögül.
- Jó, hát akkor ezt a három sort itt majd este elhagyom - egyezett bele a szerző, azzal folytatta:
- "Folytatva tehát mondókámat... akarom mondani, fejtegetéseimet, mai tudásunk szerint a végrehajtásnak két módozata lehetséges. Az első: Télemakhosz Eumaeusz és Philoetiosz segítségét igénybe véve a kötél egyik végét egy póznára kötötte, majd a kötélen helyenként hurkokat alkotva, azokban a nők nyakát egyenként elhelyezte és a kötél másik végét - hopp - felrántotta."
- Szóval mint mosás után az ingek, úgy lógtak a kötélen sorjában a lányok?
- Pontosan. "A második módszer részint az elsőhöz hasonlít abban, hogy a kötél egyik végét póznára erősítik, a másikat meg a mennyezetnek valami hasonlóan magas pontjához. Erről a kötélről kell leágaztatni néhányat függőlegesen, ezekre hurkot tenni, bele a lányok nyakát, majd a megfelelő pillanatban végrehajtani a dolgot, vagyis elmozdítani a lábuk alól az emelvényt..."
- Nem tévedek, ha úgy képzelem el, mint valami kötélfüggönyön csüngő lampionfüzért?
- Én még olyat nem láttam, ezért nem tudok rá semmit sem mondani. Ha létezik, akkor - úgy vélem - olyasféle lehet. "Kérem, most figyeljenek, mert bebizonyítom, hogy az első módszer mechanikailag kivihetetlen."
- Jaj de érdekes! - Ahogy Meitei megszólalt, a gazda is csatlakozott:
- Nagyon érdekes! - visszhangozta.
- "Tegyük fel, hogy a nőket egyforma távolságra akasztják egymástól, továbbá, hogy a földhöz legközelebb lógó két nő között a kötél vízszintes. Nos: 1, 2... 6 azok a szögek, amelyeket a kötél a vízszintessel bezár. T1, T2... T6 az az erő, mely a kötél egy-egy darabjára hat, tehát a T7=X a kötél legalacsonyabban levő részletére ható erőt fejezi ki. Ebben az összefüggésben a T-n természetesen a nők testsúlyát kell érteni. Mit szólnak hozzá? Tudnak követni?"
Meitei összenézett a gazdámmal.
- Nagyjából - szólt, de hogy ez a nagyjából mit jelenthet az ő esetükbe, nem tudni, hiszen kettejük mércéje nemigen alkalmazható a normális emberekre.
- "Nos, mint tudjuk, a sokszögekre érvényes átlagszámítási elmélet értelmében az alábbi tizenkét egyenlet írható fel:
T1 cos a1 = T2 cos a2... (1)
T2 cos a2 = T3 cos a3... (2)"
T2 cos a2 = T3 cos a3... (2)"
- Ennyi egyenlet szerintem bőven elég - okvetetlenkedett a gazdám.
- Pedig ez a mondandóm magva! - Kangecu igazán kínosan érezte magát.
- Nem hallgathatnánk meg ezt a "magot" egy másik alkalommal? - Meitei is feszengett.
- De ha ezt a levezetést elhagyjuk, mechanikai kutatásaim lényege kárba vész!
- Ugyan mit szerencsétlenkedel? Nyisz-nyisz, vágd ki az egészet és kész! - szólt bele nagyvonalúan a mesterem.
- De hát ez lehetetlen! Ám ha önök ragaszkodnak hozzá, megrövidítem.
- Pompás! - S azzal Meitei nem valami illedelmesen összecsapkodta tenyerét.
- "Térjünk át most fejtegetésünkben Angliára. Mivel már a Beowulf-ban megtaláljuk a bitó vagyis a "gallows" kifejezést, mely pontosabban "galga" alakban fordul elő, kétségtelennek tetszik, hogy már ebben az időben bevezették az akasztást mint halálbüntetést. Blackstone szerint, ha az akasztás végrehajtása során az elítélt a kötél hibája miatt elkerülné a halált, a műveletet minden további nélkül meg kell ismételni. Ugyanakkor a The Vision of Piers Plowman-ben1 olyan részt találunk, mely szerint bármilyen elvetemült légyen, kétszer nem hajtható végre az ítélet a gonosztevőn. Hogy melyik az igaz, nem tudjuk, de gyakran megtörténhetett, hogy valami hiba folytán nem sikerült az elítéltnek első próbálkozásra meghalnia. 1786-ban esett meg egy Fitzgerald nevű megátalkodott gazfickóval, hogy mikor kirántották a széket a lába alól, furcsamód a kötél elszakadt és ő lepottyant. Másodízben a kötél volt túlságosan hosszú, a lába földet ért és elkerülte a halált. A történet úgy szól, hogy végül aztán a nézők segítségével sikerült elveszejteni."
- Pedig ez a mondandóm magva! - Kangecu igazán kínosan érezte magát.
- Nem hallgathatnánk meg ezt a "magot" egy másik alkalommal? - Meitei is feszengett.
- De ha ezt a levezetést elhagyjuk, mechanikai kutatásaim lényege kárba vész!
- Ugyan mit szerencsétlenkedel? Nyisz-nyisz, vágd ki az egészet és kész! - szólt bele nagyvonalúan a mesterem.
- De hát ez lehetetlen! Ám ha önök ragaszkodnak hozzá, megrövidítem.
- Pompás! - S azzal Meitei nem valami illedelmesen összecsapkodta tenyerét.
- "Térjünk át most fejtegetésünkben Angliára. Mivel már a Beowulf-ban megtaláljuk a bitó vagyis a "gallows" kifejezést, mely pontosabban "galga" alakban fordul elő, kétségtelennek tetszik, hogy már ebben az időben bevezették az akasztást mint halálbüntetést. Blackstone szerint, ha az akasztás végrehajtása során az elítélt a kötél hibája miatt elkerülné a halált, a műveletet minden további nélkül meg kell ismételni. Ugyanakkor a The Vision of Piers Plowman-ben1 olyan részt találunk, mely szerint bármilyen elvetemült légyen, kétszer nem hajtható végre az ítélet a gonosztevőn. Hogy melyik az igaz, nem tudjuk, de gyakran megtörténhetett, hogy valami hiba folytán nem sikerült az elítéltnek első próbálkozásra meghalnia. 1786-ban esett meg egy Fitzgerald nevű megátalkodott gazfickóval, hogy mikor kirántották a széket a lába alól, furcsamód a kötél elszakadt és ő lepottyant. Másodízben a kötél volt túlságosan hosszú, a lába földet ért és elkerülte a halált. A történet úgy szól, hogy végül aztán a nézők segítségével sikerült elveszejteni."
1 Paraszt Péter látomása, allegorikus középkori költemény.
- Hűha! - Meitei az ilyen részleteknél mindig feléledt.
- Micsoda szerencsétlen flótás! - örvendezett a gazdám is.
- "És még egy érdekes momentum: azt mondják, hogy az akasztás során az ember magassága vagy három centivel megnő. Kétség kizárva, az orvosok lemérték."
- Ez egy új ötlet. Mit szólsz hozzá, Kusami? Három centi éppen elég lenne, hogy a normális magasságot elérjed! - fordult Meitei a gazdámhoz, de az váratlanul komolyan vette és megkérdezte:
- Te, Kangecu! Túl lehet élni egy ilyen háromcentis magasítást?
- Semmiképpen sem. A gerincvelő nyúlik meg, egyszóval a testmagasság növekedésével szakadás következik be.
- Hát akkor lemondok róla - szólt a mester bánatosan.
Az előadást Kangecu úr szerette volna még tovább, a végkifejletig, vagyis az akasztás rendezéséig, megvalósításáig és azon túl is folytatni, de mivel Meitei folyton félbeszakította szeszélyes közbeszólásaival és a mester is leplezetlenül ásítozott, felibe-harmadába hagyva beszédét, távozott. Hogy aztán hogyan tartotta meg előadását és minő sikerrel járt, nem tudhatom, mivel az esemény tőlem távol zajlott le.
Már két-három nap telt el anélkül, hogy történt volna valami, mikor úgy délután kettő tájt beállított Meitei a szokásos módján, váratlanul, mint valami Véletlen Gyermek. Alighogy letelepedett, máris így szólt:
- Hallottad Ocsi Tófu esetét Takanavában? - Olyan izgatottan beszélt, mintha Port Arthur elestének a hírnöke lenne.
- Nem én, mostanában nem is láttam - válaszolt erre a mester a maga szokásos tompaságával.
- Azért jöttem ilyen sietve s elhanyagolva más sürgős dolgaimat, hogy híradással szolgáljak Tófu balfogásáról.
- Már megint valami fantasztikus dologgal állsz elő! Lehetetlen egy szerzet vagy, hallod-e?
- Hahaha! Ne lehetetlent mondj, hanem inkább rejtélyest, nagyon megtisztelnél vele, ha meg tudnád különböztetni a kettőt.
- Tőlem ugyan lehetsz akármelyik - szólt a mester olyan kihívó flegmával, mintha maga a Természet Híve támadt volna föl benne.
- Szóval Tófu a múlt vasárnap elment a takanavai Szengaku-templomba, bár ilyen hidegben csak a Tokiót nem ismerő vidéki tuskók szokása odazarándokolni...
- Ez rá vall, ilyen szeszélyes, ha a fejébe vesz valamit, nem tudod kiverni belőle.
- Való igaz, hagyjuk is ezt. De tudod-e, hogy abban a templomban van a negyvenhét rónin emlékmúzeuma?1
- Micsoda szerencsétlen flótás! - örvendezett a gazdám is.
- "És még egy érdekes momentum: azt mondják, hogy az akasztás során az ember magassága vagy három centivel megnő. Kétség kizárva, az orvosok lemérték."
- Ez egy új ötlet. Mit szólsz hozzá, Kusami? Három centi éppen elég lenne, hogy a normális magasságot elérjed! - fordult Meitei a gazdámhoz, de az váratlanul komolyan vette és megkérdezte:
- Te, Kangecu! Túl lehet élni egy ilyen háromcentis magasítást?
- Semmiképpen sem. A gerincvelő nyúlik meg, egyszóval a testmagasság növekedésével szakadás következik be.
- Hát akkor lemondok róla - szólt a mester bánatosan.
Az előadást Kangecu úr szerette volna még tovább, a végkifejletig, vagyis az akasztás rendezéséig, megvalósításáig és azon túl is folytatni, de mivel Meitei folyton félbeszakította szeszélyes közbeszólásaival és a mester is leplezetlenül ásítozott, felibe-harmadába hagyva beszédét, távozott. Hogy aztán hogyan tartotta meg előadását és minő sikerrel járt, nem tudhatom, mivel az esemény tőlem távol zajlott le.
Már két-három nap telt el anélkül, hogy történt volna valami, mikor úgy délután kettő tájt beállított Meitei a szokásos módján, váratlanul, mint valami Véletlen Gyermek. Alighogy letelepedett, máris így szólt:
- Hallottad Ocsi Tófu esetét Takanavában? - Olyan izgatottan beszélt, mintha Port Arthur elestének a hírnöke lenne.
- Nem én, mostanában nem is láttam - válaszolt erre a mester a maga szokásos tompaságával.
- Azért jöttem ilyen sietve s elhanyagolva más sürgős dolgaimat, hogy híradással szolgáljak Tófu balfogásáról.
- Már megint valami fantasztikus dologgal állsz elő! Lehetetlen egy szerzet vagy, hallod-e?
- Hahaha! Ne lehetetlent mondj, hanem inkább rejtélyest, nagyon megtisztelnél vele, ha meg tudnád különböztetni a kettőt.
- Tőlem ugyan lehetsz akármelyik - szólt a mester olyan kihívó flegmával, mintha maga a Természet Híve támadt volna föl benne.
- Szóval Tófu a múlt vasárnap elment a takanavai Szengaku-templomba, bár ilyen hidegben csak a Tokiót nem ismerő vidéki tuskók szokása odazarándokolni...
- Ez rá vall, ilyen szeszélyes, ha a fejébe vesz valamit, nem tudod kiverni belőle.
- Való igaz, hagyjuk is ezt. De tudod-e, hogy abban a templomban van a negyvenhét rónin emlékmúzeuma?1
1 Ti. a Csúsingurá-ban szereplő negyvenhét, urát vesztett szamurájé.
- Hát izé...
- Neem? De a Szengaku-templomban csak jártál?
- Nem...
- Nem? Nahát, ez megdöbbentő. Hát ez Tófunak is mentségére szolgál, de azért szomorú, hogy egy tősgyökeres tokiói nem ismeri a Szengaku-templomot!
- Nem ismerem, de attól még jó tanár vagyok! - A mester tökéletesen úgy viselkedik, mint a megtestesült Természet Híve.
- Na mindegy, szóval amikor Tófu elment megtekinteni ezt a kiállítást, volt ott egy német is a feleségével. Úgy kezdődött, hogy kérdeztek valamit Tófutól, méghozzá japánul. Persze a mi kis zsenink, ez a Tófu nem bírt magával: mindenképpen németül akart beszélni. Meg is próbálkozott a maga két-három szavas tudományával és várakozáson felül sikerült neki. És ahogy utána gondolok, ez lett veszte!
- Miért, mi történt? - adta meg magát most már a gazdám.
- A német meglátott egy remekmívű gyógyszeres dobozt, Ótaka Gengóét, és szerette volna megvásárolni. Megkérdezte hát, hogy eladó-e. És miként válaszolt erre Tófu? Nagyon érdekesen: "A japánok, kérem, mind úriemberek és felette állnak a megvesztegethetőségnek!" Eddig még rendben lett volna, de a német abban a reményben, hogy jó tolmácsra tett szert, elkezdte mindenféléről kérdezgetni.
- Mifélékről?
- Hiszen ha Tófu tudta volna, nem is lett volna baj, de a német olyan gyors beszédű volt, hogy kérdéseiből egy mukkot sem lehetett érteni. Amikor végre elkapott egy szót, az meg valami tűzoltó petrencének, kampónak vagy minek hangzott. Mivel fogalma sem volt róla, mi az, teljesen tanácstalanná vált.
- Meghiszem azt - adott jelt együttérzéséről a gazdám, a maga tanári mivoltában Tófu helyébe képzelve magát.
- Csakhogy közben az ott lézengőknek feltűnt az érdekes jelenet és lassanként odagyűltek, körülvették Tófut és a németeket, és kíváncsian nézegették őket. Tófu elvörösödött zavarában. Kezdeti önbizalma elszállt, és ott maradt a bajban a kis zseni.
- És végül is mi lett vele?
- Mikor érezte, hogy nem bírja tovább, elköszönt japánul: "szajinarra" és eliramodott. Ez a "szajinarra" azonban nekem egy kicsit furcsa. Meg is kérdeztem tőle, hogy az ő vidékükön a szajonarát "szajinarrá"-nak ejtik-e, mire azt mondta, dehogy, náluk is csak szajonara az, de gondolta, mivel ezek külföldiek, jobban idomul hozzájuk, ha "szajinarrá"-t ejt a kedvükért. Igazán elismerésre méltó, hogy ez a fiú még ilyen kínos helyzetben is ügyel az idomulásra.
- Aha. És mit csináltak a külföldiek?
- Csak álltak tátott szájjal, a csodálkozástól megkövülve. Hahaha! Jó, mi?
- Hát nem különösebben. A történetben semmi érdekes nincs, hacsak az nem, hogy azért jöttél el, hogy nekem elbeszéljed. - A mester leveregette a cigaretta hamuját. Ebben a pillanatban a bejárati csengő akkorát szólt, hogy majd leugrott a helyéről.
- Elnézést a zavarásért! - hallatszott egy harsány női hang. A gazdám és Meitei Megrökönyödve, némán egymásra néztek. Alighogy felfogtam: micsoda ritkaság, hogy a mesterhez női látogató jöjjön, az éles hang gazdája már be is toppant a szobába. A negyvenen túli asszonyság kétrétegű krepdesinkimonóba volt öltözve. Gyérülő frizurájából frufrut fésült, mely magasra meredt, mint egy árvízvédelmi gát, másfélszeresére nyújtva meg tulajdonosa fejét. A szeme vékony repedésből pislogott kifelé, akár a cethalé, mintegy fedezékből sandított jobbra-balra.
Irgalmatlanul nagy orra volt! Mintha másét is elorozta volna, hogy az arca közepére biggyessze. Olyan hatást keltett, mint ha a szentélyből átköltöztetnénk egy hatalmas kőlámpást egy tenyérnyi kiskertbe. Igaz, hogy büszkén terpeszkedne benne, de sehogy se illene oda. Az ilyet "kapukulcs-orr"-nak hívják, mert először teljes erejéből nekirugaszkodik, majd elszégyellve, hogy túlságosan is előretört, szerényen visszahajlik félúton, s elvesztve eredeti lendületét, a felsőajakra konyul. Amikor az ilyen orr tulajdonosa beszélni kezd, úgy rémlik, mintha nem is a szájából, hanem az orrából törne elő a hang. Mindezért jómagam elhatároztam, hogy a hatalmas szerv iránti tiszteletem jeléül az asszonyságot Ormányosnénak fogom címezni.
Szóval Ormányosné a szokásos üdvözlési formaságok után körbehordozta tekintetét a szobán és így szólt:
- Egész otthonos itt maguknál.
"Hogy hazudik..." - válaszolta a mester - de csak magában, a száját inkább arra használta, hogy legyen miből kipöfögtetnie a cigarettafüstöt.
Meitei a mennyezetet szemlélve hirtelen a következő kérdést tette fel:
- Mondd, kérlek, az a furcsa mintha ott az eső nyoma, vagy inkább a fa erezete volna?
- A beázástól van, természetesen - válaszolt a gazdám, mire Meitei megnyugodva rávágta:
- Nagyszerű...
"Micsoda neveletlen alakok" - szólt magában Ormányosné sértődötten.
Egy darabig kukán ültek ott hármasban.
- Jövetelem célja tulajdonképpen az, hogy feltegyek magának bizonyos kérdéseket - fogott hozzá ismét az asszony.
- Aha - nyilvánította ki mesterünk legteljesebb érdektelenségét. Ormányosné látta, hogy csak nem jut előre, de folytatta:
- Itt lakom nem messze a keresztúton túl, miénk az a nagy sarokház.
- Európai stílusú, ugye? Van ott egy névtábla, Kaneda feliratú... - A gazdának, úgy látszik, sikerült felidéznie a házat is, a nevet is, de ettől egy fikarcnyit sem nőtt a tisztelete Ormányosné asszonyság ránt.
- Tulajdonképpen az uramnak kellett volna eljönnie a beszélgetés végett, de sajnos nagyon el van foglalva vállalati ügyekkel - szólt a nő és rámeresztette a mesterre a szemét, hogy most már ő is mondjon valamit. De az csak ült rendületlenül. Kezdettől fogva nem tetszett neki az a hangnem, melyet a nő használt, túlságosan modortalannak találta.
- ... És mint talán tudja, az uram nemcsak egy, hanem két, sőt három vállalatnál tölt be magas pozíciót... - folytatta az asszony olyan arccal, mely kifejezte, mennyire elvárja, hogy ettől mindenki hasra essen. De a gazdám, jóllehet rendkívüli tiszteletet tanúsított mindenféle doktorok és professzorok iránt, eléggé el nem ítélhető módon az üzletembereket igen kevésre becsülte. Meg volt győződve róla, hogy az ilyeneknél még egy kis iskolamester is különb. De ha ezt nem is gondolta komolyan, amilyen szemellenzős, meg sem fordult a fejében, hogy hathatós támogatást reméljen egy vállalkozástól vagy egy pénzembertől. Legyen bármilyen gazdag vagy befolyásos az illető, őt egyáltalán nem érdekli, mert tisztában van vele, hogy semmi hasznát nem veheti. Így aztán a tudósvilágon kívül senkinek és semminek nem szentel figyelmet, az üzleti életnek pedig pláne nem. De még ha tudna róla bármit is, akkor sem érezne egy fikarcnyi tiszteletet sem iránta.
Az asszony felől nézve a dolgot: Ormányosné asszonyságnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy van a világnak olyan zuga, ahol a nap egy ilyen különcre süthet alá. Senki sem akadt, aki ne váltott volna hangot azonnal, mikor meghallotta, hogy Kaneda feleségével áll szemben. A nő eleddig, bárhol fordult is meg, bármily magas állású személlyel találkozott is, mindig előzékeny fogadtatásban részesült, hiszen ő Kanedáné nagyságos asszony. Mit neki egy ilyen füstön aszalt öregdiák! Elvárta volna, hogy amikor még szó sem esett férje pozíciójáról, a sarokház említése lenyűgözze a mestert. Az azonban minden ceremónia nélkül Meiteihez fordult:
- Te tudsz valakit, akit Kanedának hívnak? - kérdezte.
- Persze. Kaneda úr a nagybácsim barátja. A múltkor is volt nálunk garden partyn - így Meitei nagy komolyan.
- Micsoda? A nagybácsidnál? Hát kicsoda a te nagybácsid?
- - Makijama báró! - vágta rá határozottan Meitei. Mielőtt a gazdám mondhatott volna erre akármit is (márpedig a nyelvén volt), Ormányosné asszonyság átható pillantást vetett Meiteire, aki drága selyemkimonójának fedezékében higgadtan állta a rohamot.
- Óóó... kérem, bocsásson meg... nem is sejtettem, hogy ön Makijama báró úrnak a ... tetszik tudni, az uram állandóan emlegeti, hogy a báró úr milyen jóindulattal viseltetik irányunkban...
- Valóban? - Meitei magában jót nevetett.
A gazda a megdöbbenéstől némán meredt rájuk. Az asszony változatlan udvariassággal folytatta:
- Úgy bizony... Makijama báró úr még leányunk férjhez adásának ügyét is volt szíves felkarolni!
- Csakugyan? - Ezúttal Meitein volt a sor, hogy elcsodálkozzék a váratlan fordulaton.
- Innen is, onnan is annyi ajánlatot kaptunk, tetszik tudni... de hát a mi társadalmi helyzetünkben nem engedhető meg, hogy csak úgy meggondolatlanul, akárkihez hozzáadjuk a leányunkat...
- Úgy van. A legnagyobb mértékben! - Meitei visszanyerte az egyensúlyát. Ormányosné asszonyság iménti közönséges hanghordozásával ismét a mesterhez fordult:
- Azért jöttem, mert úgy gondoltam, hogy ebben az ügyben magát is megkérdezem. Azt hallottam ugyanis, hogy jár ide egy Kangecu nevű férfiú. Mondja, kérem, tulajdonképpen kiféle-miféle az az ember?
- Miért érdekli? - feszengett a gazda.
A nő helyett ravaszul Meitei válaszolt:
- Bizonyára a kedves leánya házassága érdekében jutott arra a gondolatra a hölgy, hogy Kangecu ifiúr jelleméről tájékozódjék.
- Igen, hálás lennék, ha fölvilágosítással szolgálna... - erősítette az asszony is.
- Ezek szerint tehát Kangecu úrhoz szándékozik adni a leányát?
- Ennek semmi köze ahhoz, hogy hozzáadom-e vagy sem! - utasította helyre nyersen a gazdát Ormányosné. - Csak arról van szó, hogy igen sok ajánlatot kaptunk, és nincs kedvünk feleslegesen foglalkozni mindegyikkel.
- Akkor hát minek firtatja Kangecu dolgát? - vágott vissza a mester.
- Semmi oka rá, hogy ne tájékoztasson a fiatalemberről! - hangzott a harcra kész válasz. Meitei kettejük között ülve párbajsegéd módjára fogta ezüstszopókás pipáját, s magában hangtalanul biztatta a küzdő feleket: "fel, csatára fel!"
- Talán megkérte Kangecu a maga lányának a kezét?! - sütötte a nőre a gazdám a fegyverét.
- Megkérni éppenséggel nem kérte meg, de...
- Nahát! És azt hiszi, meg akarja kérni? - A mester rájött, hogy így tudja sarokba szorítani Ormányosnét leginkább.
- Ennyire nem haladtak előre a dolgok, de nem hiszem, hogy Kangecu úrnak ne lenne ínyére... - Az asszonyság a küzdőtér szélén már megvetette a lábát.
- Egyáltalán jelét adta Kangecu annak, hogy beleszeretett volna a maga lányába? - A mester bekerítő hadmozdulatot tett: elő a farbával!
- Tulajdonképpen igen.
Ekkor a mester irama lankadni kezdett, s így az eddig érdeklődő döntőbíró szerepében szemlélődő Meitei letette a pipáját, hogy kielégítse kíváncsiságát:
- Szerelmes levelet küldött-e a kegyed lányának Kangecu? Mert az már valami volna! Micsoda eset! Megint egy új szenzáció, mely az idén történt!
Meitei jót mulatott magában, a nő azonban gúnyos tónusra váltott át:
- Ó, nem szerelmes levél, még annál is komolyabb... önök valóban nem tudnak róla?
- Te tudsz valamit? - kérdezte a mester Meiteit bambán. Erre az is hasonlóan ostoba képpel válaszolt, megjátszva, mintha nem érdekelné az ügy:
- Én? Dehogy. Neked kell tudnod...
- Pedig maguk mindketten tudnak róla! - vágta rá magabiztosan Ormányosné.
- Heee? - lepődtek meg egyszerre az ellenfelek.
- Hát elmondom én, hogy felfrissítsem az emlékezetüket! Volt egyszer a múlt év végén Kangecu ifiúr Mukódzsimában, Abe úréknál koncerten - igaz? És az estélyről hazafelé menet mi is történt vele az Adzuma-hídon? Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, mivel a szóban forgó úrfinak kellemetlen volna kissé... Ennyi bőven elegendő: mit szólnak hozzá? - Ezzel gyémántgyűrűs ujjait összekulcsolva elfoglalta trónját a helyzet magaslatán. A fenséges orr, ha lehet, még jobban sugárzott, mint eddig, s úgy látszott, egymagában is képes megsemmisíteni Meiteit és a mestert. A váratlan döfés a májukig hatolt, s először úgy ültek ott, mint aki megkukult, vagy akit a váltóláz gyötör, egyszóval a nő a frászt hozta rájuk. Lassan azonban visszatért beléjük az élet, s ahogy rádöbbentek a helyzet mulatságos voltára, egyszerre kitört belőlük a harsány röhögés. Akárha Összebeszéltek volna:
- Hahahahahahaha!!!
Csak Ormányosné nem értette a neveletlen röhögés okát, s felháborodva méregette őket.
- Az a maga lánya volt? Hát ez tényleg jó, mi? Te, Kusami! Kangecu tényleg a hölgy lányába bolondult bele!... Most már hiába is tagadnánk, legjobb, ha mindent bevallunk, nem?
- Aha. - A mester csak ennyit mondott erre.
- Na ugye, hogy kibújt a szög a zsákból. Rajta, ne kéressék már magukat! - kerekedett felül megint Ormányosné. - Úgy is van, nincs mit tennünk, meg kell gyónnunk mindent, amit Kangecuról tudunk és amit az asszonyság tudni kíván. Kusami! Te vagy itt a házigazda! A nevetgéléssel semmire se megyünk. Micsoda félelmes titkok léteznek! Ami azt illeti, megfoghatatlan! Mondja, Kanedáné asszony, hogy tudott e titok nyomára bukkanni? Hiszen ez elképesztő!
Meitei megint csak fecsegett.
- Bizony, nekem jó orrom van az ilyesmihez! - ült ki a diadal Ormányosné arcára.
- De még mennyire! De hát végül is ki a fene kotyogta el magának?
- A riksás felesége. Itt lakik hátul.
- Akinek az a fekete macskája van? - kerekedett ki a gazdám szeme.
- Nem mondom, jócskán költségbe vertem magam Kangecu úr miatt. Kíváncsi voltam, miket beszél, amikor időnként idejön, hát megkértem a riksásnét, s tőle mindent megtudtam.
- De hát ez rettenetes! - kiáltott fel a gazdám.
- Ugyan, nyugodjon meg, azzal én nem törődöm, hogy maga mit csinál vagy mit beszél. Csak Kangecu úr érdekelt.
- Akár Kangecuról van szó, akár másról, a riksás feleségétől ez mindenképpen aljasság! - dühöngött a mester.
- Miért, mi van abban, ha valaki megáll a maga kerítésének a túloldalán? Ha kellemetlen, hogy meghallják, vagy a hangerejét csökkentse, vagy a telkét terjessze ki - közölte Ormányosné asszonyság a pirulás legcsekélyebb jele nélkül. - És nemcsak a riksásnétól - folytatta -, hanem a kisutcán lakó művésznőtől is hallottam egyet-mást.
- Kangecuról?
- Nemcsak Kangecuról.
Ez már több volt a soknál.
- Az a nő túl sokat képzel magáról! Úgy tesz, mintha egyedül ő számítana itt a környéken. Beképzelt majom!
- Válogassa meg a szavait, egy hölgyről van szó! Fogja be a bagólesőjét! - Ormányosné visszatért ahhoz a szóhasználathoz, melyet otthon tanult. Most már nyilvánvaló volt, hogy egy jó kis veszekedés kedvéért jött csak, és Meitei nem lett volna Meitei, ha az összecsapást nem hallgatta volna élvezettel, méghozzá olyan nyugodt képpel, ahogy a kínai bölcs nézi a kakasviadalt.
A gazdám fölmérte, hogy ha kölcsönös pocskondiázásról van szó, nem lehet az asszonyság ellenfele, ezért egy darabig tanácstalanul hallgatott. Végül aztán eszébe jutott valami:
- Maga mindig csak azt hajtogatja, hogy Kangecu beleszeretett a lányába, de én mást hallottam! Nem igaz, Meitei? - fordult a barátjához segítségért.
- Bizony! Akkor arról volt szó, hogy az ön lánya megbetegedvén, mindenfélét beszélt lázálmában.
- Mit? Szó sincs róla! - Az asszonyság a leghatározottabban tiltakozott.
- Kangecu azt állította, hogy X. doktor feleségétől hallotta.
- Abban a mi kezünk is benne volt. Hogy megbizonyosodjunk Kangecu szándékairól, megkértem X. doktor feleségét, hogy segítsen.
- És X. doktorné belement a dologba?
- Belement, de persze nem ingyen. Sok pénzembe került ez nekem...
- Épp ezért elhatározta, hogy addig innen haza nem megy, míg mindent töviről hegyire el nem mondunk a fiatalúrról? - Meitei szavain látszott, hogy maga is fel van háborodva, s ezért szokatlanul éles hangot ütött meg. - Hallod-e, Kusami, most már mindegy, beszéljünk hát... Hölgyem, semmi akadálya, hogy én és Kusami úr elmondjuk a tényeket, melyek Kangecuval kapcsolatosak... Igen, a legjobb lesz, ha kérdéseinek sorrendjében adjuk meg a válaszokat.
Ormányosné ezt el is fogadta és előhozakodott a kérdéseivel. Sőt felhagyott még harcias beszédmódjával is, és ismét olyan udvariassággal fordult Meitei felé, mint annak előtte:
- Úgy mondják, hogy a fiatalembernek diplomája van, mégis, tulajdonképpen mivel foglalkozik?
- A posztgraduális képzés során a földmágnességet tanulmányozta - válaszolt a gazdám nagy komolyan. Ormányosné egy szót sem értett az egészből.
- Heee? És így lehet belőle doktor?
- Miért, doktornak kell lennie? - kérdezte a mester kelletlenül.
- Persze. Hiszen egyszerű diplomás fizikusból akárhány akad! - vágta rá a nő magától értetődően. A gazdám a barátjára nézett, arca egyre jobban elsavanyodott. Meiteinek sem tetszett a dolog.
- Nézze, mi azt nem garantáljuk, hogy doktor lesz belőle. Kérdezzen inkább valami másról.
- Mostanában is tanulja azt a föld... izé... akármit?
- Két-három napja, hogy a Fizikusok Társaságában előadás formájában közreadta kutatási eredményeit "Az akasztás mechanikája" címmel - szólalt meg a mester meggondolatlanul.
- Fuj, undorító! Még hogy akasztás! Ez az alak nem normális! Ezzel nem fog doktorátust szerezni.
- Persze hogy nem, ha önmagán kísérletezne, nehezen lenne belőle doktor, de ő csak az akasztás mechanikájával foglalkozik!
- Tényleg így van? - Az asszonyság kutatva nézett a mester arcába, hogy kiolvassa belőle az igazat. Sajnálatos módon ugyanis nem volt tisztában a mechanika szó jelentésével, s így kétkedése nem csillapodott. Kanedáné asszony méltóságán alulinak tartotta volna az effélét megkérdezni, tehát megpróbált az ellenfelek arcából úgy olvasni, ahogy a jósjelekből szokás.
A mester arca komor volt.
- Ezenkívül nem foglalkozik valami más, felfogható dologgal?
- De igen. A múltkorában írt egy értekezést "A makkok stabilitása, különös tekintettel az égitestek mozgására" címmel.
- Még a makkal is foglalkoznak az egyetemen?
- Én magam sem értek ehhez, de ha egyszer Kangecu úr ilyesmivel foglalkozik, bizonyára jelentős téma lehet. - Meitei ünnepélyességgel fedte el csúfolódását. Ormányosné belátta, hogy a tudomány terén nem boldogul velük, tehát fordított a szón:
- Beszéljünk másról... újévkor tényleg gombába törött a két szemfoga?
- Igen. Most mocsi van a helyükön. - Meitei megkönnyebbült, mert úgy vélte, hogy végre megint pályán belül van.
- Áhá! Szóval nem használ fogpiszkálót! Nem túlságosan ízléses, nem?
- Legközelebb, ha eljön, majd közöljük vele az ön rosszallását - kuncogott a mester.
- Ha gombába is beletörnek, nem lehetnek valami erős fogai, nem gondolják?
- Hát azt nem lehet mondani, hogy jók lennének. Ugye, Meitei?
- Azt nem, és így kicsit mókás. Furcsa, hogy azóta sem csináltatta meg. Kíváncsi vagyok, miért tömi a helyüket még most is mocsival?
- Vajon azért, mert nincs rá pénze, vagy mert így érdekesnek tartja magát?
- Nem hiszem, hogy sokáig akar fogatlan bába lenni, megnyugtathatom. - Meitei egészen visszanyerte lélekjelenlétét. A nő azonban ismét váltott egyet.
- Ha volna itt önöknél levél, vagy valami, amit Kangecu úr írt, szeretném megtekinteni.
- Ha levelezőlap is jó, az sok van. Tessék megnézni. - S ezzel a mester a dolgozószobájából előhozott harminc-negyven darabot.
- Azért ennyi nem kell, csak kettőt-hármat néznék meg közülük.
- Adj csak ide nekem is néhányat! - Meitei is kért. - Ez egész érdekes! - Kihúzott egy képes levelezőlapot.
- Nicsak, olyan ügyes lenne, hogy festeni is tud? Mutassa csak! - kiáltott fel az asszony, de amikor meglátta a képet: - Fúj, hiszen ez egy borz! Mi a fenének választott épp egy ilyen rókapofájú dögöt! ... De azt meg kell adni, hogy hasonlít. - Ezen kissé elcsodálkozott.
- Olvassa csak, mit írt rá! - szólt a mester nevetve. Ormányosné asszonyság betűzni kezdte, mint valami cseléd az újságot.
- "Eljött a holdújév napja, a sok hegyi borz összegyűlik, hogy vígan táncot járjon, mert újév éjjelén nem bántja őket a hegyi boszorkány. Heje-huja haj!" No nézd csak, ez bolonddá teszi az embert! - bosszankodott Ormányosné.
- Hát ehhez az angyalhoz mit szól? - húzott elő egy másik lapot Meitei. Szárnyas angyal volt, lantot pengetett.
- Egy kissé apró az orra ennek az angyalnak...
- Dehogyis, épp átlagos. Ne az orrot nézze, hanem az írást.
Ez állt a lapon:
"Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztrológus. Ahogy egy este felkapaszkodott az obszervatóriumába, hogy szokása szerint szorgosan szemlélje a csillagokat, megjelent neki egy csodaszép angyal és olyan zenével gyönyörködtette, melyet ezen a világon senki sem hallott. Az asztrológus a csontig ható hidegről is megfelejtkezve egyre csak a varázslatos muzsikát hallgatta. Reggelre a holttestét belepte a fehér zúzmara. Ezt a történetet egy vén hazug mesélte..."
- Hát ez meg micsoda? Ennek semmi értelme! Ez diplomás fizikus volna? Talán az Irodalmi Klubban böngészget inkább! - A hangulat Kangecu ellen fordult. A némber javában szidta, mikor Meitei kikapott egy harmadikat:
- És ehhez mit szól?!
Nyomtatott képeslapon vitorlás hajó, s alatta az elmaradhatatlan szöveg:
"Tizenhat esztendős örömleány, múlt éjjel nála háltam én, nincs apja, sem anyja, mint a bíbic, csak rí szegény, a tengerpart föveny-haván, s a szülők a habokba halva..."
- Ó, hiszen ez igazán ügyes. Megindító... szó se róla...
- Megindító?!
- Bizony, zenekísérettel, samiszennel is jól szólna.
- Ha samiszennel, akkor biztosan megindító... hát ehhez mit szól? - Meitei fáradhatatlanul kutatott új lapok után.
- Köszönöm, de elegendő volt ennyit megtekintenem. Több már nem kell. Ennyiből is rájöttem, hogy nincs híján némi finomságnak.
Így összegezte a tanulságot Ormányosné, s látszott, hogy nem tart igényt több válaszra Kangecuval kapcsolatosan.
- Elnézést, hogy eddig zavartam, most mennem kell. Ha lehet, Kangecu úr előtt tartsák titokban jövetelemet - szabta meg önkényesen a feltételeket, vagyis hogy neki mindent meg kell tudnia valakiről, de az semmit sem tudhat meg őróla. Mire a mester és Meitei oda se figyelve ráhagyták:
- Aha.
- Hát akkor a következő viszontlátásig elbúcsúzom. - S azzal Ormányosné asszonyság körülményesen föltápászkodott. Mindketten kikísérték, majd mikor visszatértek, Meitei így szólt:
- Hát ez mi a fene volt?! - S a mester is vele egy időben ugyanazt kérdezte. A belső szobából fojtott nevetés szűrődött ki - úgy látszik, gazdasszonyom nem bírta tovább visszatartani.
- Asszonyom - szólt Meitei -, most láthatta a szokványosság és a közönségesség mintapéldáját. Ha ilyen mértékig növekszik, valósággal egyedivé válik. Nevessen tehát teljes szívéből, ha úgy tetszik.
- De micsoda elképesztő ábrázata volt! - szólt a mester még mindig rossz szájízzel, mire Meitei is rögtön csatlakozott a nő szapulásához:
- És az orra! Ahogy elterpeszkedett az arca közepén, valósággal földöntúlinak tűnt - tódította.
- S hogy begörbült!
- Mint a macska háta. Macskahát-orr - nahát, ez aztán fantasztikus! - Ezen jót nevettek.
- Ezzel a pofával kordában tarthatja otthon az urát! - jelentette ki a gazdám.
- Szerintem a fizimiskája még a múlt századból való, azóta hevert a boltban eladatlan - így Meitei, a maga szokásos furcsa szavajárásával. A gazdasszonyom azonban előjött a belső szobából, s női megérzéssel figyelmeztette őket:
- Ha túlzásba viszitek a megszólást, a riksás felesége megint visszamondja majd!
- Nem is ártana, ha visszamondaná, asszonyom!
- De hát ennyire pocskondiázni valakinek a megjelenését már alávalóság. Senki sem tehet róla, hogy olyan az orra... és végül is egy hölgyről van szó. Ez nem szép ám! - védte a mester neje a szóban forgó orrot s ezzel együtt közvetve önmaga jelentéktelen külsejét is.
- Mi? Hogy túlzásba vinnénk? Hiszen az ilyen nem is nő. Torzszülött. Nem igaz, Meitei?
- Lehet, hogy az, de figyelemre méltó személyiség. Veled is bátran szembeszállt...
- Tudja egyáltalán az a nő, hogy hogy illik viselkednie egy tanárral?
- Bizony, csak annyiba vett, mint hátul a riksást. Nála a doktori címnél kezdődik az olyan ember, akire felnézhet. Neked is az volt a hibád a szemében, hogy nem vagy doktor. Ugye, asszonyom?
- Doktorátus? Az neki úgyse menne - szapulta a férjét a nő.
- Nono, csak ne becsülj le. Neked persze fogalmad sincs róla, de az ókori Görögországban Iszokratész kilencvennégy éves korában adta ki főművét. Szophoklész pedig már a százat is megközelítette, amikor még remekművekkel tudta a világot megajándékozni. Szimonidész nyolcvanéves korában nagyszerű költeményeket alkotott. Azt hiszem, hogy én is...
- Mesebeszéd! Aki ilyen gyomorbeteg, hogy élne addig?! - Ilyen hosszú életet jósolt a mesternek a felesége.
- Mit merészelsz! Kérdezd csak meg Amaki doktort. Azért néz hülyének engem egy efféle nő, mert hagyom, hogy ilyen elnyűtt ruhában járassanak. Majd meglátod, veszek én olyan ruhát magamnak, mint Meitei, és abban járok!
- Meglátod, meglátod! Különben sem azért volt udvarias Kanedáné asszonyság Meitei úrral, mert szép a ruhája, hanem mert megmondta neki, hogy hívják a nagybácsiját! Nem a kimonón múlik az ilyesmi! - A feleség ügyesen elhárította magáról a felelősséget.
A mesternek, ahogy meghallotta a "nagybácsi" szót, rögtön eszébe jutott valami.
- Te, először hallom, hogy van egy ilyen rokonod. Eddig egy szót sem szóltál róla. Létezik egyáltalán ez a nagybácsi, - kérdezte Meiteit. Az meg mintha már várta is volna a kérdést:
- Hát igen, a nagybátyám hallatlanul különös ember. Ő is a múlt századból felejtődött itt - pislogott a mesterről az asszonyra.
- Hahaha, ez igen érdekes! De hol lakozik ez a becses rokon?
- Sidzuokában. A haját régi szokás szerint még varkocsba hordja a feje tetején. Mikor javaslom neki, hogy viseljen kalapot, azt válaszolja nagy büszkén, hogy ő még nem érzett olyan hideget, amely miatt ez a ruhadarab szükségessé vált volna. Ha azt mondom neki, pihenjen többet ezekben a hideg időkben, azt hajtogatja, hogy az embernek napi négy óra alvás éppen elég, annál többet aludni luxus. Éppen ezért reggel még a sötéttel felkel. Hosszú éveken át gyakorolta, hogy négyórásra csökkentse az álmát, s bár fiatal korában sokat küszködött aluszékonyságával, most már fő büszkesége, hogy tetszése szerint bárhol és bármikor képes elszunnyadni vagy felserkenni. Persze, egy hatvanhét esztendős embernek magától értetődően nem kell már annyit aludnia, így a gyakorlás mesebeszéd. Ő maga azonban az önuralma diadalának tartja. Másik furcsasága, hogy mindig magával hordja a vaslegyezőjét.l
- Neem? De a Szengaku-templomban csak jártál?
- Nem...
- Nem? Nahát, ez megdöbbentő. Hát ez Tófunak is mentségére szolgál, de azért szomorú, hogy egy tősgyökeres tokiói nem ismeri a Szengaku-templomot!
- Nem ismerem, de attól még jó tanár vagyok! - A mester tökéletesen úgy viselkedik, mint a megtestesült Természet Híve.
- Na mindegy, szóval amikor Tófu elment megtekinteni ezt a kiállítást, volt ott egy német is a feleségével. Úgy kezdődött, hogy kérdeztek valamit Tófutól, méghozzá japánul. Persze a mi kis zsenink, ez a Tófu nem bírt magával: mindenképpen németül akart beszélni. Meg is próbálkozott a maga két-három szavas tudományával és várakozáson felül sikerült neki. És ahogy utána gondolok, ez lett veszte!
- Miért, mi történt? - adta meg magát most már a gazdám.
- A német meglátott egy remekmívű gyógyszeres dobozt, Ótaka Gengóét, és szerette volna megvásárolni. Megkérdezte hát, hogy eladó-e. És miként válaszolt erre Tófu? Nagyon érdekesen: "A japánok, kérem, mind úriemberek és felette állnak a megvesztegethetőségnek!" Eddig még rendben lett volna, de a német abban a reményben, hogy jó tolmácsra tett szert, elkezdte mindenféléről kérdezgetni.
- Mifélékről?
- Hiszen ha Tófu tudta volna, nem is lett volna baj, de a német olyan gyors beszédű volt, hogy kérdéseiből egy mukkot sem lehetett érteni. Amikor végre elkapott egy szót, az meg valami tűzoltó petrencének, kampónak vagy minek hangzott. Mivel fogalma sem volt róla, mi az, teljesen tanácstalanná vált.
- Meghiszem azt - adott jelt együttérzéséről a gazdám, a maga tanári mivoltában Tófu helyébe képzelve magát.
- Csakhogy közben az ott lézengőknek feltűnt az érdekes jelenet és lassanként odagyűltek, körülvették Tófut és a németeket, és kíváncsian nézegették őket. Tófu elvörösödött zavarában. Kezdeti önbizalma elszállt, és ott maradt a bajban a kis zseni.
- És végül is mi lett vele?
- Mikor érezte, hogy nem bírja tovább, elköszönt japánul: "szajinarra" és eliramodott. Ez a "szajinarra" azonban nekem egy kicsit furcsa. Meg is kérdeztem tőle, hogy az ő vidékükön a szajonarát "szajinarrá"-nak ejtik-e, mire azt mondta, dehogy, náluk is csak szajonara az, de gondolta, mivel ezek külföldiek, jobban idomul hozzájuk, ha "szajinarrá"-t ejt a kedvükért. Igazán elismerésre méltó, hogy ez a fiú még ilyen kínos helyzetben is ügyel az idomulásra.
- Aha. És mit csináltak a külföldiek?
- Csak álltak tátott szájjal, a csodálkozástól megkövülve. Hahaha! Jó, mi?
- Hát nem különösebben. A történetben semmi érdekes nincs, hacsak az nem, hogy azért jöttél el, hogy nekem elbeszéljed. - A mester leveregette a cigaretta hamuját. Ebben a pillanatban a bejárati csengő akkorát szólt, hogy majd leugrott a helyéről.
- Elnézést a zavarásért! - hallatszott egy harsány női hang. A gazdám és Meitei Megrökönyödve, némán egymásra néztek. Alighogy felfogtam: micsoda ritkaság, hogy a mesterhez női látogató jöjjön, az éles hang gazdája már be is toppant a szobába. A negyvenen túli asszonyság kétrétegű krepdesinkimonóba volt öltözve. Gyérülő frizurájából frufrut fésült, mely magasra meredt, mint egy árvízvédelmi gát, másfélszeresére nyújtva meg tulajdonosa fejét. A szeme vékony repedésből pislogott kifelé, akár a cethalé, mintegy fedezékből sandított jobbra-balra.
Irgalmatlanul nagy orra volt! Mintha másét is elorozta volna, hogy az arca közepére biggyessze. Olyan hatást keltett, mint ha a szentélyből átköltöztetnénk egy hatalmas kőlámpást egy tenyérnyi kiskertbe. Igaz, hogy büszkén terpeszkedne benne, de sehogy se illene oda. Az ilyet "kapukulcs-orr"-nak hívják, mert először teljes erejéből nekirugaszkodik, majd elszégyellve, hogy túlságosan is előretört, szerényen visszahajlik félúton, s elvesztve eredeti lendületét, a felsőajakra konyul. Amikor az ilyen orr tulajdonosa beszélni kezd, úgy rémlik, mintha nem is a szájából, hanem az orrából törne elő a hang. Mindezért jómagam elhatároztam, hogy a hatalmas szerv iránti tiszteletem jeléül az asszonyságot Ormányosnénak fogom címezni.
Szóval Ormányosné a szokásos üdvözlési formaságok után körbehordozta tekintetét a szobán és így szólt:
- Egész otthonos itt maguknál.
"Hogy hazudik..." - válaszolta a mester - de csak magában, a száját inkább arra használta, hogy legyen miből kipöfögtetnie a cigarettafüstöt.
Meitei a mennyezetet szemlélve hirtelen a következő kérdést tette fel:
- Mondd, kérlek, az a furcsa mintha ott az eső nyoma, vagy inkább a fa erezete volna?
- A beázástól van, természetesen - válaszolt a gazdám, mire Meitei megnyugodva rávágta:
- Nagyszerű...
"Micsoda neveletlen alakok" - szólt magában Ormányosné sértődötten.
Egy darabig kukán ültek ott hármasban.
- Jövetelem célja tulajdonképpen az, hogy feltegyek magának bizonyos kérdéseket - fogott hozzá ismét az asszony.
- Aha - nyilvánította ki mesterünk legteljesebb érdektelenségét. Ormányosné látta, hogy csak nem jut előre, de folytatta:
- Itt lakom nem messze a keresztúton túl, miénk az a nagy sarokház.
- Európai stílusú, ugye? Van ott egy névtábla, Kaneda feliratú... - A gazdának, úgy látszik, sikerült felidéznie a házat is, a nevet is, de ettől egy fikarcnyit sem nőtt a tisztelete Ormányosné asszonyság ránt.
- Tulajdonképpen az uramnak kellett volna eljönnie a beszélgetés végett, de sajnos nagyon el van foglalva vállalati ügyekkel - szólt a nő és rámeresztette a mesterre a szemét, hogy most már ő is mondjon valamit. De az csak ült rendületlenül. Kezdettől fogva nem tetszett neki az a hangnem, melyet a nő használt, túlságosan modortalannak találta.
- ... És mint talán tudja, az uram nemcsak egy, hanem két, sőt három vállalatnál tölt be magas pozíciót... - folytatta az asszony olyan arccal, mely kifejezte, mennyire elvárja, hogy ettől mindenki hasra essen. De a gazdám, jóllehet rendkívüli tiszteletet tanúsított mindenféle doktorok és professzorok iránt, eléggé el nem ítélhető módon az üzletembereket igen kevésre becsülte. Meg volt győződve róla, hogy az ilyeneknél még egy kis iskolamester is különb. De ha ezt nem is gondolta komolyan, amilyen szemellenzős, meg sem fordult a fejében, hogy hathatós támogatást reméljen egy vállalkozástól vagy egy pénzembertől. Legyen bármilyen gazdag vagy befolyásos az illető, őt egyáltalán nem érdekli, mert tisztában van vele, hogy semmi hasznát nem veheti. Így aztán a tudósvilágon kívül senkinek és semminek nem szentel figyelmet, az üzleti életnek pedig pláne nem. De még ha tudna róla bármit is, akkor sem érezne egy fikarcnyi tiszteletet sem iránta.
Az asszony felől nézve a dolgot: Ormányosné asszonyságnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy van a világnak olyan zuga, ahol a nap egy ilyen különcre süthet alá. Senki sem akadt, aki ne váltott volna hangot azonnal, mikor meghallotta, hogy Kaneda feleségével áll szemben. A nő eleddig, bárhol fordult is meg, bármily magas állású személlyel találkozott is, mindig előzékeny fogadtatásban részesült, hiszen ő Kanedáné nagyságos asszony. Mit neki egy ilyen füstön aszalt öregdiák! Elvárta volna, hogy amikor még szó sem esett férje pozíciójáról, a sarokház említése lenyűgözze a mestert. Az azonban minden ceremónia nélkül Meiteihez fordult:
- Te tudsz valakit, akit Kanedának hívnak? - kérdezte.
- Persze. Kaneda úr a nagybácsim barátja. A múltkor is volt nálunk garden partyn - így Meitei nagy komolyan.
- Micsoda? A nagybácsidnál? Hát kicsoda a te nagybácsid?
- - Makijama báró! - vágta rá határozottan Meitei. Mielőtt a gazdám mondhatott volna erre akármit is (márpedig a nyelvén volt), Ormányosné asszonyság átható pillantást vetett Meiteire, aki drága selyemkimonójának fedezékében higgadtan állta a rohamot.
- Óóó... kérem, bocsásson meg... nem is sejtettem, hogy ön Makijama báró úrnak a ... tetszik tudni, az uram állandóan emlegeti, hogy a báró úr milyen jóindulattal viseltetik irányunkban...
- Valóban? - Meitei magában jót nevetett.
A gazda a megdöbbenéstől némán meredt rájuk. Az asszony változatlan udvariassággal folytatta:
- Úgy bizony... Makijama báró úr még leányunk férjhez adásának ügyét is volt szíves felkarolni!
- Csakugyan? - Ezúttal Meitein volt a sor, hogy elcsodálkozzék a váratlan fordulaton.
- Innen is, onnan is annyi ajánlatot kaptunk, tetszik tudni... de hát a mi társadalmi helyzetünkben nem engedhető meg, hogy csak úgy meggondolatlanul, akárkihez hozzáadjuk a leányunkat...
- Úgy van. A legnagyobb mértékben! - Meitei visszanyerte az egyensúlyát. Ormányosné asszonyság iménti közönséges hanghordozásával ismét a mesterhez fordult:
- Azért jöttem, mert úgy gondoltam, hogy ebben az ügyben magát is megkérdezem. Azt hallottam ugyanis, hogy jár ide egy Kangecu nevű férfiú. Mondja, kérem, tulajdonképpen kiféle-miféle az az ember?
- Miért érdekli? - feszengett a gazda.
A nő helyett ravaszul Meitei válaszolt:
- Bizonyára a kedves leánya házassága érdekében jutott arra a gondolatra a hölgy, hogy Kangecu ifiúr jelleméről tájékozódjék.
- Igen, hálás lennék, ha fölvilágosítással szolgálna... - erősítette az asszony is.
- Ezek szerint tehát Kangecu úrhoz szándékozik adni a leányát?
- Ennek semmi köze ahhoz, hogy hozzáadom-e vagy sem! - utasította helyre nyersen a gazdát Ormányosné. - Csak arról van szó, hogy igen sok ajánlatot kaptunk, és nincs kedvünk feleslegesen foglalkozni mindegyikkel.
- Akkor hát minek firtatja Kangecu dolgát? - vágott vissza a mester.
- Semmi oka rá, hogy ne tájékoztasson a fiatalemberről! - hangzott a harcra kész válasz. Meitei kettejük között ülve párbajsegéd módjára fogta ezüstszopókás pipáját, s magában hangtalanul biztatta a küzdő feleket: "fel, csatára fel!"
- Talán megkérte Kangecu a maga lányának a kezét?! - sütötte a nőre a gazdám a fegyverét.
- Megkérni éppenséggel nem kérte meg, de...
- Nahát! És azt hiszi, meg akarja kérni? - A mester rájött, hogy így tudja sarokba szorítani Ormányosnét leginkább.
- Ennyire nem haladtak előre a dolgok, de nem hiszem, hogy Kangecu úrnak ne lenne ínyére... - Az asszonyság a küzdőtér szélén már megvetette a lábát.
- Egyáltalán jelét adta Kangecu annak, hogy beleszeretett volna a maga lányába? - A mester bekerítő hadmozdulatot tett: elő a farbával!
- Tulajdonképpen igen.
Ekkor a mester irama lankadni kezdett, s így az eddig érdeklődő döntőbíró szerepében szemlélődő Meitei letette a pipáját, hogy kielégítse kíváncsiságát:
- Szerelmes levelet küldött-e a kegyed lányának Kangecu? Mert az már valami volna! Micsoda eset! Megint egy új szenzáció, mely az idén történt!
Meitei jót mulatott magában, a nő azonban gúnyos tónusra váltott át:
- Ó, nem szerelmes levél, még annál is komolyabb... önök valóban nem tudnak róla?
- Te tudsz valamit? - kérdezte a mester Meiteit bambán. Erre az is hasonlóan ostoba képpel válaszolt, megjátszva, mintha nem érdekelné az ügy:
- Én? Dehogy. Neked kell tudnod...
- Pedig maguk mindketten tudnak róla! - vágta rá magabiztosan Ormányosné.
- Heee? - lepődtek meg egyszerre az ellenfelek.
- Hát elmondom én, hogy felfrissítsem az emlékezetüket! Volt egyszer a múlt év végén Kangecu ifiúr Mukódzsimában, Abe úréknál koncerten - igaz? És az estélyről hazafelé menet mi is történt vele az Adzuma-hídon? Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, mivel a szóban forgó úrfinak kellemetlen volna kissé... Ennyi bőven elegendő: mit szólnak hozzá? - Ezzel gyémántgyűrűs ujjait összekulcsolva elfoglalta trónját a helyzet magaslatán. A fenséges orr, ha lehet, még jobban sugárzott, mint eddig, s úgy látszott, egymagában is képes megsemmisíteni Meiteit és a mestert. A váratlan döfés a májukig hatolt, s először úgy ültek ott, mint aki megkukult, vagy akit a váltóláz gyötör, egyszóval a nő a frászt hozta rájuk. Lassan azonban visszatért beléjük az élet, s ahogy rádöbbentek a helyzet mulatságos voltára, egyszerre kitört belőlük a harsány röhögés. Akárha Összebeszéltek volna:
- Hahahahahahaha!!!
Csak Ormányosné nem értette a neveletlen röhögés okát, s felháborodva méregette őket.
- Az a maga lánya volt? Hát ez tényleg jó, mi? Te, Kusami! Kangecu tényleg a hölgy lányába bolondult bele!... Most már hiába is tagadnánk, legjobb, ha mindent bevallunk, nem?
- Aha. - A mester csak ennyit mondott erre.
- Na ugye, hogy kibújt a szög a zsákból. Rajta, ne kéressék már magukat! - kerekedett felül megint Ormányosné. - Úgy is van, nincs mit tennünk, meg kell gyónnunk mindent, amit Kangecuról tudunk és amit az asszonyság tudni kíván. Kusami! Te vagy itt a házigazda! A nevetgéléssel semmire se megyünk. Micsoda félelmes titkok léteznek! Ami azt illeti, megfoghatatlan! Mondja, Kanedáné asszony, hogy tudott e titok nyomára bukkanni? Hiszen ez elképesztő!
Meitei megint csak fecsegett.
- Bizony, nekem jó orrom van az ilyesmihez! - ült ki a diadal Ormányosné arcára.
- De még mennyire! De hát végül is ki a fene kotyogta el magának?
- A riksás felesége. Itt lakik hátul.
- Akinek az a fekete macskája van? - kerekedett ki a gazdám szeme.
- Nem mondom, jócskán költségbe vertem magam Kangecu úr miatt. Kíváncsi voltam, miket beszél, amikor időnként idejön, hát megkértem a riksásnét, s tőle mindent megtudtam.
- De hát ez rettenetes! - kiáltott fel a gazdám.
- Ugyan, nyugodjon meg, azzal én nem törődöm, hogy maga mit csinál vagy mit beszél. Csak Kangecu úr érdekelt.
- Akár Kangecuról van szó, akár másról, a riksás feleségétől ez mindenképpen aljasság! - dühöngött a mester.
- Miért, mi van abban, ha valaki megáll a maga kerítésének a túloldalán? Ha kellemetlen, hogy meghallják, vagy a hangerejét csökkentse, vagy a telkét terjessze ki - közölte Ormányosné asszonyság a pirulás legcsekélyebb jele nélkül. - És nemcsak a riksásnétól - folytatta -, hanem a kisutcán lakó művésznőtől is hallottam egyet-mást.
- Kangecuról?
- Nemcsak Kangecuról.
Ez már több volt a soknál.
- Az a nő túl sokat képzel magáról! Úgy tesz, mintha egyedül ő számítana itt a környéken. Beképzelt majom!
- Válogassa meg a szavait, egy hölgyről van szó! Fogja be a bagólesőjét! - Ormányosné visszatért ahhoz a szóhasználathoz, melyet otthon tanult. Most már nyilvánvaló volt, hogy egy jó kis veszekedés kedvéért jött csak, és Meitei nem lett volna Meitei, ha az összecsapást nem hallgatta volna élvezettel, méghozzá olyan nyugodt képpel, ahogy a kínai bölcs nézi a kakasviadalt.
A gazdám fölmérte, hogy ha kölcsönös pocskondiázásról van szó, nem lehet az asszonyság ellenfele, ezért egy darabig tanácstalanul hallgatott. Végül aztán eszébe jutott valami:
- Maga mindig csak azt hajtogatja, hogy Kangecu beleszeretett a lányába, de én mást hallottam! Nem igaz, Meitei? - fordult a barátjához segítségért.
- Bizony! Akkor arról volt szó, hogy az ön lánya megbetegedvén, mindenfélét beszélt lázálmában.
- Mit? Szó sincs róla! - Az asszonyság a leghatározottabban tiltakozott.
- Kangecu azt állította, hogy X. doktor feleségétől hallotta.
- Abban a mi kezünk is benne volt. Hogy megbizonyosodjunk Kangecu szándékairól, megkértem X. doktor feleségét, hogy segítsen.
- És X. doktorné belement a dologba?
- Belement, de persze nem ingyen. Sok pénzembe került ez nekem...
- Épp ezért elhatározta, hogy addig innen haza nem megy, míg mindent töviről hegyire el nem mondunk a fiatalúrról? - Meitei szavain látszott, hogy maga is fel van háborodva, s ezért szokatlanul éles hangot ütött meg. - Hallod-e, Kusami, most már mindegy, beszéljünk hát... Hölgyem, semmi akadálya, hogy én és Kusami úr elmondjuk a tényeket, melyek Kangecuval kapcsolatosak... Igen, a legjobb lesz, ha kérdéseinek sorrendjében adjuk meg a válaszokat.
Ormányosné ezt el is fogadta és előhozakodott a kérdéseivel. Sőt felhagyott még harcias beszédmódjával is, és ismét olyan udvariassággal fordult Meitei felé, mint annak előtte:
- Úgy mondják, hogy a fiatalembernek diplomája van, mégis, tulajdonképpen mivel foglalkozik?
- A posztgraduális képzés során a földmágnességet tanulmányozta - válaszolt a gazdám nagy komolyan. Ormányosné egy szót sem értett az egészből.
- Heee? És így lehet belőle doktor?
- Miért, doktornak kell lennie? - kérdezte a mester kelletlenül.
- Persze. Hiszen egyszerű diplomás fizikusból akárhány akad! - vágta rá a nő magától értetődően. A gazdám a barátjára nézett, arca egyre jobban elsavanyodott. Meiteinek sem tetszett a dolog.
- Nézze, mi azt nem garantáljuk, hogy doktor lesz belőle. Kérdezzen inkább valami másról.
- Mostanában is tanulja azt a föld... izé... akármit?
- Két-három napja, hogy a Fizikusok Társaságában előadás formájában közreadta kutatási eredményeit "Az akasztás mechanikája" címmel - szólalt meg a mester meggondolatlanul.
- Fuj, undorító! Még hogy akasztás! Ez az alak nem normális! Ezzel nem fog doktorátust szerezni.
- Persze hogy nem, ha önmagán kísérletezne, nehezen lenne belőle doktor, de ő csak az akasztás mechanikájával foglalkozik!
- Tényleg így van? - Az asszonyság kutatva nézett a mester arcába, hogy kiolvassa belőle az igazat. Sajnálatos módon ugyanis nem volt tisztában a mechanika szó jelentésével, s így kétkedése nem csillapodott. Kanedáné asszony méltóságán alulinak tartotta volna az effélét megkérdezni, tehát megpróbált az ellenfelek arcából úgy olvasni, ahogy a jósjelekből szokás.
A mester arca komor volt.
- Ezenkívül nem foglalkozik valami más, felfogható dologgal?
- De igen. A múltkorában írt egy értekezést "A makkok stabilitása, különös tekintettel az égitestek mozgására" címmel.
- Még a makkal is foglalkoznak az egyetemen?
- Én magam sem értek ehhez, de ha egyszer Kangecu úr ilyesmivel foglalkozik, bizonyára jelentős téma lehet. - Meitei ünnepélyességgel fedte el csúfolódását. Ormányosné belátta, hogy a tudomány terén nem boldogul velük, tehát fordított a szón:
- Beszéljünk másról... újévkor tényleg gombába törött a két szemfoga?
- Igen. Most mocsi van a helyükön. - Meitei megkönnyebbült, mert úgy vélte, hogy végre megint pályán belül van.
- Áhá! Szóval nem használ fogpiszkálót! Nem túlságosan ízléses, nem?
- Legközelebb, ha eljön, majd közöljük vele az ön rosszallását - kuncogott a mester.
- Ha gombába is beletörnek, nem lehetnek valami erős fogai, nem gondolják?
- Hát azt nem lehet mondani, hogy jók lennének. Ugye, Meitei?
- Azt nem, és így kicsit mókás. Furcsa, hogy azóta sem csináltatta meg. Kíváncsi vagyok, miért tömi a helyüket még most is mocsival?
- Vajon azért, mert nincs rá pénze, vagy mert így érdekesnek tartja magát?
- Nem hiszem, hogy sokáig akar fogatlan bába lenni, megnyugtathatom. - Meitei egészen visszanyerte lélekjelenlétét. A nő azonban ismét váltott egyet.
- Ha volna itt önöknél levél, vagy valami, amit Kangecu úr írt, szeretném megtekinteni.
- Ha levelezőlap is jó, az sok van. Tessék megnézni. - S ezzel a mester a dolgozószobájából előhozott harminc-negyven darabot.
- Azért ennyi nem kell, csak kettőt-hármat néznék meg közülük.
- Adj csak ide nekem is néhányat! - Meitei is kért. - Ez egész érdekes! - Kihúzott egy képes levelezőlapot.
- Nicsak, olyan ügyes lenne, hogy festeni is tud? Mutassa csak! - kiáltott fel az asszony, de amikor meglátta a képet: - Fúj, hiszen ez egy borz! Mi a fenének választott épp egy ilyen rókapofájú dögöt! ... De azt meg kell adni, hogy hasonlít. - Ezen kissé elcsodálkozott.
- Olvassa csak, mit írt rá! - szólt a mester nevetve. Ormányosné asszonyság betűzni kezdte, mint valami cseléd az újságot.
- "Eljött a holdújév napja, a sok hegyi borz összegyűlik, hogy vígan táncot járjon, mert újév éjjelén nem bántja őket a hegyi boszorkány. Heje-huja haj!" No nézd csak, ez bolonddá teszi az embert! - bosszankodott Ormányosné.
- Hát ehhez az angyalhoz mit szól? - húzott elő egy másik lapot Meitei. Szárnyas angyal volt, lantot pengetett.
- Egy kissé apró az orra ennek az angyalnak...
- Dehogyis, épp átlagos. Ne az orrot nézze, hanem az írást.
Ez állt a lapon:
"Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy asztrológus. Ahogy egy este felkapaszkodott az obszervatóriumába, hogy szokása szerint szorgosan szemlélje a csillagokat, megjelent neki egy csodaszép angyal és olyan zenével gyönyörködtette, melyet ezen a világon senki sem hallott. Az asztrológus a csontig ható hidegről is megfelejtkezve egyre csak a varázslatos muzsikát hallgatta. Reggelre a holttestét belepte a fehér zúzmara. Ezt a történetet egy vén hazug mesélte..."
- Hát ez meg micsoda? Ennek semmi értelme! Ez diplomás fizikus volna? Talán az Irodalmi Klubban böngészget inkább! - A hangulat Kangecu ellen fordult. A némber javában szidta, mikor Meitei kikapott egy harmadikat:
- És ehhez mit szól?!
Nyomtatott képeslapon vitorlás hajó, s alatta az elmaradhatatlan szöveg:
"Tizenhat esztendős örömleány, múlt éjjel nála háltam én, nincs apja, sem anyja, mint a bíbic, csak rí szegény, a tengerpart föveny-haván, s a szülők a habokba halva..."
- Ó, hiszen ez igazán ügyes. Megindító... szó se róla...
- Megindító?!
- Bizony, zenekísérettel, samiszennel is jól szólna.
- Ha samiszennel, akkor biztosan megindító... hát ehhez mit szól? - Meitei fáradhatatlanul kutatott új lapok után.
- Köszönöm, de elegendő volt ennyit megtekintenem. Több már nem kell. Ennyiből is rájöttem, hogy nincs híján némi finomságnak.
Így összegezte a tanulságot Ormányosné, s látszott, hogy nem tart igényt több válaszra Kangecuval kapcsolatosan.
- Elnézést, hogy eddig zavartam, most mennem kell. Ha lehet, Kangecu úr előtt tartsák titokban jövetelemet - szabta meg önkényesen a feltételeket, vagyis hogy neki mindent meg kell tudnia valakiről, de az semmit sem tudhat meg őróla. Mire a mester és Meitei oda se figyelve ráhagyták:
- Aha.
- Hát akkor a következő viszontlátásig elbúcsúzom. - S azzal Ormányosné asszonyság körülményesen föltápászkodott. Mindketten kikísérték, majd mikor visszatértek, Meitei így szólt:
- Hát ez mi a fene volt?! - S a mester is vele egy időben ugyanazt kérdezte. A belső szobából fojtott nevetés szűrődött ki - úgy látszik, gazdasszonyom nem bírta tovább visszatartani.
- Asszonyom - szólt Meitei -, most láthatta a szokványosság és a közönségesség mintapéldáját. Ha ilyen mértékig növekszik, valósággal egyedivé válik. Nevessen tehát teljes szívéből, ha úgy tetszik.
- De micsoda elképesztő ábrázata volt! - szólt a mester még mindig rossz szájízzel, mire Meitei is rögtön csatlakozott a nő szapulásához:
- És az orra! Ahogy elterpeszkedett az arca közepén, valósággal földöntúlinak tűnt - tódította.
- S hogy begörbült!
- Mint a macska háta. Macskahát-orr - nahát, ez aztán fantasztikus! - Ezen jót nevettek.
- Ezzel a pofával kordában tarthatja otthon az urát! - jelentette ki a gazdám.
- Szerintem a fizimiskája még a múlt századból való, azóta hevert a boltban eladatlan - így Meitei, a maga szokásos furcsa szavajárásával. A gazdasszonyom azonban előjött a belső szobából, s női megérzéssel figyelmeztette őket:
- Ha túlzásba viszitek a megszólást, a riksás felesége megint visszamondja majd!
- Nem is ártana, ha visszamondaná, asszonyom!
- De hát ennyire pocskondiázni valakinek a megjelenését már alávalóság. Senki sem tehet róla, hogy olyan az orra... és végül is egy hölgyről van szó. Ez nem szép ám! - védte a mester neje a szóban forgó orrot s ezzel együtt közvetve önmaga jelentéktelen külsejét is.
- Mi? Hogy túlzásba vinnénk? Hiszen az ilyen nem is nő. Torzszülött. Nem igaz, Meitei?
- Lehet, hogy az, de figyelemre méltó személyiség. Veled is bátran szembeszállt...
- Tudja egyáltalán az a nő, hogy hogy illik viselkednie egy tanárral?
- Bizony, csak annyiba vett, mint hátul a riksást. Nála a doktori címnél kezdődik az olyan ember, akire felnézhet. Neked is az volt a hibád a szemében, hogy nem vagy doktor. Ugye, asszonyom?
- Doktorátus? Az neki úgyse menne - szapulta a férjét a nő.
- Nono, csak ne becsülj le. Neked persze fogalmad sincs róla, de az ókori Görögországban Iszokratész kilencvennégy éves korában adta ki főművét. Szophoklész pedig már a százat is megközelítette, amikor még remekművekkel tudta a világot megajándékozni. Szimonidész nyolcvanéves korában nagyszerű költeményeket alkotott. Azt hiszem, hogy én is...
- Mesebeszéd! Aki ilyen gyomorbeteg, hogy élne addig?! - Ilyen hosszú életet jósolt a mesternek a felesége.
- Mit merészelsz! Kérdezd csak meg Amaki doktort. Azért néz hülyének engem egy efféle nő, mert hagyom, hogy ilyen elnyűtt ruhában járassanak. Majd meglátod, veszek én olyan ruhát magamnak, mint Meitei, és abban járok!
- Meglátod, meglátod! Különben sem azért volt udvarias Kanedáné asszonyság Meitei úrral, mert szép a ruhája, hanem mert megmondta neki, hogy hívják a nagybácsiját! Nem a kimonón múlik az ilyesmi! - A feleség ügyesen elhárította magáról a felelősséget.
A mesternek, ahogy meghallotta a "nagybácsi" szót, rögtön eszébe jutott valami.
- Te, először hallom, hogy van egy ilyen rokonod. Eddig egy szót sem szóltál róla. Létezik egyáltalán ez a nagybácsi, - kérdezte Meiteit. Az meg mintha már várta is volna a kérdést:
- Hát igen, a nagybátyám hallatlanul különös ember. Ő is a múlt századból felejtődött itt - pislogott a mesterről az asszonyra.
- Hahaha, ez igen érdekes! De hol lakozik ez a becses rokon?
- Sidzuokában. A haját régi szokás szerint még varkocsba hordja a feje tetején. Mikor javaslom neki, hogy viseljen kalapot, azt válaszolja nagy büszkén, hogy ő még nem érzett olyan hideget, amely miatt ez a ruhadarab szükségessé vált volna. Ha azt mondom neki, pihenjen többet ezekben a hideg időkben, azt hajtogatja, hogy az embernek napi négy óra alvás éppen elég, annál többet aludni luxus. Éppen ezért reggel még a sötéttel felkel. Hosszú éveken át gyakorolta, hogy négyórásra csökkentse az álmát, s bár fiatal korában sokat küszködött aluszékonyságával, most már fő büszkesége, hogy tetszése szerint bárhol és bármikor képes elszunnyadni vagy felserkenni. Persze, egy hatvanhét esztendős embernek magától értetődően nem kell már annyit aludnia, így a gyakorlás mesebeszéd. Ő maga azonban az önuralma diadalának tartja. Másik furcsasága, hogy mindig magával hordja a vaslegyezőjét.l
1Régen fegyverként használták.
- De hát minek?
- Azt nem tudom. Csak fogja, aztán viszi. Talán sétabot helyett... A múltkor fura eset történt vele. - Ezúttal Meitei az asszonyhoz intézte szavait.
- Aha... - szólt a nő közönyösen.
- Az idén, év elején jött tőle egy levél, melyben kérte, hogy sürgősen küldjek neki frakkot és cilindert. Kissé meglepődtem, ezért postafordultával megkérdeztem az okát, és az a válasz érkezett, hogy magának az öregúrnak kell a ruha. Annak a hónapnak a huszonharmadik napján rendezték ugyanis a győzelem napját Sidzuokában és ezért az öreg megparancsolta, hogy expressz küldjem a holmikat. Ami azonban parancsában nehezen volt teljesíthető: menjek a Daimaru áruházba és vásároljak neki kalapot, és rendeljem meg a ruhát is, de megfelelő méretű legyen ám!
- A Daimaruban mostanában már lehet nyugati ruhákat is kapni?
- Dehogy, összetévesztette az öreg egy másikkal, a Sirokijával.
- Nem nehéz egy kicsit csak úgy emlékezetből, szemmértékre vásárolni?
- Nem lenne a bácsi a bácsi, ha nem így parancsolta volna.
- És aztán mi lett?
- Mit tehettem volna? Megvettem szemmértékre és elküldtem neki.
- Nem mondom, szép kis kalamajka... és illett rá?
- Nagyjából igen, mert a helyi újságban azt olvashattam, hogy Makijama úr különös öltözékben, frakkban jelent meg vaslegyezővel a kezében...
- Attól, úgy látszik, elválaszthatatlan.
- Igen. Azt hiszem, hogy még a koporsójába is beletéteti majd.
- Viszont a ruha és a cilinder ezek szerint illett rá.
- Éppenséggel nem. Mikor már hálát akartam adni, hogy baj nélkül megoldottam a dolgot, jön egy kis csomag Sidzuokából. Gondoltam, valami köszönet fejében küldött ajándék, de ahogy kinyitom, hát a szóban forgó fejfedő volt benne. A mellékelt levélben a következők: "Beszerzésben tanúsított igyekezeted dicséretes, de a kalap kissé nagy, vidd el a kalaposhoz zsugorítás céljából. A költségeket viselem."
- Hát ez tényleg bolond. - A mester szemmel láthatóan elégedett, ha talál az ég alatt magánál is hülyébbet.
- És aztán mi lett?
- Mit tehettem, nem volt más hátra, mint hogy magam viseljem.
- Ez az a kalap? - A gazdám vihogni kezdett.
- És valóban báró? - csodálkozott el az asszony.
- Ki?
- Hát a vaslegyezős nagybácsija.
- Dehogy, a kínai klasszikusok búvárlója, fiatal korában a jusimai Konfuciusz-templomban végezte tanulmányait, s annyira hű maradt Csu-ce és mások eszméihez, hogy még a mai villanyvilágításos korban is varkocsban hordja a haját. És mi semmit sem tehetünk ellene - vakargatta szórakozottan az állát Meitei.
- De hát te, ahogy az asszony is mondta az imént, eddig Makijama báróról meséltél!
- Bizony, hogy arról, még innen a másik szobából is hallottam - erősítette meg kivételesen férje állítását a nej.
- Tényleg? Hahahahaha! - Meitei értehetetlen módon hirtelen nevetésben tört ki. - De hiszen azt csak kitaláltam! Ha nekem báró lenne a nagybácsim, már legalább irodafőnök lennék! - közölte a legnagyobb nyugalommal.
- Furcsának is találtam - szólt a mester félig méltatlankodva, félig örömmel.
- No lám, hogy be tudja adni az ilyen hazugságot! Milyen remekül ért a nagyotmondáshoz! - szólt az asszony elismerően.
- Rajtam jócskán túltesz az iménti asszonyság!
- Nem hinném.
- Asszonyom, az én hazugságaim csak egyszerű lódítások, de ahogy az a nő csinálja, abban méreg van, és aljasság is, valódi rosszindulat. Ha egy kalap alá vennénk a számító érdekből elkövetett rókalelkű bajkeverést és az én mennyei jó kedélyemet, bizonya komédia istene könnyekben törhetne ki az emberiség értetlensége láttán...
- A mester lesütötte a szemét.
- Hogyan? - kérdezte, de a felesége nevetve így szólt:
- Egyik kutya, másik eb!
- Azt nem tudom. Csak fogja, aztán viszi. Talán sétabot helyett... A múltkor fura eset történt vele. - Ezúttal Meitei az asszonyhoz intézte szavait.
- Aha... - szólt a nő közönyösen.
- Az idén, év elején jött tőle egy levél, melyben kérte, hogy sürgősen küldjek neki frakkot és cilindert. Kissé meglepődtem, ezért postafordultával megkérdeztem az okát, és az a válasz érkezett, hogy magának az öregúrnak kell a ruha. Annak a hónapnak a huszonharmadik napján rendezték ugyanis a győzelem napját Sidzuokában és ezért az öreg megparancsolta, hogy expressz küldjem a holmikat. Ami azonban parancsában nehezen volt teljesíthető: menjek a Daimaru áruházba és vásároljak neki kalapot, és rendeljem meg a ruhát is, de megfelelő méretű legyen ám!
- A Daimaruban mostanában már lehet nyugati ruhákat is kapni?
- Dehogy, összetévesztette az öreg egy másikkal, a Sirokijával.
- Nem nehéz egy kicsit csak úgy emlékezetből, szemmértékre vásárolni?
- Nem lenne a bácsi a bácsi, ha nem így parancsolta volna.
- És aztán mi lett?
- Mit tehettem volna? Megvettem szemmértékre és elküldtem neki.
- Nem mondom, szép kis kalamajka... és illett rá?
- Nagyjából igen, mert a helyi újságban azt olvashattam, hogy Makijama úr különös öltözékben, frakkban jelent meg vaslegyezővel a kezében...
- Attól, úgy látszik, elválaszthatatlan.
- Igen. Azt hiszem, hogy még a koporsójába is beletéteti majd.
- Viszont a ruha és a cilinder ezek szerint illett rá.
- Éppenséggel nem. Mikor már hálát akartam adni, hogy baj nélkül megoldottam a dolgot, jön egy kis csomag Sidzuokából. Gondoltam, valami köszönet fejében küldött ajándék, de ahogy kinyitom, hát a szóban forgó fejfedő volt benne. A mellékelt levélben a következők: "Beszerzésben tanúsított igyekezeted dicséretes, de a kalap kissé nagy, vidd el a kalaposhoz zsugorítás céljából. A költségeket viselem."
- Hát ez tényleg bolond. - A mester szemmel láthatóan elégedett, ha talál az ég alatt magánál is hülyébbet.
- És aztán mi lett?
- Mit tehettem, nem volt más hátra, mint hogy magam viseljem.
- Ez az a kalap? - A gazdám vihogni kezdett.
- És valóban báró? - csodálkozott el az asszony.
- Ki?
- Hát a vaslegyezős nagybácsija.
- Dehogy, a kínai klasszikusok búvárlója, fiatal korában a jusimai Konfuciusz-templomban végezte tanulmányait, s annyira hű maradt Csu-ce és mások eszméihez, hogy még a mai villanyvilágításos korban is varkocsban hordja a haját. És mi semmit sem tehetünk ellene - vakargatta szórakozottan az állát Meitei.
- De hát te, ahogy az asszony is mondta az imént, eddig Makijama báróról meséltél!
- Bizony, hogy arról, még innen a másik szobából is hallottam - erősítette meg kivételesen férje állítását a nej.
- Tényleg? Hahahahaha! - Meitei értehetetlen módon hirtelen nevetésben tört ki. - De hiszen azt csak kitaláltam! Ha nekem báró lenne a nagybácsim, már legalább irodafőnök lennék! - közölte a legnagyobb nyugalommal.
- Furcsának is találtam - szólt a mester félig méltatlankodva, félig örömmel.
- No lám, hogy be tudja adni az ilyen hazugságot! Milyen remekül ért a nagyotmondáshoz! - szólt az asszony elismerően.
- Rajtam jócskán túltesz az iménti asszonyság!
- Nem hinném.
- Asszonyom, az én hazugságaim csak egyszerű lódítások, de ahogy az a nő csinálja, abban méreg van, és aljasság is, valódi rosszindulat. Ha egy kalap alá vennénk a számító érdekből elkövetett rókalelkű bajkeverést és az én mennyei jó kedélyemet, bizonya komédia istene könnyekben törhetne ki az emberiség értetlensége láttán...
- A mester lesütötte a szemét.
- Hogyan? - kérdezte, de a felesége nevetve így szólt:
- Egyik kutya, másik eb!
Még sose jártam a szomszédos tömb környékén, tehát Kanedáék sarokházát sem láthattam eddig. Mit tudom én, miféle épület lehet! Hallani is csak az mént hallottam róla első ízben. Minálunk, a mesteréknél szó sem esett eleddig üzletemberekről, s én is, aki az ő kenyerét falom, közönnyel viseltetem irántuk. Viszont ha már véletlenül fültanúja voltam Ormányosné váratlan látogatásának, és így el tudom képzelni bájos leányukat, gazdagságukat és hatalmukat, nem hentereghetek többé tétlenül még a magam macska mivoltában sem a verandán.
Ráadásul Kangecu iránt is rendkívüli együttérzés ébredt bennem. Ő még nem is sejti, hogy ellensége megveszteget mindenkit, legyen az a doktor neje, vagy a riksásné, sőt a tizenharmadik sógun satöbbi satöbbijének a kicsodája: a kéthúrú hangszeren játszó művésznő. Kiszaglásszák még azt is, mi van a fogával, miközben ő gyanútlanul huzigálja haorijának zsinórját és gondtalanul nevetgél. Egyetemet végzett tudós fizikus létére is védtelen szegény. Ha már fogról meg ilyesmiről van szó, hogy jön hozzá az, aki nő létére ekkora orrot biggyesztett magára, hogy másban lásson furcsaságot?
A gazdám, amilyen szűkkeblű, a pénze is éppoly kevés - Kangecu ügyei iránt közömbös. Meitei ugyan nem szenved szükséget, de szeszélyes, ahogy maga mondta: Véletlen Gyermek, s nem akaródzik neki Kangecun segíteni.
Mind közül tehát csak én érzek együtt szegény tudóssal, aki oly szép előadást tartott az akasztás mechanikájáról. Épp ezért rajta leszek, hogy beférkőzzem az ellenség erődítményébe és kifürkésszem hadmozdulatait. Alávalóság lenne, ha meg nem tenném. Igaz, macska vagyok, de olyan tanár házában lakom, aki bármikor oda tudja vágni Epiktétoszt, személyemet tehát meg kell különböztetni a közönséges, oktalan és hülye macskáktól! Lovagi vér lüktet a farkamban, vállalkozhatom hát a hősi tettre. Semmivel sem vagyok ugyan lekötelezettje Kangecu úrnak, nem is tekintem becsületbeli ügyemnek a másét, mégis - hogy nagy szavakat használjak - amit pártatlanul és túlzásoktól tartózkodva cselekszünk, az az ég akaratának teljesítése és dicséretes jószolgálat. Mivel Ormányosné engedelem nélkül szétkürtöli az Adzuma-hídnál történt eseményeket, mivel kerítésünkhöz bérenceket küld hallgatózni, s amit tőlük megtud, akárkinek elfecsegi, riksások, küldöncök, lézengő diákok, boszorkányok, masszőrök és egyéb léhűtők hadát uszítja a nemzet büszkeségére, hogy gáncsot vessenek neki, macska létemre is meg kell tennem mindent, hogy számításait keresztülhúzzam.
Szerencsére szép idő volt. Az olvadás ugyan nagy méreg, de hát az igazság érdekében kockáztatni kell. Sáros lábam lehet, hogy olyan mintát hagy a verandán, mint a szilvavirág, s ez felbőszíti a cselédet, nekem azonban nem fáj. Hiszen már rettenthetetlenül eldöntöttem, hogy amit ma megtehetek, nem halasztom holnapra. Eliramodtam a konyha felé. Várjunk csak, gondoltam magamban. Igaz, hogy macska létemre jelentős előrehaladással dicsekedhetem szellemi téren, bizonyosan felérek már észbeli képességek dolgában egy középiskolás diákkal, de szomorúságomra a torkom csupáncsak macskatorok, és nem tudok emberi nyelven megszólalni. Ha minden jól megy és be is surranok Kanedáékhoz, hogy felderítsem az ellenség állásait, mégsem tudom elmondani Kangecunak, akinek ez fontos lenne. De a gazdámnak vagy Meitei professzornak sem. Ha nem tudok beszélni, akár a gyémánt a föld alatt, mely nem lát napvilágot, hasznos ismereteim és értéktelen hiábavalóságnak bizonyulnak. Ostoba egy helyzet. Így álltam az ajtóban, tűnődve, hogy ne hagyjak-e fel a dologgal.
Csakhogy letenni arról, amit egyszer már elgondoltunk, olyan kínos érzést kelt, mint amikor reménykedve várjuk az esőt, de a fekete fellegek elvonulnak más határra. Ha az ember a tévedése mellett tart ki makacsul, az ostobaságnak minősül; de ha az úgynevezett igazság és emberiesség nevében tör előre rettenthetetlenül, vállalva a kudarcot és a halált is, az nagy megelégedettség forrása lehet. Macska mivoltomban sem kell tehát szégyellnem a hiábavaló erőfeszítést s azt, hogy eredménytelenül fogom besározni a talpam.
Sem Meitei, sem Kangecu, sem Kusami tanár urakkal nem válthatok szót macska voltom folytán, nincs arra sem mód, hogy eszméinket kicserélhessük, de ami a besurranás technikáját illeti, a macska ügyesebb a professzoroknál. Nagy élvezet, ha meg tudunk csinálni olyasmit, amire mások képtelenek. Gyönyörűséges a gondolata is, hogy csak én fogok tudni arról, amiről más senki: Kanedáék legbelsőbb magánéletéről. Noha tudásomat nem adhatom majd át, mégis jólesik birtokában lennem ember számára hozzáférhetetlen ismereteknek. Ez az érzés elhatalmasodván bennem, nem állhatom meg, hogy neki ne vágjak.
Át az úton a szomszéd tömbhöz, s valóban, a megjelölt helyen ott terpeszkedik a saroktelken épült európai ház. Akárcsak a gazdája - az is így pöffeszkedhet. Be a kapun, szemrevételezem a terepet építészetileg. Ez a ház csak arra jó, hogy elképesszen másokat, annak sincs értelme, miért építették emeletesre. Nincs benne semmi ésszerű. Ez lenne az a bizonyos Meitei-féle szokványosság és közönségesség? Néhány cserepes növény mellett elhaladva megjegyzem, hogy az előcsarnok jobbra van, de jómagam a konyhabejárat felé kerülök. A konyha persze terjedelmes, Kusami tanárék konyhájánál legalább tízszer nagyobb. A múltkor az újság hozta Ókuma grófék1 házának leírását.
Ráadásul Kangecu iránt is rendkívüli együttérzés ébredt bennem. Ő még nem is sejti, hogy ellensége megveszteget mindenkit, legyen az a doktor neje, vagy a riksásné, sőt a tizenharmadik sógun satöbbi satöbbijének a kicsodája: a kéthúrú hangszeren játszó művésznő. Kiszaglásszák még azt is, mi van a fogával, miközben ő gyanútlanul huzigálja haorijának zsinórját és gondtalanul nevetgél. Egyetemet végzett tudós fizikus létére is védtelen szegény. Ha már fogról meg ilyesmiről van szó, hogy jön hozzá az, aki nő létére ekkora orrot biggyesztett magára, hogy másban lásson furcsaságot?
A gazdám, amilyen szűkkeblű, a pénze is éppoly kevés - Kangecu ügyei iránt közömbös. Meitei ugyan nem szenved szükséget, de szeszélyes, ahogy maga mondta: Véletlen Gyermek, s nem akaródzik neki Kangecun segíteni.
Mind közül tehát csak én érzek együtt szegény tudóssal, aki oly szép előadást tartott az akasztás mechanikájáról. Épp ezért rajta leszek, hogy beférkőzzem az ellenség erődítményébe és kifürkésszem hadmozdulatait. Alávalóság lenne, ha meg nem tenném. Igaz, macska vagyok, de olyan tanár házában lakom, aki bármikor oda tudja vágni Epiktétoszt, személyemet tehát meg kell különböztetni a közönséges, oktalan és hülye macskáktól! Lovagi vér lüktet a farkamban, vállalkozhatom hát a hősi tettre. Semmivel sem vagyok ugyan lekötelezettje Kangecu úrnak, nem is tekintem becsületbeli ügyemnek a másét, mégis - hogy nagy szavakat használjak - amit pártatlanul és túlzásoktól tartózkodva cselekszünk, az az ég akaratának teljesítése és dicséretes jószolgálat. Mivel Ormányosné engedelem nélkül szétkürtöli az Adzuma-hídnál történt eseményeket, mivel kerítésünkhöz bérenceket küld hallgatózni, s amit tőlük megtud, akárkinek elfecsegi, riksások, küldöncök, lézengő diákok, boszorkányok, masszőrök és egyéb léhűtők hadát uszítja a nemzet büszkeségére, hogy gáncsot vessenek neki, macska létemre is meg kell tennem mindent, hogy számításait keresztülhúzzam.
Szerencsére szép idő volt. Az olvadás ugyan nagy méreg, de hát az igazság érdekében kockáztatni kell. Sáros lábam lehet, hogy olyan mintát hagy a verandán, mint a szilvavirág, s ez felbőszíti a cselédet, nekem azonban nem fáj. Hiszen már rettenthetetlenül eldöntöttem, hogy amit ma megtehetek, nem halasztom holnapra. Eliramodtam a konyha felé. Várjunk csak, gondoltam magamban. Igaz, hogy macska létemre jelentős előrehaladással dicsekedhetem szellemi téren, bizonyosan felérek már észbeli képességek dolgában egy középiskolás diákkal, de szomorúságomra a torkom csupáncsak macskatorok, és nem tudok emberi nyelven megszólalni. Ha minden jól megy és be is surranok Kanedáékhoz, hogy felderítsem az ellenség állásait, mégsem tudom elmondani Kangecunak, akinek ez fontos lenne. De a gazdámnak vagy Meitei professzornak sem. Ha nem tudok beszélni, akár a gyémánt a föld alatt, mely nem lát napvilágot, hasznos ismereteim és értéktelen hiábavalóságnak bizonyulnak. Ostoba egy helyzet. Így álltam az ajtóban, tűnődve, hogy ne hagyjak-e fel a dologgal.
Csakhogy letenni arról, amit egyszer már elgondoltunk, olyan kínos érzést kelt, mint amikor reménykedve várjuk az esőt, de a fekete fellegek elvonulnak más határra. Ha az ember a tévedése mellett tart ki makacsul, az ostobaságnak minősül; de ha az úgynevezett igazság és emberiesség nevében tör előre rettenthetetlenül, vállalva a kudarcot és a halált is, az nagy megelégedettség forrása lehet. Macska mivoltomban sem kell tehát szégyellnem a hiábavaló erőfeszítést s azt, hogy eredménytelenül fogom besározni a talpam.
Sem Meitei, sem Kangecu, sem Kusami tanár urakkal nem válthatok szót macska voltom folytán, nincs arra sem mód, hogy eszméinket kicserélhessük, de ami a besurranás technikáját illeti, a macska ügyesebb a professzoroknál. Nagy élvezet, ha meg tudunk csinálni olyasmit, amire mások képtelenek. Gyönyörűséges a gondolata is, hogy csak én fogok tudni arról, amiről más senki: Kanedáék legbelsőbb magánéletéről. Noha tudásomat nem adhatom majd át, mégis jólesik birtokában lennem ember számára hozzáférhetetlen ismereteknek. Ez az érzés elhatalmasodván bennem, nem állhatom meg, hogy neki ne vágjak.
Át az úton a szomszéd tömbhöz, s valóban, a megjelölt helyen ott terpeszkedik a saroktelken épült európai ház. Akárcsak a gazdája - az is így pöffeszkedhet. Be a kapun, szemrevételezem a terepet építészetileg. Ez a ház csak arra jó, hogy elképesszen másokat, annak sincs értelme, miért építették emeletesre. Nincs benne semmi ésszerű. Ez lenne az a bizonyos Meitei-féle szokványosság és közönségesség? Néhány cserepes növény mellett elhaladva megjegyzem, hogy az előcsarnok jobbra van, de jómagam a konyhabejárat felé kerülök. A konyha persze terjedelmes, Kusami tanárék konyhájánál legalább tízszer nagyobb. A múltkor az újság hozta Ókuma grófék1 házának leírását.
1 Ókuma Sigenobu: a Meidzsi-kor egyik legbefolyásosabb politikusa, pártvezér, két ízben miniszterelnök.
Az itteni mintaszerű rend sem marad el mögötte. Minden csillog-villog. Ez igen! Belépek.
Körülnézek: van egy jókora rész benne, régi szokás szerint szépen feltapasztva, s ott ácsorog a már említett riksásné élénk társalgásba merülve a konyhalánnyal és a házi riksással. Felmérve a helyzet veszélyességét, behúzódom a víztartó mögé.
- A tanító nem tudja a gazdánk nevét? - szólt a konyhalány.
- Dehogynem tudja! Még a vak meg a süket is tudja ezen a környéken, hol lakik Kaneda uraság! - Ez a hang a házi riksásé.
- Olyan hóbortos, hogy nem lát a szemétől egyebet, mint a betűt. Ha hallott volna valamit is az úrról, reszketne tőle... de ez! Még azt sem tudja, hogy a saját gyerekei hány évesek! - így a riksásné asszonyság.
- Nem fél Kaneda úrtól? Ostoba tökfilkó! Megérdemelné, hogy megleckéztessük! Úgy bizony! És még olyat merészel állítani, hogy az asszonyunk orra akkora, hogy rá se lehet nézni! Ilyen szörnyűséget! Tűrhetetlen nagyképűség! Ő beszél, amikor úgy néz ki, mint a sárból rakott kapubálvány! Mint egy agyagborz!
- És amikor azzal az ocsmány pofájával a fürdőbe vonul, karján a törülközőjével, olyan dölyfösen tekinget, mint aki az emberek között a legelső - tette hozzá a konyhalány. Úgy látszik, mesterünknek még ilyenek előtt sincs nagy tekintélye.
- Gyerünk a fickóhoz, kiabáljunk be neki a kerítésen, csúfoljuk ki jól!
- Úgy bizony! Ez jó lesz, ettől majd észre tér!
- Asszonyunk is azt parancsolta, hogy ne hagyjuk békén, zavarjuk meg a nyugalmát, de nem kell mutatkoznunk, elég, ha rejtekből kiabálunk be neki, s úgy csúfoljuk ki.
- Rendben. - A riksásné ezzel jelezte, hogy a maga harmadát felvállalja a büntetőexpedícióban.
Megtudtam tehát, hogy ez a banda összeesküdött, hogy csúffá tegye Kusami tanár urat.
Közvetlen mellettük surrantam el és behatoltam a lakásba.
Mert a macska olyan ám, mintha a lába sem érné a földet. Óvatlan zajt nem üt, ahol jár, lebeg a légben, mint a felleg. Hangot nem ád, olyan, akár a vízbe süllyedt kőharang, vagy a pince mélyén őrzött kínai hárfa. Mit nekem ez a közönséges európai ház mintakonyhástul, házi riksástul, mit nekem a konyhalány, a szolga - vagy akár a háziúr vagy a háziasszony. Megyek, ahová tetszik, kihallgatok mindent, ha kedvem tartja. Nyelvemet kidugom, farkamat lengetem, peckes a bajszom. És akkor osonok ki innen, amikor csak akarok.
Olyan érzékem van ehhez, mint senki másnak ebben az országban. Csodálkoznék, ha származásom révén nem lakna bennem a régi idők macskadémona.
Azt mondják, a varangy fejében drágakő van, s ez éjjel tündököl. Az én farkamban pedig az ég és föld istenségei, a szent tanítások, a szerelem és a halál mulandósága sűrűsödtek össze - titkos, mindenható szer ez, mindenkit elbódít a föld kerekén.
Emberszem nem látott, ahogy sétáltam a Kaneda-ház folyosóin - mint a szellem a pókhálón keresztül. Magam is elcsodálkoztam nem mindennapi erőmön, s rájöttem, hogy tagadhatatlanul mindent nagyszerű farkamnak köszönhetek. Fejemet lehajtva arra gondoltam, hogy Farkam Őfényességéhez fohászt küldök jó szerencsémért, de sehogy se tudtam elkapni a szememmel. Akárhogy is, de feléje fordulva háromszoros meghajlással kell hódolnom neki. Ám ahogy törzsemmel feléje fordulok, ő is magától elfordul. Tekergetem a nyakam, hogy utolérjem, de a farok - tartva a távolságot - folyton megelőz. Olyan szent szellem ez, melynek háromhüvelyknyi hosszában az egész világmindenség benne foglaltatik, jómagam hozzá nem férhetek. Miután hét és félszer körbefordultam, belefáradtam és feladtam a küzdelmet. Kissé el is szédültem. Azt se tudtam, hol vagyok. Elhagyott a tájékozódó képességem. Tébláboltam összevissza. Ekkor meghallottam a tolóajtó mögül Ormányosnéék beszédét. Megtorpantam, némán, lélegzet-visszafojtva, fülemet hegyezve.
- Micsoda pimasz alak ez az ágrólszakadt iskolamester! - szólt a jól ismert sipító hang.
- Az. De elkapjuk majd, és megleckéztetjük. Van az iskolájában néhány földim! - válaszolt neki valaki.
- Kicsodák?
- Cuki Pinszuke és Fukucsi Kisago. Ha megkérem őket, megbosszantják majd őkelmét.
Nem tudom, ez a Kaneda miféle fatornyos faluból származik, ahol ilyen képtelen nevű emberek teremnek. Nos, Kaneda folytatta:
- Micsoda is, angoltanár?
- Aha, a riksásné azt mondta, hogy valami angol olvasókönyvből tanít.
- Szóval csak azt az egy szem olvasókönyvet tanítsa?
"Tanítsa." Na, szép, nem mondom.
- Különben - folytatta Kaneda -, a minap találkoztam Pinszukéval, és mesélte is, hogy van náluk az iskolában egy csökött fickó, egy tanár. Egyszer megkérdezték a tanítványai, hogy mondják angolul a bancsá-t, mire az "konyhai tea" helyett nagy komolyan azt válaszolta, hogy "barbár teá"-nak. A tanári kar azóta is ezen röhög. Az ilyen csak bajnak van az iskolában, mondta Pinszuke. Biztosan erről az alakról van szó.
- Holtbiztos, hogy ő volt. Szokott ilyeneket mondani... és milyen kackiás bajszot növesztett!
- Az arcátlanja!
Ha a bajusz az arcátlanság jele, akkor minden macska arcátlan a végtelenségig!
- Hát még az a Meitei, vagy hogyishívják, micsoda széltoló pojáca! Azt meri állítani, hogy Makijama báró unokaöccse! Mintha azzal a pofával egy báró unokaöccse lehetne!
- Te is minek veszed készpénznek, amit egy ilyen senkiházi fecseg?
- Lehet, hogy hibáztam, de ekkora széltolót még életemben nem láttam.
Az asszony egyre ingerültebb lett. Csodálatosképpen Kangecu dolgáról egy szó sem esett. Lehet, hogy már besurranásom előtt tisztázták, kicsoda-micsoda az illető, épp ezért nem is gondolnak már rá. Mit lehet tenni... Kis csend következett, majd éktelen csilingelés hallatszott egy távolabbi szobából. Mi történhetett? Hogy le ne maradjak róla, irányt vettem arrafelé.
Egy nő beszélt ott magában fennhangon. Nagyon is hasonlított ez a hang Ormányosné asszonyságéhoz. Vagyis ő lehet a házi leányzó, akiért Kangecu úr víznek ment, hogy sikertelen öngyilkosságot kövessen el. Fájdalom, egy papírajtó eltakarta és így nem csodálhattam meg gyönyörű alakját. Arról sem győződhettem meg ilyenformán, hogy neki is ott díszeleg-e a nagy orr orcája kellős közepén. Nem tudok azonban szabadulni a gondolattól, melyre nagyképű beszédmódjából következtettem, hogy az övé se amolyan mopszliorr. Mivel csakis az ő hangját hallottam, más meg se mukkant, gondoltam, azon az újmódi masinán, a telefonon beszél.
- Jamato vendéglő? Holnapra foglalja nekem a hármas bokszot, rendben? Megértette? Micsoda, hogy nem lehet? Nahát! A hármas bokszot kérem a földszinten! Mi? Mit mond? Hogy nem lehet?! Mi az, hogy nem lehet? Olyan nincs! Azt mondja, hogy ne vicceljek?! Micsoda beszéd ez! Kicsúfolja az embert? Egyáltalán, kivel beszélek? Hogy hívják? Csókicsi? Figyeljen ide, Csókicsi, vagy hogy a fenébe hívják: adja át a telefont a főnöknőnek...! Mi? Hogy maga is elboldogul a foglalásokkal? Mit gondol, kivel beszél? Kaneda vagyok! Hogy tudja jól? Hát ez az ember tisztára hülye! Azt mondtam, KANEDA! Még hogy tisztelettel köszöni, hogy törzsvendégek vagyunk! Nem hallotta, mit kértem?... Most meg röhög! Tudja, mi maga: idióta! Mi? Hogy készséggel elismeri? Ugrat, mi? Nem fél, hogy leteszem a kagylót? Hallja? Ezt még megbánja! Miért nem beszél? Érti, amit mondok? Halló, halló!
Úgy látszik, Csókicsi letette a telefont, mert nem jött válasz. A leányzó még jobban dühbe gurult és makacsul kurblizva a telefont, megint tárcsázni akart. A lábánál valami öleb hirtelen felugatott, s ezt nem hagyhattam figyelmen kívül, tehát leugrottam és elrejtőztem a veranda alatt. Éppen jókor, mert valaki közeledett a folyosón - hallottam a lépteit és ahogy eltolta a papírajtót. Ugyan ki lehet az, gondoltam és feszülten figyeltem.
- Kisasszony, kérem, az úr és a nagyságos asszony kéreti a kisasszonyt.
A szobalány.
- Hagyj békén! - hangzott az elutasító válasz.
- Azt mondták, hogy beszélni szeretnének a kisasszonnyal és hívjam oda.
- Ne nyaggass! Nem érdekel - szólt a kisasszony megint, hogy lerázza a szobalányt.
- Kangecu úr ügyéről volna szó... - próbálta a cseléd okosan jobb belátásra bírni úrnőjét.
- Kangecu, Kingecu, mi közöm hozzá! Kelekótya tökfilkó! - Ez a harmadik dühkitörés Kangecunak szólt, szegény fejének. - Na nézd csak, mikor csináltattad ezt az európai frizurát?
A szobalány nyelt egyet, s a lehető legkurtábban válaszolt.
- Ma.
- Micsoda szemtelenség! Cseléd létedre! - A leányzó most más oldalról indított rohamot: - Látom, új gallért vettél föl!
- Igen, ez az, amit a múltkor a kisasszonytól kaptam. Gondoltam, hogy túl elegáns ez nekem, ezért idáig a szekrényben tartottam, de most, hogy a másik nagyon bepiszkolódott, mégis felvettem.
- Mikor kaptad tőlem?
- Év elején, amikor a Sirokija ruhaházban tetszett járni, ott tetszett meglátni, de mivel később a zöldes színe a szumó-birkózók viseletére emlékeztette a kisasszonyt, azt tetszett mondani, hogy: "itt van, nesze".
- Igen? Egész jól áll neked. Milyen bosszantó.
- Köszönöm szépen.
- Nem dicsértelek, azt mondtam: bosszantó.
- Igenis.
- Miért hallgattál róla, hogy ilyen jól fog állni neked?
- De kisasszony...
- Ha neked jól áll, nekem még jobban állna, nem igaz? Illik erről hallgatni?
- Biztos, hogy a kisasszonynak sokkal jobban állna.
- Tudtad ezt, és mégse mondtad?! Csak úgy felvetted, mi? Szégyentelen perszóna!
Úgy látszott, a cselédkínzásnak nem akar vége szakadni. Érdeklődéssel figyeltem volna, hogy mi lesz ebből, de ekkor a másik szobából átordított Kaneda:
- Tomiko, hé! Tomiko! - A kisasszony kénytelen volt válaszolni:
- Igen! - S azzal kiment a telefonos szobából. Az öleb, alig nagyobb nálam, pofája közepén egy csomóba gyűjtött orrával-szájával utánaeredt. Jómagam pedig híres tolvajlépteimmel a konyhába osontam, majd onnan ki a házból, hogy sebesen hazatérjek a gazdámhoz. Vizsgálódásaim a vártnál is nagyobb sikerrel jártak.
Hazatérve e szépséges házból a magunk koszos kis lakába, mintha a napsütötte hegyoromról félhomályos barlangba jutottam volna. Igaz, hogy a kémkedés közben egyébre se figyeltem, nem bámészkodtam, a berendezést sem csodáltam meg, de most, hogy ráébredtem a magunk sivárságára, sóvárgás töltött el amazok "közönségessége" iránt. És persze arra is rájöttem, hogy a tanárnál különb az üzletember. Bizony, egykor ebben jómagam sem láttam tisztán, gondoltam, s a nevezetes farokhoz folyamodtam válaszért. És ő, meghallva fohászomat, válaszra méltatott: "úgy van, úgy van".
Otthon a fogadószobába térve meglepődtem, hogy Meitei még nem ment el. Szivarkavégei halomban a hibacsin, mintha csak vadméhek fészkét látnám, ő maga pedig kényelmesen keresztbe rakott lábakkal valamit magyaráz. Mikor, mikor nem, Kangecu is előkerült. A gazdám egy párnára könyökölve a mennyezet beázását szemléli elmerülten. Megint arra gondolok: három remete béke idején.
- Te, Kangecu! - kezdte ugratni Meitei a fiút. - Múltkor meséltél egy hölgyről, kinek nevét titokban kellett tartanod, tudod, aki lázálmában a nevedet emlegette. Most már elárulhatnád, ki légyen az.
- igen, ha csak rajtam múlna, semmi akadálya se lenne, de hát nem szeretnék az illetővel szemben indiszkréciót elkövetni.
- Szóval még mindig nem lehet...
- Igen. A szavamat adtam annak a bizonyos doktornénak.
- Hogy senkinek sem árulod el...
- Senkinek. - Kangecu szokása szerint haorijának zsinórját morzsolgatta. A zsinórnak olyan lila színe volt, amilyet a boltokban már nem találni. A gazdám, akit hidegen hagyott a Kaneda-ügy, meg is jegyezte fektében:
- Ennek a zsinórnak olyan a színe, mintha a tizenkilencedik század elejéről való volna.
- Hát igen, ezt nem most, az orosz háború idején csinálták. A régi közvitézek sisakjához, mályvavirág-címerrel ékes haorijához illett ilyen zsinór. Oda Nobunaga,1 mikor esküvőjére ment és teakeverő ecset formán kötötte varkocsba a haját, biztos, hogy éppen ilyen zsinórt használt - csatlakozott Meitei is a maga szokott körülményes modorában.
- Valóban, a nagyapám viselte még az 1864-es csatában2 - mondta komolyan Kangecu.
Körülnézek: van egy jókora rész benne, régi szokás szerint szépen feltapasztva, s ott ácsorog a már említett riksásné élénk társalgásba merülve a konyhalánnyal és a házi riksással. Felmérve a helyzet veszélyességét, behúzódom a víztartó mögé.
- A tanító nem tudja a gazdánk nevét? - szólt a konyhalány.
- Dehogynem tudja! Még a vak meg a süket is tudja ezen a környéken, hol lakik Kaneda uraság! - Ez a hang a házi riksásé.
- Olyan hóbortos, hogy nem lát a szemétől egyebet, mint a betűt. Ha hallott volna valamit is az úrról, reszketne tőle... de ez! Még azt sem tudja, hogy a saját gyerekei hány évesek! - így a riksásné asszonyság.
- Nem fél Kaneda úrtól? Ostoba tökfilkó! Megérdemelné, hogy megleckéztessük! Úgy bizony! És még olyat merészel állítani, hogy az asszonyunk orra akkora, hogy rá se lehet nézni! Ilyen szörnyűséget! Tűrhetetlen nagyképűség! Ő beszél, amikor úgy néz ki, mint a sárból rakott kapubálvány! Mint egy agyagborz!
- És amikor azzal az ocsmány pofájával a fürdőbe vonul, karján a törülközőjével, olyan dölyfösen tekinget, mint aki az emberek között a legelső - tette hozzá a konyhalány. Úgy látszik, mesterünknek még ilyenek előtt sincs nagy tekintélye.
- Gyerünk a fickóhoz, kiabáljunk be neki a kerítésen, csúfoljuk ki jól!
- Úgy bizony! Ez jó lesz, ettől majd észre tér!
- Asszonyunk is azt parancsolta, hogy ne hagyjuk békén, zavarjuk meg a nyugalmát, de nem kell mutatkoznunk, elég, ha rejtekből kiabálunk be neki, s úgy csúfoljuk ki.
- Rendben. - A riksásné ezzel jelezte, hogy a maga harmadát felvállalja a büntetőexpedícióban.
Megtudtam tehát, hogy ez a banda összeesküdött, hogy csúffá tegye Kusami tanár urat.
Közvetlen mellettük surrantam el és behatoltam a lakásba.
Mert a macska olyan ám, mintha a lába sem érné a földet. Óvatlan zajt nem üt, ahol jár, lebeg a légben, mint a felleg. Hangot nem ád, olyan, akár a vízbe süllyedt kőharang, vagy a pince mélyén őrzött kínai hárfa. Mit nekem ez a közönséges európai ház mintakonyhástul, házi riksástul, mit nekem a konyhalány, a szolga - vagy akár a háziúr vagy a háziasszony. Megyek, ahová tetszik, kihallgatok mindent, ha kedvem tartja. Nyelvemet kidugom, farkamat lengetem, peckes a bajszom. És akkor osonok ki innen, amikor csak akarok.
Olyan érzékem van ehhez, mint senki másnak ebben az országban. Csodálkoznék, ha származásom révén nem lakna bennem a régi idők macskadémona.
Azt mondják, a varangy fejében drágakő van, s ez éjjel tündököl. Az én farkamban pedig az ég és föld istenségei, a szent tanítások, a szerelem és a halál mulandósága sűrűsödtek össze - titkos, mindenható szer ez, mindenkit elbódít a föld kerekén.
Emberszem nem látott, ahogy sétáltam a Kaneda-ház folyosóin - mint a szellem a pókhálón keresztül. Magam is elcsodálkoztam nem mindennapi erőmön, s rájöttem, hogy tagadhatatlanul mindent nagyszerű farkamnak köszönhetek. Fejemet lehajtva arra gondoltam, hogy Farkam Őfényességéhez fohászt küldök jó szerencsémért, de sehogy se tudtam elkapni a szememmel. Akárhogy is, de feléje fordulva háromszoros meghajlással kell hódolnom neki. Ám ahogy törzsemmel feléje fordulok, ő is magától elfordul. Tekergetem a nyakam, hogy utolérjem, de a farok - tartva a távolságot - folyton megelőz. Olyan szent szellem ez, melynek háromhüvelyknyi hosszában az egész világmindenség benne foglaltatik, jómagam hozzá nem férhetek. Miután hét és félszer körbefordultam, belefáradtam és feladtam a küzdelmet. Kissé el is szédültem. Azt se tudtam, hol vagyok. Elhagyott a tájékozódó képességem. Tébláboltam összevissza. Ekkor meghallottam a tolóajtó mögül Ormányosnéék beszédét. Megtorpantam, némán, lélegzet-visszafojtva, fülemet hegyezve.
- Micsoda pimasz alak ez az ágrólszakadt iskolamester! - szólt a jól ismert sipító hang.
- Az. De elkapjuk majd, és megleckéztetjük. Van az iskolájában néhány földim! - válaszolt neki valaki.
- Kicsodák?
- Cuki Pinszuke és Fukucsi Kisago. Ha megkérem őket, megbosszantják majd őkelmét.
Nem tudom, ez a Kaneda miféle fatornyos faluból származik, ahol ilyen képtelen nevű emberek teremnek. Nos, Kaneda folytatta:
- Micsoda is, angoltanár?
- Aha, a riksásné azt mondta, hogy valami angol olvasókönyvből tanít.
- Szóval csak azt az egy szem olvasókönyvet tanítsa?
"Tanítsa." Na, szép, nem mondom.
- Különben - folytatta Kaneda -, a minap találkoztam Pinszukéval, és mesélte is, hogy van náluk az iskolában egy csökött fickó, egy tanár. Egyszer megkérdezték a tanítványai, hogy mondják angolul a bancsá-t, mire az "konyhai tea" helyett nagy komolyan azt válaszolta, hogy "barbár teá"-nak. A tanári kar azóta is ezen röhög. Az ilyen csak bajnak van az iskolában, mondta Pinszuke. Biztosan erről az alakról van szó.
- Holtbiztos, hogy ő volt. Szokott ilyeneket mondani... és milyen kackiás bajszot növesztett!
- Az arcátlanja!
Ha a bajusz az arcátlanság jele, akkor minden macska arcátlan a végtelenségig!
- Hát még az a Meitei, vagy hogyishívják, micsoda széltoló pojáca! Azt meri állítani, hogy Makijama báró unokaöccse! Mintha azzal a pofával egy báró unokaöccse lehetne!
- Te is minek veszed készpénznek, amit egy ilyen senkiházi fecseg?
- Lehet, hogy hibáztam, de ekkora széltolót még életemben nem láttam.
Az asszony egyre ingerültebb lett. Csodálatosképpen Kangecu dolgáról egy szó sem esett. Lehet, hogy már besurranásom előtt tisztázták, kicsoda-micsoda az illető, épp ezért nem is gondolnak már rá. Mit lehet tenni... Kis csend következett, majd éktelen csilingelés hallatszott egy távolabbi szobából. Mi történhetett? Hogy le ne maradjak róla, irányt vettem arrafelé.
Egy nő beszélt ott magában fennhangon. Nagyon is hasonlított ez a hang Ormányosné asszonyságéhoz. Vagyis ő lehet a házi leányzó, akiért Kangecu úr víznek ment, hogy sikertelen öngyilkosságot kövessen el. Fájdalom, egy papírajtó eltakarta és így nem csodálhattam meg gyönyörű alakját. Arról sem győződhettem meg ilyenformán, hogy neki is ott díszeleg-e a nagy orr orcája kellős közepén. Nem tudok azonban szabadulni a gondolattól, melyre nagyképű beszédmódjából következtettem, hogy az övé se amolyan mopszliorr. Mivel csakis az ő hangját hallottam, más meg se mukkant, gondoltam, azon az újmódi masinán, a telefonon beszél.
- Jamato vendéglő? Holnapra foglalja nekem a hármas bokszot, rendben? Megértette? Micsoda, hogy nem lehet? Nahát! A hármas bokszot kérem a földszinten! Mi? Mit mond? Hogy nem lehet?! Mi az, hogy nem lehet? Olyan nincs! Azt mondja, hogy ne vicceljek?! Micsoda beszéd ez! Kicsúfolja az embert? Egyáltalán, kivel beszélek? Hogy hívják? Csókicsi? Figyeljen ide, Csókicsi, vagy hogy a fenébe hívják: adja át a telefont a főnöknőnek...! Mi? Hogy maga is elboldogul a foglalásokkal? Mit gondol, kivel beszél? Kaneda vagyok! Hogy tudja jól? Hát ez az ember tisztára hülye! Azt mondtam, KANEDA! Még hogy tisztelettel köszöni, hogy törzsvendégek vagyunk! Nem hallotta, mit kértem?... Most meg röhög! Tudja, mi maga: idióta! Mi? Hogy készséggel elismeri? Ugrat, mi? Nem fél, hogy leteszem a kagylót? Hallja? Ezt még megbánja! Miért nem beszél? Érti, amit mondok? Halló, halló!
Úgy látszik, Csókicsi letette a telefont, mert nem jött válasz. A leányzó még jobban dühbe gurult és makacsul kurblizva a telefont, megint tárcsázni akart. A lábánál valami öleb hirtelen felugatott, s ezt nem hagyhattam figyelmen kívül, tehát leugrottam és elrejtőztem a veranda alatt. Éppen jókor, mert valaki közeledett a folyosón - hallottam a lépteit és ahogy eltolta a papírajtót. Ugyan ki lehet az, gondoltam és feszülten figyeltem.
- Kisasszony, kérem, az úr és a nagyságos asszony kéreti a kisasszonyt.
A szobalány.
- Hagyj békén! - hangzott az elutasító válasz.
- Azt mondták, hogy beszélni szeretnének a kisasszonnyal és hívjam oda.
- Ne nyaggass! Nem érdekel - szólt a kisasszony megint, hogy lerázza a szobalányt.
- Kangecu úr ügyéről volna szó... - próbálta a cseléd okosan jobb belátásra bírni úrnőjét.
- Kangecu, Kingecu, mi közöm hozzá! Kelekótya tökfilkó! - Ez a harmadik dühkitörés Kangecunak szólt, szegény fejének. - Na nézd csak, mikor csináltattad ezt az európai frizurát?
A szobalány nyelt egyet, s a lehető legkurtábban válaszolt.
- Ma.
- Micsoda szemtelenség! Cseléd létedre! - A leányzó most más oldalról indított rohamot: - Látom, új gallért vettél föl!
- Igen, ez az, amit a múltkor a kisasszonytól kaptam. Gondoltam, hogy túl elegáns ez nekem, ezért idáig a szekrényben tartottam, de most, hogy a másik nagyon bepiszkolódott, mégis felvettem.
- Mikor kaptad tőlem?
- Év elején, amikor a Sirokija ruhaházban tetszett járni, ott tetszett meglátni, de mivel később a zöldes színe a szumó-birkózók viseletére emlékeztette a kisasszonyt, azt tetszett mondani, hogy: "itt van, nesze".
- Igen? Egész jól áll neked. Milyen bosszantó.
- Köszönöm szépen.
- Nem dicsértelek, azt mondtam: bosszantó.
- Igenis.
- Miért hallgattál róla, hogy ilyen jól fog állni neked?
- De kisasszony...
- Ha neked jól áll, nekem még jobban állna, nem igaz? Illik erről hallgatni?
- Biztos, hogy a kisasszonynak sokkal jobban állna.
- Tudtad ezt, és mégse mondtad?! Csak úgy felvetted, mi? Szégyentelen perszóna!
Úgy látszott, a cselédkínzásnak nem akar vége szakadni. Érdeklődéssel figyeltem volna, hogy mi lesz ebből, de ekkor a másik szobából átordított Kaneda:
- Tomiko, hé! Tomiko! - A kisasszony kénytelen volt válaszolni:
- Igen! - S azzal kiment a telefonos szobából. Az öleb, alig nagyobb nálam, pofája közepén egy csomóba gyűjtött orrával-szájával utánaeredt. Jómagam pedig híres tolvajlépteimmel a konyhába osontam, majd onnan ki a házból, hogy sebesen hazatérjek a gazdámhoz. Vizsgálódásaim a vártnál is nagyobb sikerrel jártak.
Hazatérve e szépséges házból a magunk koszos kis lakába, mintha a napsütötte hegyoromról félhomályos barlangba jutottam volna. Igaz, hogy a kémkedés közben egyébre se figyeltem, nem bámészkodtam, a berendezést sem csodáltam meg, de most, hogy ráébredtem a magunk sivárságára, sóvárgás töltött el amazok "közönségessége" iránt. És persze arra is rájöttem, hogy a tanárnál különb az üzletember. Bizony, egykor ebben jómagam sem láttam tisztán, gondoltam, s a nevezetes farokhoz folyamodtam válaszért. És ő, meghallva fohászomat, válaszra méltatott: "úgy van, úgy van".
Otthon a fogadószobába térve meglepődtem, hogy Meitei még nem ment el. Szivarkavégei halomban a hibacsin, mintha csak vadméhek fészkét látnám, ő maga pedig kényelmesen keresztbe rakott lábakkal valamit magyaráz. Mikor, mikor nem, Kangecu is előkerült. A gazdám egy párnára könyökölve a mennyezet beázását szemléli elmerülten. Megint arra gondolok: három remete béke idején.
- Te, Kangecu! - kezdte ugratni Meitei a fiút. - Múltkor meséltél egy hölgyről, kinek nevét titokban kellett tartanod, tudod, aki lázálmában a nevedet emlegette. Most már elárulhatnád, ki légyen az.
- igen, ha csak rajtam múlna, semmi akadálya se lenne, de hát nem szeretnék az illetővel szemben indiszkréciót elkövetni.
- Szóval még mindig nem lehet...
- Igen. A szavamat adtam annak a bizonyos doktornénak.
- Hogy senkinek sem árulod el...
- Senkinek. - Kangecu szokása szerint haorijának zsinórját morzsolgatta. A zsinórnak olyan lila színe volt, amilyet a boltokban már nem találni. A gazdám, akit hidegen hagyott a Kaneda-ügy, meg is jegyezte fektében:
- Ennek a zsinórnak olyan a színe, mintha a tizenkilencedik század elejéről való volna.
- Hát igen, ezt nem most, az orosz háború idején csinálták. A régi közvitézek sisakjához, mályvavirág-címerrel ékes haorijához illett ilyen zsinór. Oda Nobunaga,1 mikor esküvőjére ment és teakeverő ecset formán kötötte varkocsba a haját, biztos, hogy éppen ilyen zsinórt használt - csatlakozott Meitei is a maga szokott körülményes modorában.
- Valóban, a nagyapám viselte még az 1864-es csatában2 - mondta komolyan Kangecu.
1 Japán egyik katonai diktátora a XVI. században.
2 A Tokugava-sógunátus (1603-1867) és az ellene lázadó Csósú-klán egyik összecsapása.
2 A Tokugava-sógunátus (1603-1867) és az ellene lázadó Csósú-klán egyik összecsapása.
- Nem lenne ideje felajánlanod a múzeumnak? Az akasztás mechanikájának előadója, Kangecu, a tudós fizikus a régi gárda relikviáját a múzeumnak adományozza. Ez jó nevet szerezne neked.
- Szívesen megfogadnám a tanácsát, de van, aki szerint ez a zsinór igen jól áll nekem.
- Ki a fene mondta ezt a képtelenséget?
- Egy illető, akit ön nem ismer...
- Nem ismerem, nem ismerem! Kicsoda mégis?
- Egy bizonyos hölgy.
- Hahaha! Finom egy leányzó lehet. Csak nem az, aki a folyó fenekéről néven szólított! Nem szánod rá magad, hogy ebben a haoriban még egyszer feláldozd ifjú életed?
- Hehehe... már nem hív a víz alól. Egy innen észak-nyugatra fekvő szűzi világban...
- Nem nagyon szűzi világ az! Ormányos ország inkább!
- Hogy? - Kangecu elképedt.
- A szomszéd tömbből az ormány az imént betolakodott ide. Alaposan megijedtünk. Igaz, Kusami,
- Ühüm - szörpölte a teát még mindig fekve a gazdám.
- Ormány? Kiről van szó?
- A hőn szeretett hölgy anya-nagyasszonyáról.
- Heee?
- Egy asszonyság, Kaneda úr neje, eljött, hogy rólad kérdezősködjék - magyarázta komolyan a mester.
Kangecu azonban semmi különösebb jelét nem mutatta, hogy érdeklődnék vagy örülne, vagy éppen szégyenkezne. Szokásos csendes módján csak ennyit szólt:
- Vajon el akarja vetetni velem a lányát? - És megint a zsinórmorzsolgatás.
- Dehogyis! Arról van szó, hogy a tiszteletre méltó anyámasszony irdatlan orr birtokosa és
A gazdám ekkor közbeszólt:
- Te, figyelj csak, elkezdtem magamban komponálni egy modern haikut arról az ormányról.
A szomszéd szobában az asszony felkuncogott.
- Túlságosan könnyedén veszed ezt az egészet. És elkészültél már vele?
- Egy részével csak. Az első sor így hangzik: "Orcája trón az orrnak."
- És tovább?
- Amint következik: "Minek hódol italáldozat."
- És aztán?
- Még csak eddig jutottam.
- Érdekes! - vihogott Kangecu úrfi. Meitei rögtönözte tovább: - "Lika kettő, mily halvány sejtelem."
Erre Kangecu: - "Oly mély, hogy rémlik: "szőrtelen."
Ahogy így rakják össze a sületlenségeket, az utcáról, a kerítés mögül felhangzik négy-öt hang szavalókórusa:
- Gyereki, te agyagborz! Gyere ki, te agyagborz!
A mester is, Meitei is megdöbbenve néztek a kerítés irányába, mire hatalmas röhögés hallatszott és távolodó lábak dobogása.
- Mi a fene az az agyagborz? - kérdezte a mestertől Meitei nagy csodálkozva.
- Mit tudom én -így a gazdám.
- Valami különös dolog lehet - próbálta meghatározni Kangecu.
Meiteinek valami eszébe juthatott, mert hirtelen felugrott és szónoklatba fogott:
- Mivel jó néhány éve vizsgálom az orr kérdését esztétikai szempontból, ezennel közreadom kutatásom eredményeit, kérem kedves kétfőnyi hallgatóságomat, tiszteljen meg figyelmével!
A mestert váratlanul érte az álelőadás, és nem nagyon értve a dolgot, némán meredt Meiteire. Kangecu halkan megszólalt:
- Nagy figyelemmel hallgatjuk.
- Sokfelé utánanéztem, de nem tudtam megbizonyosodni róla, hogy az orr honnét veszi az ő eredetét. Először is, ha feltételezzük, hogy konkrét funkcióval rendelkezik, nem sok-e neki a lukból kettő? Aztán meg arra sincs szükség, hogy valami ilyen öncélúan előrerugaszkodjék valaminek a kellős közepéről. Miért mered hát ily hosszan a levegőbe? - S azzal az előadó megérintette saját orrát.
- A tiéd nem is ugrik ki annyira - szólt közbe a mester udvariatlanul.
- Mert nincsen benne semmi tartózkodás. Én szeretném jó előre felhívni tisztelt hallgatóságom becses figyelmét arra, milyen felmérhetetlen tévedés eredménye az, ha dörzsöléskor megzavarjuk a két párhuzamos luk helyzetét. Szerény véleményem szerint az orr fejlődése az emberiség azon aprólékos szokása által indult meg, melyet orrfúvásnak nevezünk. Ennek következtében ugyanis feltüremkedés ténye áll elő és ebből adódik a kidudorodás jelensége.
- Milyen szerényen fejted ki szerény véleményedet - szúrta közbe a mester.
- Mint ismeretes, orrtörléskor az orr mindig feltűrődik, így ez a terület külön igénybevételnek van kitéve, és az evolúció elméletének alapelve értelmében ezen rész, hogy ellenálljon az őt ért támadásnak, a környező felülettel összehasonlítva növekedésnek indul. Megkeményedik rajta a hám, és lassanként keményedik a kötőszövet is, melyből kialakul az orrcsont.
- Hát ez egy kicsit... ennyire könnyen alakulhatna át a hús csonttá? - vetette ellene Kangecu, aki végtére is az egyedüli tudós a társaságban. Meitei azonban tudomást sem vett a közbeszólásról.
- Megértem a kétkedéseiket, de elméletileg evidens, hogy így keletkezik a csont és ezért vitának nincs helye. A csont ugyanis megvan. Váladék keletkezik. Az ember nem állja meg, hogy meg ne törölje. E művelet az orr jobb és bal oldalán horpadásokat idéz elő, s így jön létre egy hosszanti irányban kiemelkedő gyűrődéses elváltozás. Félelmetes folyamat ez. De miképpen a csepp kivájja a sziklát, miképpen a tar fej világít a sötétben, miképpen az ember megy a szag után, olyaténképpen keményedik meg az orra.
- A tiéd mégis milyen löttyedt.
- Mivel az előadó óvakodik a szubjektivitástól, nem bocsátkozik e kérdés taglalásába. Inkább a szóban forgó asszonyság, Kaneda nagyságos asszony birtokában lévő, egyedülállóan ritka fejlett és fantasztikusan fölséges orrot szeretném önöknek ezúttal részletezni.
Kangecu önkéntelen felkiáltott:
- Halljuk! Halljuk!
- Bárminemű tárgy, amely hatalmas, kétségtelenül alkalmas a széles körű megfigyelésre, mégis valahogy félelmetes, megközelítése pedig nehézkes. Eme hölgy orrának remekmívű oszlopszerűsége vitán felül áll, ugyanakkor veszélyes és megmásíthatatlan, mint a roppant hegyormok. A régiek közül Szókratész, Goldsmith és Thackeray orra strukturálisan talán tökéletlen volt, de éppen ebben rejlik az ő személyes szeretetreméltóságuk. Ne a mennyiséget tekintsük tehát, hanem a minőségnek adózzunk tisztelettel. A nép is azt mondja, hogy jobb ma egy veréb... Magasabb esztétikai szempontból nézve tehát ebből egyenesen következik, hogy Meitei professzor orra éppenséggel hibátlan.
Kangecu is, a mester is éktelen nevetésben tört ki. Maga Meitei is csatlakozott hozzájuk.
- Nos, mondókám...
- Bocsánat, professzor úr, de az ilyen szavak, mint "mondóka", vásári kikiáltók szájába valók! - törlesztett Kangecu a múltkori kioktatásért.
- Igenis, uram, ebben az esetben hadd éljek helyreigazítással. Öööö... ezután szeretnék röviden értekezni az orr és az arc harmóniájáról. Ha minden mástól eltekintve csak önmagában kutatjuk az orrot mint olyant, a szóban forgó asszonyságnak nem kell szégyenkeznie, mert a birtokában lévő szaglószerv első díjat nyerhetne a Kuramahegyi kiállításon, ha az ott tanyázó hosszú orrú manók ilyesmit szerveznének. Viszont sajnálatos módon ez az orr úgy jött létre, hogy a szemmel és a szájjal össze nem egyeztették. Ott van például Julius Caesar orra: nem kétséges, hogy nagyszerű. Mégis ha e caesari orrot ollóval levágnánk és ennek a macskának az apró képére illesztenénk, micsoda dolog lenne az? Ha történetesen egy ekkora területen tornyosulna a heroikus orrbálvány, olyan képzetet keltene, mintha a narai nagy Buddha-szobrot egy sakktáblára állítanánk. Bizony, ha az arányokat szem elől tévesztjük, az esztétikai értékek felbomlanak. Nem kétséges, hogy a nagyságos asszony orra is Caesaréhoz hasonlítható fenségesen impozáns dudor, mégis, mi a helyzet az ő környezetét képező, őt körülölelő arcberendezéssel? Nos, ez ugyan nem egészen oly rút, mint e ház macskájáé, mégis tény, egy egy püffedt, epileptikus arc benyomását teszi ránk, mely mélyen bevésett szemréséből parányi szemével pislog kifelé. Kérdem én, tisztelt hallgatóság: nem szánalomra méltó ilyen arcon egy ekkora orr létezése?
Mikor Meitei előadását egy pillanatra megszakította, valahonnan hátulról egy hang hallatszott:
- Még mindig nem hagyja békén az orrát! Micsoda unalmas fafej!
- Ez a riksás felesége - világosította fel Meiteit a mester. Az előadó folytatta:
- Az előadó mélyen megtisztelve érzi magát, hogy valahol a hátulsó sorokban váratlanul új, a szépnemből való figyelmes hallgatóságra tett szert. Nem remélt boldogság, hogy e ritka szép, gyöngyöző hang kifinomult bájt kölcsönöz száraz szónoklatomnak. Óhajtanám a drága hölgy rokonszenvét megőrizni s a népiesen közérthető hangnemet megütni, de fájdalom, épp most térek rá a mechanikai problémák taglalására. Félek, hogy az asszonyság számára ez úgyszólván felfoghatatlan lesz, de azért kérem további szíves türelmét.
Kangecu, hallván a "mechanika" szót, megint elvigyorodott.
- Tételem, melyet bizonyítani szeretnék: ezen arc és ezen orr semmiképp sem harmonizál. Ugyanis Zeising aranymetszési képletét cáfolja - ezt mechanikailag is szeretném egzakt formába önteni, hogy mindenki előtt világos legyen. Jelöljük először is az orr magasságát M-mel, az a pedig egyenlő az orrnak az arc felszínével bezárt szögével. A szerv súlyát természetesen az S jelöli. Ugyebár tudnak követni...
- Alig - szólt a mester.
- Hát te, Kangecu?
- Hát...
- Ejnye. Kusami hagyján, de azt gondoltam, hogy te, fizikus lévén, érted. Hiszen ez a fejtegetésem magva éppen! Ha ezt a képletet elhagyjuk, minden eddigi érvényét veszti... De mit tehetnék? Eltekintek a képlettől és csak a konklúziót adom közre.
- Van konklúzió is? - kérdezte a gazdám csodálattal.
- Magától értetődik. A konklúzió nélküli előadás olyan, mint az európai ebéd desszert nélkül. Szóval, figyelmet kérek! A megoldás következik. Tehát ha képletembe behelyettesítjük Virchoff és Wisemen elméletének idevágó tanítását, el kell ismerni, hogy világosan veleszületett rendellenességről van szó. Függetlenül attól, hogy van egy olyan magyarázat, mely szerint szellemi tekintetben nem jelentős a biológiai öröklés formákat ismétlő szerepe, be kell látnunk, hogy bizonyos fokú szükségszerűség azért érvényesül. Tehát más testrészeihez nem illő orr tulajdonosa leszármazottjának orrán is valami rendellenességet kell feltételeznünk. Kangecu éveinek számát tekintve fiatal még és ezért nem képes felfedezni a Kaneda lány orrszerkezetében különösebb deformitást. Az örökség lappangási ideje elég hosszú, de ki tudja, mikor, talán valami heves időjárás-változás is előidézheti a gyors kifejlődést, mely a tiszteletre méltó asszonyság orrához teszi hasonlóvá a leányáét. Ennek okából pedig Meitei professzor tudományos megalapozottságú véleménye szerint a biztonság kedvéért jobb, ha már most eláll a fiatalúr a házasság tervétől. Nem hinném, hogy e ház urának, vagy az éppen itt elnyúló ronda macskának ellenvetései lennének e tárgyban.
A gazdám felült fektéből.
- Természetesen nincsenek. Ki is venne el egy ilyen leányzót? Kangecu! El ne vedd! - fordult hevesen a fiatalember felé. Véleményéhez szerényen jómagam is csatlakoztam két ízben megismételt nyávogással. Kangecun azonban nem látszott, hogy a dolog különösebben megijesztette volna.
- Ha a tanár urak így vélekednek, én elállhatok a tervtől, ámde ha az illető szívére venné s megbetegedne, az az én vétkem volna...
- Hahahaha! Szerelmi bűntény! - kacagott Meitei. Csak a mester vette komolyan a kérdést:
- Ne hülyéskedjetek! Világos, hogy az ilyen leányzókkal nem érdemes kezdeni. Az anyja alig tette be ide a lábát, máris hozzálátott, hogy megalázzon engem. Felfuvalkodott némber! - dohogott a gazda. Ekkor a kerítésen túl ismét felharsant három-négy hang:
- Beképzelt fafej! - kiáltott az egyik.
- Költözz nagyobb lakásba, ha nem tetszik valami! - így a másik.
- Hiába hordod fenn az orrodat, te alattomos féreg! - Ez még hangosabb volt, mint a többi. A mester kirohant a verandára és nagy bátran kiordított:
- Hogy mertek a kerítésemnél zajongani!
- Barbár tea, barbár tea! Hahaha! - hangzott válaszul a csúfolódó kórus. A gazdám erre iszonyú méregbe gurult, felkapta a botját és kiugrott az utcára. Meitei tapsolt elragadtatásában és felkiáltott:
- Kard ki kard! Utánuk!
Kangecu haorija zsinórját huzigálva vigyorgott. Én a gazda után vetettem magam és a kerítés résén kiszökkentem az utcára. A gazdám az utca közepén állt a bottal, melyet még mindig a kezében szorongatott. Sehol egy árva lélek. Valahogy az volt az érzésem, hogy bolondot csináltak belőle.
- Szívesen megfogadnám a tanácsát, de van, aki szerint ez a zsinór igen jól áll nekem.
- Ki a fene mondta ezt a képtelenséget?
- Egy illető, akit ön nem ismer...
- Nem ismerem, nem ismerem! Kicsoda mégis?
- Egy bizonyos hölgy.
- Hahaha! Finom egy leányzó lehet. Csak nem az, aki a folyó fenekéről néven szólított! Nem szánod rá magad, hogy ebben a haoriban még egyszer feláldozd ifjú életed?
- Hehehe... már nem hív a víz alól. Egy innen észak-nyugatra fekvő szűzi világban...
- Nem nagyon szűzi világ az! Ormányos ország inkább!
- Hogy? - Kangecu elképedt.
- A szomszéd tömbből az ormány az imént betolakodott ide. Alaposan megijedtünk. Igaz, Kusami,
- Ühüm - szörpölte a teát még mindig fekve a gazdám.
- Ormány? Kiről van szó?
- A hőn szeretett hölgy anya-nagyasszonyáról.
- Heee?
- Egy asszonyság, Kaneda úr neje, eljött, hogy rólad kérdezősködjék - magyarázta komolyan a mester.
Kangecu azonban semmi különösebb jelét nem mutatta, hogy érdeklődnék vagy örülne, vagy éppen szégyenkezne. Szokásos csendes módján csak ennyit szólt:
- Vajon el akarja vetetni velem a lányát? - És megint a zsinórmorzsolgatás.
- Dehogyis! Arról van szó, hogy a tiszteletre méltó anyámasszony irdatlan orr birtokosa és
A gazdám ekkor közbeszólt:
- Te, figyelj csak, elkezdtem magamban komponálni egy modern haikut arról az ormányról.
A szomszéd szobában az asszony felkuncogott.
- Túlságosan könnyedén veszed ezt az egészet. És elkészültél már vele?
- Egy részével csak. Az első sor így hangzik: "Orcája trón az orrnak."
- És tovább?
- Amint következik: "Minek hódol italáldozat."
- És aztán?
- Még csak eddig jutottam.
- Érdekes! - vihogott Kangecu úrfi. Meitei rögtönözte tovább: - "Lika kettő, mily halvány sejtelem."
Erre Kangecu: - "Oly mély, hogy rémlik: "szőrtelen."
Ahogy így rakják össze a sületlenségeket, az utcáról, a kerítés mögül felhangzik négy-öt hang szavalókórusa:
- Gyereki, te agyagborz! Gyere ki, te agyagborz!
A mester is, Meitei is megdöbbenve néztek a kerítés irányába, mire hatalmas röhögés hallatszott és távolodó lábak dobogása.
- Mi a fene az az agyagborz? - kérdezte a mestertől Meitei nagy csodálkozva.
- Mit tudom én -így a gazdám.
- Valami különös dolog lehet - próbálta meghatározni Kangecu.
Meiteinek valami eszébe juthatott, mert hirtelen felugrott és szónoklatba fogott:
- Mivel jó néhány éve vizsgálom az orr kérdését esztétikai szempontból, ezennel közreadom kutatásom eredményeit, kérem kedves kétfőnyi hallgatóságomat, tiszteljen meg figyelmével!
A mestert váratlanul érte az álelőadás, és nem nagyon értve a dolgot, némán meredt Meiteire. Kangecu halkan megszólalt:
- Nagy figyelemmel hallgatjuk.
- Sokfelé utánanéztem, de nem tudtam megbizonyosodni róla, hogy az orr honnét veszi az ő eredetét. Először is, ha feltételezzük, hogy konkrét funkcióval rendelkezik, nem sok-e neki a lukból kettő? Aztán meg arra sincs szükség, hogy valami ilyen öncélúan előrerugaszkodjék valaminek a kellős közepéről. Miért mered hát ily hosszan a levegőbe? - S azzal az előadó megérintette saját orrát.
- A tiéd nem is ugrik ki annyira - szólt közbe a mester udvariatlanul.
- Mert nincsen benne semmi tartózkodás. Én szeretném jó előre felhívni tisztelt hallgatóságom becses figyelmét arra, milyen felmérhetetlen tévedés eredménye az, ha dörzsöléskor megzavarjuk a két párhuzamos luk helyzetét. Szerény véleményem szerint az orr fejlődése az emberiség azon aprólékos szokása által indult meg, melyet orrfúvásnak nevezünk. Ennek következtében ugyanis feltüremkedés ténye áll elő és ebből adódik a kidudorodás jelensége.
- Milyen szerényen fejted ki szerény véleményedet - szúrta közbe a mester.
- Mint ismeretes, orrtörléskor az orr mindig feltűrődik, így ez a terület külön igénybevételnek van kitéve, és az evolúció elméletének alapelve értelmében ezen rész, hogy ellenálljon az őt ért támadásnak, a környező felülettel összehasonlítva növekedésnek indul. Megkeményedik rajta a hám, és lassanként keményedik a kötőszövet is, melyből kialakul az orrcsont.
- Hát ez egy kicsit... ennyire könnyen alakulhatna át a hús csonttá? - vetette ellene Kangecu, aki végtére is az egyedüli tudós a társaságban. Meitei azonban tudomást sem vett a közbeszólásról.
- Megértem a kétkedéseiket, de elméletileg evidens, hogy így keletkezik a csont és ezért vitának nincs helye. A csont ugyanis megvan. Váladék keletkezik. Az ember nem állja meg, hogy meg ne törölje. E művelet az orr jobb és bal oldalán horpadásokat idéz elő, s így jön létre egy hosszanti irányban kiemelkedő gyűrődéses elváltozás. Félelmetes folyamat ez. De miképpen a csepp kivájja a sziklát, miképpen a tar fej világít a sötétben, miképpen az ember megy a szag után, olyaténképpen keményedik meg az orra.
- A tiéd mégis milyen löttyedt.
- Mivel az előadó óvakodik a szubjektivitástól, nem bocsátkozik e kérdés taglalásába. Inkább a szóban forgó asszonyság, Kaneda nagyságos asszony birtokában lévő, egyedülállóan ritka fejlett és fantasztikusan fölséges orrot szeretném önöknek ezúttal részletezni.
Kangecu önkéntelen felkiáltott:
- Halljuk! Halljuk!
- Bárminemű tárgy, amely hatalmas, kétségtelenül alkalmas a széles körű megfigyelésre, mégis valahogy félelmetes, megközelítése pedig nehézkes. Eme hölgy orrának remekmívű oszlopszerűsége vitán felül áll, ugyanakkor veszélyes és megmásíthatatlan, mint a roppant hegyormok. A régiek közül Szókratész, Goldsmith és Thackeray orra strukturálisan talán tökéletlen volt, de éppen ebben rejlik az ő személyes szeretetreméltóságuk. Ne a mennyiséget tekintsük tehát, hanem a minőségnek adózzunk tisztelettel. A nép is azt mondja, hogy jobb ma egy veréb... Magasabb esztétikai szempontból nézve tehát ebből egyenesen következik, hogy Meitei professzor orra éppenséggel hibátlan.
Kangecu is, a mester is éktelen nevetésben tört ki. Maga Meitei is csatlakozott hozzájuk.
- Nos, mondókám...
- Bocsánat, professzor úr, de az ilyen szavak, mint "mondóka", vásári kikiáltók szájába valók! - törlesztett Kangecu a múltkori kioktatásért.
- Igenis, uram, ebben az esetben hadd éljek helyreigazítással. Öööö... ezután szeretnék röviden értekezni az orr és az arc harmóniájáról. Ha minden mástól eltekintve csak önmagában kutatjuk az orrot mint olyant, a szóban forgó asszonyságnak nem kell szégyenkeznie, mert a birtokában lévő szaglószerv első díjat nyerhetne a Kuramahegyi kiállításon, ha az ott tanyázó hosszú orrú manók ilyesmit szerveznének. Viszont sajnálatos módon ez az orr úgy jött létre, hogy a szemmel és a szájjal össze nem egyeztették. Ott van például Julius Caesar orra: nem kétséges, hogy nagyszerű. Mégis ha e caesari orrot ollóval levágnánk és ennek a macskának az apró képére illesztenénk, micsoda dolog lenne az? Ha történetesen egy ekkora területen tornyosulna a heroikus orrbálvány, olyan képzetet keltene, mintha a narai nagy Buddha-szobrot egy sakktáblára állítanánk. Bizony, ha az arányokat szem elől tévesztjük, az esztétikai értékek felbomlanak. Nem kétséges, hogy a nagyságos asszony orra is Caesaréhoz hasonlítható fenségesen impozáns dudor, mégis, mi a helyzet az ő környezetét képező, őt körülölelő arcberendezéssel? Nos, ez ugyan nem egészen oly rút, mint e ház macskájáé, mégis tény, egy egy püffedt, epileptikus arc benyomását teszi ránk, mely mélyen bevésett szemréséből parányi szemével pislog kifelé. Kérdem én, tisztelt hallgatóság: nem szánalomra méltó ilyen arcon egy ekkora orr létezése?
Mikor Meitei előadását egy pillanatra megszakította, valahonnan hátulról egy hang hallatszott:
- Még mindig nem hagyja békén az orrát! Micsoda unalmas fafej!
- Ez a riksás felesége - világosította fel Meiteit a mester. Az előadó folytatta:
- Az előadó mélyen megtisztelve érzi magát, hogy valahol a hátulsó sorokban váratlanul új, a szépnemből való figyelmes hallgatóságra tett szert. Nem remélt boldogság, hogy e ritka szép, gyöngyöző hang kifinomult bájt kölcsönöz száraz szónoklatomnak. Óhajtanám a drága hölgy rokonszenvét megőrizni s a népiesen közérthető hangnemet megütni, de fájdalom, épp most térek rá a mechanikai problémák taglalására. Félek, hogy az asszonyság számára ez úgyszólván felfoghatatlan lesz, de azért kérem további szíves türelmét.
Kangecu, hallván a "mechanika" szót, megint elvigyorodott.
- Tételem, melyet bizonyítani szeretnék: ezen arc és ezen orr semmiképp sem harmonizál. Ugyanis Zeising aranymetszési képletét cáfolja - ezt mechanikailag is szeretném egzakt formába önteni, hogy mindenki előtt világos legyen. Jelöljük először is az orr magasságát M-mel, az a pedig egyenlő az orrnak az arc felszínével bezárt szögével. A szerv súlyát természetesen az S jelöli. Ugyebár tudnak követni...
- Alig - szólt a mester.
- Hát te, Kangecu?
- Hát...
- Ejnye. Kusami hagyján, de azt gondoltam, hogy te, fizikus lévén, érted. Hiszen ez a fejtegetésem magva éppen! Ha ezt a képletet elhagyjuk, minden eddigi érvényét veszti... De mit tehetnék? Eltekintek a képlettől és csak a konklúziót adom közre.
- Van konklúzió is? - kérdezte a gazdám csodálattal.
- Magától értetődik. A konklúzió nélküli előadás olyan, mint az európai ebéd desszert nélkül. Szóval, figyelmet kérek! A megoldás következik. Tehát ha képletembe behelyettesítjük Virchoff és Wisemen elméletének idevágó tanítását, el kell ismerni, hogy világosan veleszületett rendellenességről van szó. Függetlenül attól, hogy van egy olyan magyarázat, mely szerint szellemi tekintetben nem jelentős a biológiai öröklés formákat ismétlő szerepe, be kell látnunk, hogy bizonyos fokú szükségszerűség azért érvényesül. Tehát más testrészeihez nem illő orr tulajdonosa leszármazottjának orrán is valami rendellenességet kell feltételeznünk. Kangecu éveinek számát tekintve fiatal még és ezért nem képes felfedezni a Kaneda lány orrszerkezetében különösebb deformitást. Az örökség lappangási ideje elég hosszú, de ki tudja, mikor, talán valami heves időjárás-változás is előidézheti a gyors kifejlődést, mely a tiszteletre méltó asszonyság orrához teszi hasonlóvá a leányáét. Ennek okából pedig Meitei professzor tudományos megalapozottságú véleménye szerint a biztonság kedvéért jobb, ha már most eláll a fiatalúr a házasság tervétől. Nem hinném, hogy e ház urának, vagy az éppen itt elnyúló ronda macskának ellenvetései lennének e tárgyban.
A gazdám felült fektéből.
- Természetesen nincsenek. Ki is venne el egy ilyen leányzót? Kangecu! El ne vedd! - fordult hevesen a fiatalember felé. Véleményéhez szerényen jómagam is csatlakoztam két ízben megismételt nyávogással. Kangecun azonban nem látszott, hogy a dolog különösebben megijesztette volna.
- Ha a tanár urak így vélekednek, én elállhatok a tervtől, ámde ha az illető szívére venné s megbetegedne, az az én vétkem volna...
- Hahahaha! Szerelmi bűntény! - kacagott Meitei. Csak a mester vette komolyan a kérdést:
- Ne hülyéskedjetek! Világos, hogy az ilyen leányzókkal nem érdemes kezdeni. Az anyja alig tette be ide a lábát, máris hozzálátott, hogy megalázzon engem. Felfuvalkodott némber! - dohogott a gazda. Ekkor a kerítésen túl ismét felharsant három-négy hang:
- Beképzelt fafej! - kiáltott az egyik.
- Költözz nagyobb lakásba, ha nem tetszik valami! - így a másik.
- Hiába hordod fenn az orrodat, te alattomos féreg! - Ez még hangosabb volt, mint a többi. A mester kirohant a verandára és nagy bátran kiordított:
- Hogy mertek a kerítésemnél zajongani!
- Barbár tea, barbár tea! Hahaha! - hangzott válaszul a csúfolódó kórus. A gazdám erre iszonyú méregbe gurult, felkapta a botját és kiugrott az utcára. Meitei tapsolt elragadtatásában és felkiáltott:
- Kard ki kard! Utánuk!
Kangecu haorija zsinórját huzigálva vigyorgott. Én a gazda után vetettem magam és a kerítés résén kiszökkentem az utcára. A gazdám az utca közepén állt a bottal, melyet még mindig a kezében szorongatott. Sehol egy árva lélek. Valahogy az volt az érzésem, hogy bolondot csináltak belőle.
第三章
三毛子は死ぬ。黒は相手にならず、いささか寂寞 の感はあるが、幸い人間に知己 が出来たのでさほど退屈とも思わぬ。せんだっては主人の許 へ吾輩の写真を送ってくれと手紙で依頼した男がある。この間は岡山の名産吉備団子 をわざわざ吾輩の名宛で届けてくれた人がある。だんだん人間から同情を寄せらるるに従って、己 が猫である事はようやく忘却してくる。猫よりはいつの間 にか人間の方へ接近して来たような心持になって、同族を糾合 して二本足の先生と雌雄 を決しようなどと云 う量見は昨今のところ毛頭 ない。それのみか折々は吾輩もまた人間世界の一人だと思う折さえあるくらいに進化したのはたのもしい。あえて同族を軽蔑 する次第ではない。ただ性情の近きところに向って一身の安きを置くは勢 のしからしむるところで、これを変心とか、軽薄とか、裏切りとか評せられてはちと迷惑する。かような言語を弄 して人を罵詈 するものに限って融通の利 かぬ貧乏性の男が多いようだ。こう猫の習癖を脱化して見ると三毛子や黒の事ばかり荷厄介にしている訳には行かん。やはり人間同等の気位 で彼等の思想、言行を評隲 したくなる。これも無理はあるまい。ただそのくらいな見識を有している吾輩をやはり一般猫児 の毛の生 えたものくらいに思って、主人が吾輩に一言 の挨拶もなく、吉備団子 をわが物顔に喰い尽したのは残念の次第である。写真もまだ撮 って送らぬ容子 だ。これも不平と云えば不平だが、主人は主人、吾輩は吾輩で、相互の見解が自然異 なるのは致し方もあるまい。吾輩はどこまでも人間になりすましているのだから、交際をせぬ猫の動作は、どうしてもちょいと筆に上 りにくい。迷亭、寒月諸先生の評判だけで御免蒙 る事に致そう。
今日は上天気の日曜なので、主人はのそのそ書斎から出て来て、吾輩の傍 へ筆硯 と原稿用紙を並べて腹這 になって、しきりに何か唸 っている。大方草稿を書き卸 す序開 きとして妙な声を発するのだろうと注目していると、ややしばらくして筆太 に「香一
」とかいた。はてな詩になるか、俳句になるか、香一とは、主人にしては少し洒落 過ぎているがと思う間もなく、彼は香一を書き放しにして、新たに行 を改めて「さっきから天然居士 の事をかこうと考えている」と筆を走らせた。筆はそれだけではたと留ったぎり動かない。主人は筆を持って首を捻 ったが別段名案もないものと見えて筆の穂を甞 めだした。唇が真黒になったと見ていると、今度はその下へちょいと丸をかいた。丸の中へ点を二つうって眼をつける。真中へ小鼻の開いた鼻をかいて、真一文字に口を横へ引張った、これでは文章でも俳句でもない。主人も自分で愛想 が尽きたと見えて、そこそこに顔を塗り消してしまった。主人はまた行 を改める。彼の考によると行さえ改めれば詩か賛か語か録か何 かになるだろうとただ宛 もなく考えているらしい。やがて「天然居士は空間を研究し、論語を読み、焼芋 を食い、鼻汁 を垂らす人である」と言文一致体で一気呵成 に書き流した、何となくごたごたした文章である。それから主人はこれを遠慮なく朗読して、いつになく「ハハハハ面白い」と笑ったが「鼻汁 を垂らすのは、ちと酷 だから消そう」とその句だけへ棒を引く。一本ですむところを二本引き三本引き、奇麗な併行線 を描 く、線がほかの行 まで食 み出しても構わず引いている。線が八本並んでもあとの句が出来ないと見えて、今度は筆を捨てて髭 を捻 って見る。文章を髭から捻り出して御覧に入れますと云う見幕 で猛烈に捻ってはねじ上げ、ねじ下ろしているところへ、茶の間から妻君 が出て来てぴたりと主人の鼻の先へ坐 わる。「あなたちょっと」と呼ぶ。「なんだ」と主人は水中で銅鑼 を叩 くような声を出す。返事が気に入らないと見えて妻君はまた「あなたちょっと」と出直す。「なんだよ」と今度は鼻の穴へ親指と人さし指を入れて鼻毛をぐっと抜く。「今月はちっと足りませんが……」「足りんはずはない、医者へも薬礼はすましたし、本屋へも先月払ったじゃないか。今月は余らなければならん」とすまして抜き取った鼻毛を天下の奇観のごとく眺 めている。「それでもあなたが御飯を召し上らんで麺麭 を御食 べになったり、ジャムを御舐 めになるものですから」「元来ジャムは幾缶 舐めたのかい」「今月は八つ入 りましたよ」「八つ？ そんなに舐めた覚えはない」「あなたばかりじゃありません、子供も舐めます」「いくら舐めたって五六円くらいなものだ」と主人は平気な顔で鼻毛を一本一本丁寧に原稿紙の上へ植付ける。肉が付いているのでぴんと針を立てたごとくに立つ。主人は思わぬ発見をして感じ入った体 で、ふっと吹いて見る。粘着力 が強いので決して飛ばない。「いやに頑固 だな」と主人は一生懸命に吹く。「ジャムばかりじゃないんです、ほかに買わなけりゃ、ならない物もあります」と妻君は大 に不平な気色 を両頬に漲 らす。「あるかも知れないさ」と主人はまた指を突っ込んでぐいと鼻毛を抜く。赤いのや、黒いのや、種々の色が交 る中に一本真白なのがある。大に驚いた様子で穴の開 くほど眺めていた主人は指の股へ挟んだまま、その鼻毛を妻君の顔の前へ出す。「あら、いやだ」と妻君は顔をしかめて、主人の手を突き戻す。「ちょっと見ろ、鼻毛の白髪 だ」と主人は大に感動した様子である。さすがの妻君も笑いながら茶の間へ這入 る。経済問題は断念したらしい。主人はまた天然居士 に取り懸 る。
鼻毛で妻君を追払った主人は、まずこれで安心と云わぬばかりに鼻毛を抜いては原稿をかこうと焦 る体 であるがなかなか筆は動かない。「焼芋を食うも蛇足 だ、割愛 しよう」とついにこの句も抹殺 する。「香一もあまり唐突 だから已 めろ」と惜気もなく筆誅 する。余す所は「天然居士は空間を研究し論語を読む人である」と云う一句になってしまった。主人はこれでは何だか簡単過ぎるようだなと考えていたが、ええ面倒臭い、文章は御廃 しにして、銘だけにしろと、筆を十文字に揮 って原稿紙の上へ下手な文人画の蘭を勢よくかく。せっかくの苦心も一字残らず落第となった。それから裏を返して「空間に生れ、空間を究 め、空間に死す。空たり間たり天然居士 噫 」と意味不明な語を連 ねているところへ例のごとく迷亭が這入 って来る。迷亭は人の家 も自分の家も同じものと心得ているのか案内も乞わず、ずかずか上ってくる、のみならず時には勝手口から飄然 と舞い込む事もある、心配、遠慮、気兼 、苦労、を生れる時どこかへ振り落した男である。
「また巨人引力かね」と立ったまま主人に聞く。「そう、いつでも巨人引力ばかり書いてはおらんさ。天然居士の墓銘を撰 しているところなんだ」と大袈裟 な事を云う。「天然居士と云うなあやはり偶然童子のような戒名かね」と迷亭は不相変 出鱈目 を云う。「偶然童子と云うのもあるのかい」「なに有りゃしないがまずその見当 だろうと思っていらあね」「偶然童子と云うのは僕の知ったものじゃないようだが天然居士と云うのは、君の知ってる男だぜ」「一体だれが天然居士なんて名を付けてすましているんだい」「例の曾呂崎 の事だ。卒業して大学院へ這入って空間論と云う題目で研究していたが、あまり勉強し過ぎて腹膜炎で死んでしまった。曾呂崎はあれでも僕の親友なんだからな」「親友でもいいさ、決して悪いと云やしない。しかしその曾呂崎を天然居士に変化させたのは一体誰の所作 だい」「僕さ、僕がつけてやったんだ。元来坊主のつける戒名ほど俗なものは無いからな」と天然居士はよほど雅 な名のように自慢する。迷亭は笑いながら「まあその墓碑銘 と云う奴を見せ給え」と原稿を取り上げて「何だ……空間に生れ、空間を究 め、空間に死す。空たり間たり天然居士噫 」と大きな声で読み上 る。「なるほどこりゃあ善 い、天然居士相当のところだ」主人は嬉しそうに「善いだろう」と云う。「この墓銘 を沢庵石 へ彫 り付けて本堂の裏手へ力石 のように抛 り出して置くんだね。雅 でいいや、天然居士も浮かばれる訳だ」「僕もそうしようと思っているのさ」と主人は至極 真面目に答えたが「僕あちょっと失敬するよ、じき帰るから猫にでもからかっていてくれ給え」と迷亭の返事も待たず風然 と出て行く。
計らずも迷亭先生の接待掛りを命ぜられて無愛想 な顔もしていられないから、ニャーニャーと愛嬌 を振り蒔 いて膝 の上へ這 い上 って見た。すると迷亭は「イヨー大分 肥 ったな、どれ」と無作法 にも吾輩の襟髪 を攫 んで宙へ釣るす。「あと足をこうぶら下げては、鼠 は取れそうもない、……どうです奥さんこの猫は鼠を捕りますかね」と吾輩ばかりでは不足だと見えて、隣りの室 の妻君に話しかける。「鼠どころじゃございません。御雑煮 を食べて踊りをおどるんですもの」と妻君は飛んだところで旧悪を暴 く。吾輩は宙乗 りをしながらも少々極りが悪かった。迷亭はまだ吾輩を卸 してくれない。「なるほど踊りでもおどりそうな顔だ。奥さんこの猫は油断のならない相好 ですぜ。昔 しの草双紙 にある猫又 に似ていますよ」と勝手な事を言いながら、しきりに細君 に話しかける。細君は迷惑そうに針仕事の手をやめて座敷へ出てくる。
「どうも御退屈様、もう帰りましょう」と茶を注 ぎ易 えて迷亭の前へ出す。「どこへ行ったんですかね」「どこへ参るにも断わって行った事の無い男ですから分りかねますが、大方御医者へでも行ったんでしょう」「甘木さんですか、甘木さんもあんな病人に捕 まっちゃ災難ですな」「へえ」と細君は挨拶のしようもないと見えて簡単な答えをする。迷亭は一向 頓着しない。「近頃はどうです、少しは胃の加減が能 いんですか」「能 いか悪いか頓 と分りません、いくら甘木さんにかかったって、あんなにジャムばかり甞 めては胃病の直る訳がないと思います」と細君は先刻 の不平を暗 に迷亭に洩 らす。「そんなにジャムを甞めるんですかまるで小供のようですね」「ジャムばかりじゃないんで、この頃は胃病の薬だとか云って大根卸 しを無暗 に甞めますので……」「驚ろいたな」と迷亭は感嘆する。「何でも大根卸 の中にはジヤスターゼが有るとか云う話しを新聞で読んでからです」「なるほどそれでジャムの損害を償 おうと云う趣向ですな。なかなか考えていらあハハハハ」と迷亭は細君の訴 を聞いて大 に愉快な気色 である。「この間などは赤ん坊にまで甞めさせまして……」「ジャムをですか」「いいえ大根卸 を……あなた。坊や御父様がうまいものをやるからおいでてって、――たまに小供を可愛がってくれるかと思うとそんな馬鹿な事ばかりするんです。二三日前 には中の娘を抱いて箪笥 の上へあげましてね……」「どう云う趣向がありました」と迷亭は何を聞いても趣向ずくめに解釈する。「なに趣向も何も有りゃしません、ただその上から飛び下りて見ろと云うんですわ、三つや四つの女の子ですもの、そんな御転婆 な事が出来るはずがないです」「なるほどこりゃ趣向が無さ過ぎましたね。しかしあれで腹の中は毒のない善人ですよ」「あの上腹の中に毒があっちゃ、辛防 は出来ませんわ」と細君は大 に気焔 を揚げる。「まあそんなに不平を云わんでも善いでさあ。こうやって不足なくその日その日が暮らして行かれれば上 の分 ですよ。苦沙弥君 などは道楽はせず、服装にも構わず、地味に世帯向 きに出来上った人でさあ」と迷亭は柄 にない説教を陽気な調子でやっている。「ところがあなた大違いで……」「何か内々でやりますかね。油断のならない世の中だからね」と飄然 とふわふわした返事をする。「ほかの道楽はないですが、無暗 に読みもしない本ばかり買いましてね。それも善い加減に見計 らって買ってくれると善いんですけれど、勝手に丸善へ行っちゃ何冊でも取って来て、月末になると知らん顔をしているんですもの、去年の暮なんか、月々のが溜 って大変困りました」「なあに書物なんか取って来るだけ取って来て構わんですよ。払いをとりに来たら今にやる今にやると云っていりゃ帰ってしまいまさあ」「それでも、そういつまでも引張る訳にも参りませんから」と妻君は憮然 としている。「それじゃ、訳を話して書籍費 を削減させるさ」「どうして、そんな言 を云ったって、なかなか聞くものですか、この間などは貴様は学者の妻 にも似合わん、毫 も書籍 の価値を解しておらん、昔 し羅馬 にこう云う話しがある。後学のため聞いておけと云うんです」「そりゃ面白い、どんな話しですか」迷亭は乗気になる。細君に同情を表しているというよりむしろ好奇心に駆 られている。「何んでも昔し羅馬 に樽金 とか云う王様があって……」「樽金 ？ 樽金はちと妙ですぜ」「私は唐人 の名なんかむずかしくて覚えられませんわ。何でも七代目なんだそうです」「なるほど七代目樽金は妙ですな。ふんその七代目樽金がどうかしましたかい」「あら、あなたまで冷かしては立つ瀬がありませんわ。知っていらっしゃるなら教えて下さればいいじゃありませんか、人の悪い」と、細君は迷亭へ食って掛る。「何冷かすなんて、そんな人の悪い事をする僕じゃない。ただ七代目樽金は振 ってると思ってね……ええお待ちなさいよ羅馬 の七代目の王様ですね、こうっとたしかには覚えていないがタークイン・ゼ・プラウドの事でしょう。まあ誰でもいい、その王様がどうしました」「その王様の所へ一人の女が本を九冊持って来て買ってくれないかと云ったんだそうです」「なるほど」「王様がいくらなら売るといって聞いたら大変な高い事を云うんですって、あまり高いもんだから少し負けないかと云うとその女がいきなり九冊の内の三冊を火にくべて焚 いてしまったそうです」「惜しい事をしましたな」「その本の内には予言か何かほかで見られない事が書いてあるんですって」「へえー」「王様は九冊が六冊になったから少しは価 も減ったろうと思って六冊でいくらだと聞くと、やはり元の通り一文も引かないそうです、それは乱暴だと云うと、その女はまた三冊をとって火にくべたそうです。王様はまだ未練があったと見えて、余った三冊をいくらで売ると聞くと、やはり九冊分のねだんをくれと云うそうです。九冊が六冊になり、六冊が三冊になっても代価は、元の通り一厘も引かない、それを引かせようとすると、残ってる三冊も火にくべるかも知れないので、王様はとうとう高い御金を出して焚 け余 りの三冊を買ったんですって……どうだこの話しで少しは書物のありがた味 が分ったろう、どうだと力味 むのですけれど、私にゃ何がありがたいんだか、まあ分りませんね」と細君は一家の見識を立てて迷亭の返答を促 がす。さすがの迷亭も少々窮したと見えて、袂 からハンケチを出して吾輩をじゃらしていたが「しかし奥さん」と急に何か考えついたように大きな声を出す。「あんなに本を買って矢鱈 に詰め込むものだから人から少しは学者だとか何とか云われるんですよ。この間ある文学雑誌を見たら苦沙弥君 の評が出ていましたよ」「ほんとに？」と細君は向き直る。主人の評判が気にかかるのは、やはり夫婦と見える。「何とかいてあったんです」「なあに二三行ばかりですがね。苦沙弥君の文は行雲流水 のごとしとありましたよ」細君は少しにこにこして「それぎりですか」「その次にね――出ずるかと思えば忽 ち消え、逝 いては長 えに帰るを忘るとありましたよ」細君は妙な顔をして「賞 めたんでしょうか」と心元ない調子である。「まあ賞めた方でしょうな」と迷亭は済ましてハンケチを吾輩の眼の前にぶら下げる。「書物は商買道具で仕方もござんすまいが、よっぽど偏屈 でしてねえ」迷亭はまた別途の方面から来たなと思って「偏屈は少々偏屈ですね、学問をするものはどうせあんなですよ」と調子を合わせるような弁護をするような不即不離の妙答をする。「せんだってなどは学校から帰ってすぐわきへ出るのに着物を着換えるのが面倒だものですから、あなた外套 も脱がないで、机へ腰を掛けて御飯を食べるのです。御膳 を火燵櫓 の上へ乗せまして――私は御櫃 を抱 えて坐っておりましたがおかしくって……」「何だかハイカラの首実検のようですな。しかしそんなところが苦沙弥君の苦沙弥君たるところで――とにかく月並 でない」と切 ない褒 め方をする。「月並か月並でないか女には分りませんが、なんぼ何でも、あまり乱暴ですわ」「しかし月並より好いですよ」と無暗に加勢すると細君は不満な様子で「一体、月並月並と皆さんが、よくおっしゃいますが、どんなのが月並なんです」と開き直って月並の定義を質問する、「月並ですか、月並と云うと――さようちと説明しにくいのですが……」「そんな曖昧 なものなら月並だって好さそうなものじゃありませんか」と細君は女人 一流の論理法で詰め寄せる。「曖昧じゃありませんよ、ちゃんと分っています、ただ説明しにくいだけの事でさあ」「何でも自分の嫌いな事を月並と云うんでしょう」と細君は我 知らず穿 った事を云う。迷亭もこうなると何とか月並の処置を付けなければならぬ仕儀となる。「奥さん、月並と云うのはね、まず年は二八か二九からぬと言わず語らず物思いの間 に寝転んでいて、この日や天気晴朗とくると必ず一瓢を携えて墨堤に遊ぶ連中 を云うんです」「そんな連中があるでしょうか」と細君は分らんものだから好 加減な挨拶をする。「何だかごたごたして私には分りませんわ」とついに我 を折る。「それじゃ馬琴 の胴へメジョオ・ペンデニスの首をつけて一二年欧州の空気で包んでおくんですね」「そうすると月並が出来るでしょうか」迷亭は返事をしないで笑っている。「何そんな手数 のかかる事をしないでも出来ます。中学校の生徒に白木屋の番頭を加えて二で割ると立派な月並が出来上ります」「そうでしょうか」と細君は首を捻 ったまま納得 し兼ねたと云う風情 に見える。
「君まだいるのか」と主人はいつの間 にやら帰って来て迷亭の傍 へ坐 わる。「まだいるのかはちと酷 だな、すぐ帰るから待ってい給えと言ったじゃないか」「万事あれなんですもの」と細君は迷亭を顧 みる。「今君の留守中に君の逸話を残らず聞いてしまったぜ」「女はとかく多弁でいかん、人間もこの猫くらい沈黙を守るといいがな」と主人は吾輩の頭を撫 でてくれる。「君は赤ん坊に大根卸 しを甞 めさしたそうだな」「ふむ」と主人は笑ったが「赤ん坊でも近頃の赤ん坊はなかなか利口だぜ。それ以来、坊や辛 いのはどこと聞くときっと舌を出すから妙だ」「まるで犬に芸を仕込む気でいるから残酷だ。時に寒月 はもう来そうなものだな」「寒月が来るのかい」と主人は不審な顔をする。「来るんだ。午後一時までに苦沙弥 の家 へ来いと端書 を出しておいたから」「人の都合も聞かんで勝手な事をする男だ。寒月を呼んで何をするんだい」「なあに今日のはこっちの趣向じゃない寒月先生自身の要求さ。先生何でも理学協会で演説をするとか云うのでね。その稽古をやるから僕に聴いてくれと云うから、そりゃちょうどいい苦沙弥にも聞かしてやろうと云うのでね。そこで君の家 へ呼ぶ事にしておいたのさ――なあに君はひま人だからちょうどいいやね――差支 えなんぞある男じゃない、聞くがいいさ」と迷亭は独 りで呑み込んでいる。「物理学の演説なんか僕にゃ分らん」と主人は少々迷亭の専断 を憤 ったもののごとくに云う。「ところがその問題がマグネ付けられたノッズルについてなどと云う乾燥無味なものじゃないんだ。首縊りの力学と云う脱俗超凡 な演題なのだから傾聴する価値があるさ」「君は首を縊 り損 くなった男だから傾聴するが好いが僕なんざあ……」「歌舞伎座で悪寒 がするくらいの人間だから聞かれないと云う結論は出そうもないぜ」と例のごとく軽口を叩く。妻君はホホと笑って主人を顧 みながら次の間へ退く。主人は無言のまま吾輩の頭を撫 でる。この時のみは非常に丁寧な撫で方であった。
それから約七分くらいすると注文通り寒月君が来る。今日は晩に演舌 をするというので例になく立派なフロックを着て、洗濯し立ての白襟 を聳 やかして、男振りを二割方上げて、「少し後 れまして」と落ちつき払って、挨拶をする。「さっきから二人で大待ちに待ったところなんだ。早速願おう、なあ君」と主人を見る。主人もやむを得ず「うむ」と生返事 をする。寒月君はいそがない。「コップへ水を一杯頂戴しましょう」と云う。「いよー本式にやるのか次には拍手の請求とおいでなさるだろう」と迷亭は独りで騒ぎ立てる。寒月君は内隠 しから草稿を取り出して徐 ろに「稽古ですから、御遠慮なく御批評を願います」と前置をして、いよいよ演舌の御浚 いを始める。
「罪人を絞罪 の刑に処すると云う事は重 にアングロサクソン民族間に行われた方法でありまして、それより古代に溯 って考えますと首縊 りは重に自殺の方法として行われた者であります。猶太人中 に在 っては罪人を石を抛 げつけて殺す習慣であったそうでございます。旧約全書を研究して見ますといわゆるハンギングなる語は罪人の死体を釣るして野獣または肉食鳥の餌食 とする意義と認められます。ヘロドタスの説に従って見ますと猶太人 はエジプトを去る以前から夜中 死骸を曝 されることを痛く忌 み嫌ったように思われます。エジプト人は罪人の首を斬って胴だけを十字架に釘付 けにして夜中曝し物にしたそうで御座います。波斯人 は……」「寒月君首縊りと縁がだんだん遠くなるようだが大丈夫かい」と迷亭が口を入れる。「これから本論に這入 るところですから、少々御辛防 を願います。……さて波斯人はどうかと申しますとこれもやはり処刑には磔 を用いたようでございます。但し生きているうちに張付 けに致したものか、死んでから釘を打ったものかその辺 はちと分りかねます……」「そんな事は分らんでもいいさ」と主人は退屈そうに欠伸 をする。「まだいろいろ御話し致したい事もございますが、御迷惑であらっしゃいましょうから……」「あらっしゃいましょうより、いらっしゃいましょうの方が聞きいいよ、ねえ苦沙弥君 」とまた迷亭が咎 め立 をすると主人は「どっちでも同じ事だ」と気のない返事をする。「さていよいよ本題に入りまして弁じます」「弁じますなんか講釈師の云い草だ。演舌家はもっと上品な詞 を使って貰いたいね」と迷亭先生また交 ぜ返す。「弁じますが下品なら何と云ったらいいでしょう」と寒月君は少々むっとした調子で問いかける。「迷亭のは聴いているのか、交 ぜ返しているのか判然しない。寒月君そんな弥次馬 に構わず、さっさとやるが好い」と主人はなるべく早く難関を切り抜けようとする。「むっとして弁じましたる柳かな、かね」と迷亭はあいかわらず飄然 たる事を云う。寒月は思わず吹き出す。「真に処刑として絞殺を用いましたのは、私の調べました結果によりますると、オディセーの二十二巻目に出ております。即 ち彼 のテレマカスがペネロピーの十二人の侍女を絞殺するという条 りでございます。希臘語 で本文を朗読しても宜 しゅうございますが、ちと衒 うような気味にもなりますからやめに致します。四百六十五行から、四百七十三行を御覧になると分ります」「希臘語云々 はよした方がいい、さも希臘語が出来ますと云わんばかりだ、ねえ苦沙弥君」「それは僕も賛成だ、そんな物欲しそうな事は言わん方が奥床 しくて好い」と主人はいつになく直ちに迷亭に加担する。両人 は毫 も希臘語が読めないのである。「それではこの両三句は今晩抜く事に致しまして次を弁じ――ええ申し上げます。
この絞殺を今から想像して見ますと、これを執行するに二つの方法があります。第一は、彼 のテレマカスがユーミアス及びフ
リーシャスの援 を藉 りて縄の一端を柱へ括 りつけます。そしてその縄の所々へ結び目を穴に開けてこの穴へ女の頭を一つずつ入れておいて、片方の端 をぐいと引張って釣し上げたものと見るのです」「つまり西洋洗濯屋のシャツのように女がぶら下ったと見れば好いんだろう」「その通りで、それから第二は縄の一端を前のごとく柱へ括 り付けて他の一端も始めから天井へ高く釣るのです。そしてその高い縄から何本か別の縄を下げて、それに結び目の輪になったのを付けて女の頸 を入れておいて、いざと云う時に女の足台を取りはずすと云う趣向なのです」「たとえて云うと縄暖簾 の先へ提灯玉 を釣したような景色 と思えば間違はあるまい」「提灯玉と云う玉は見た事がないから何とも申されませんが、もしあるとすればその辺 のところかと思います。――それでこれから力学的に第一の場合は到底成立すべきものでないと云う事を証拠立てて御覧に入れます」「面白いな」と迷亭が云うと「うん面白い」と主人も一致する。
「まず女が同距離に釣られると仮定します。また一番地面に近い二人の女の首と首を繋 いでいる縄はホリゾンタルと仮定します。そこでα１α２……α６を縄が地平線と形づくる角度とし、Ｔ１Ｔ2……Ｔ６を縄の各部が受ける力と見做 し、Ｔ７＝Ｘは縄のもっとも低い部分の受ける力とします。Ｗは勿論 女の体重と御承知下さい。どうです御分りになりましたか」
迷亭と主人は顔を見合せて「大抵分った」と云う。但しこの大抵と云う度合は両人 が勝手に作ったのだから他人の場合には応用が出来ないかも知れない。「さて多角形に関する御存じの平均性理論によりますと、下 のごとく十二の方程式が立ちます。T1cosα1=T2cosα2…… (1) T2cosα2=T3cosα3…… (2) ……」「方程式はそのくらいで沢山だろう」と主人は乱暴な事を云う。「実はこの式が演説の首脳なんですが」と寒月君ははなはだ残り惜し気に見える。「それじゃ首脳だけは逐 って伺う事にしようじゃないか」と迷亭も少々恐縮の体 に見受けられる。「この式を略してしまうとせっかくの力学的研究がまるで駄目になるのですが……」「何そんな遠慮はいらんから、ずんずん略すさ……」と主人は平気で云う。「それでは仰せに従って、無理ですが略しましょう」「それがよかろう」と迷亭が妙なところで手をぱちぱちと叩く。
「それから英国へ移って論じますと、ベオウルフの中に絞首架 即 ちガルガと申す字が見えますから絞罪の刑はこの時代から行われたものに違ないと思われます。ブラクストーンの説によるともし絞罪に処せられる罪人が、万一縄の具合で死に切れぬ時は再度 同様の刑罰を受くべきものだとしてありますが、妙な事にはピヤース・プローマンの中には仮令 兇漢でも二度絞 める法はないと云う句があるのです。まあどっちが本当か知りませんが、悪くすると一度で死ねない事が往々実例にあるので。千七百八十六年に有名なフツ・ゼラルドと云う悪漢を絞めた事がありました。ところが妙なはずみで一度目には台から飛び降りるときに縄が切れてしまったのです。またやり直すと今度は縄が長過ぎて足が地面へ着いたのでやはり死ねなかったのです。とうとう三返目に見物人が手伝って往生 さしたと云う話しです」「やれやれ」と迷亭はこんなところへくると急に元気が出る。「本当に死に損 いだな」と主人まで浮かれ出す。「まだ面白い事があります首を縊 ると背 が一寸 ばかり延びるそうです。これはたしかに医者が計って見たのだから間違はありません」「それは新工夫だね、どうだい苦沙弥 などはちと釣って貰っちゃあ、一寸延びたら人間並になるかも知れないぜ」と迷亭が主人の方を向くと、主人は案外真面目で「寒月君、一寸くらい背 が延びて生き返る事があるだろうか」と聞く。「それは駄目に極 っています。釣られて脊髄 が延びるからなんで、早く云うと背が延びると云うより壊 れるんですからね」「それじゃ、まあ止 めよう」と主人は断念する。
演説の続きは、まだなかなか長くあって寒月君は首縊りの生理作用にまで論及するはずでいたが、迷亭が無暗に風来坊 のような珍語を挟 むのと、主人が時々遠慮なく欠伸 をするので、ついに中途でやめて帰ってしまった。その晩は寒月君がいかなる態度で、いかなる雄弁を振 ったか遠方で起った出来事の事だから吾輩には知れよう訳がない。
二三日 は事もなく過ぎたが、或る日の午後二時頃また迷亭先生は例のごとく空々 として偶然童子のごとく舞い込んで来た。座に着くと、いきなり「君、越智東風 の高輪事件 を聞いたかい」と旅順陥落の号外を知らせに来たほどの勢を示す。「知らん、近頃は合 わんから」と主人は平生 の通り陰気である。「きょうはその東風子 の失策物語を御報道に及ぼうと思って忙しいところをわざわざ来たんだよ」「またそんな仰山 な事を云う、君は全体不埒 な男だ」「ハハハハハ不埒と云わんよりむしろ無埒 の方だろう。それだけはちょっと区別しておいて貰わんと名誉に関係するからな」「おんなし事だ」と主人は嘯 いている。純然たる天然居士の再来だ。「この前の日曜に東風子 が高輪泉岳寺 に行ったんだそうだ。この寒いのによせばいいのに――第一今時 泉岳寺などへ参るのはさも東京を知らない、田舎者 のようじゃないか」「それは東風の勝手さ。君がそれを留める権利はない」「なるほど権利は正 にない。権利はどうでもいいが、あの寺内に義士遺物保存会と云う見世物があるだろう。君知ってるか」「うんにゃ」「知らない？ だって泉岳寺へ行った事はあるだろう」「いいや」「ない？ こりゃ驚ろいた。道理で大変東風を弁護すると思った。江戸っ子が泉岳寺を知らないのは情 けない」「知らなくても教師は務 まるからな」と主人はいよいよ天然居士になる。「そりゃ好いが、その展覧場へ東風が這入 って見物していると、そこへ独逸人 が夫婦連 で来たんだって。それが最初は日本語で東風に何か質問したそうだ。ところが先生例の通り独逸語が使って見たくてたまらん男だろう。そら二口三口べらべらやって見たとさ。すると存外うまく出来たんだ――あとで考えるとそれが災 の本 さね」「それからどうした」と主人はついに釣り込まれる。「独逸人が大鷹源吾 の蒔絵 の印籠 を見て、これを買いたいが売ってくれるだろうかと聞くんだそうだ。その時東風の返事が面白いじゃないか、日本人は清廉の君子 ばかりだから到底 駄目だと云ったんだとさ。その辺は大分 景気がよかったが、それから独逸人の方では恰好 な通弁を得たつもりでしきりに聞くそうだ」「何を？」「それがさ、何だか分るくらいなら心配はないんだが、早口で無暗 に問い掛けるものだから少しも要領を得ないのさ。たまに分るかと思うと鳶口 や掛矢の事を聞かれる。西洋の鳶口や掛矢は先生何と翻訳して善いのか習った事が無いんだから弱 わらあね」「もっともだ」と主人は教師の身の上に引き較 べて同情を表する。「ところへ閑人 が物珍しそうにぽつぽつ集ってくる。仕舞 には東風と独逸人を四方から取り巻いて見物する。東風は顔を赤くしてへどもどする。初めの勢に引き易 えて先生大弱りの体 さ」「結局どうなったんだい」「仕舞に東風が我慢出来なくなったと見えてさいならと日本語で云ってぐんぐん帰って来たそうだ、さいならは少し変だ君の国ではさよならをさいならと云うかって聞いて見たら何やっぱりさよならですが相手が西洋人だから調和を計るために、さいならにしたんだって、東風子は苦しい時でも調和を忘れない男だと感心した」「さいならはいいが西洋人はどうした」「西洋人はあっけに取られて茫然 と見ていたそうだハハハハ面白いじゃないか」「別段面白い事もないようだ。それをわざわざ報知 に来る君の方がよっぽど面白いぜ」と主人は巻煙草 の灰を火桶 の中へはたき落す。折柄 格子戸のベルが飛び上るほど鳴って「御免なさい」と鋭どい女の声がする。迷亭と主人は思わず顔を見合わせて沈黙する。
主人のうちへ女客は稀有 だなと見ていると、かの鋭どい声の所有主は縮緬 の二枚重ねを畳へ擦 り付けながら這入 って来る。年は四十の上を少し超 したくらいだろう。抜け上った生 え際 から前髪が堤防工事のように高く聳 えて、少なくとも顔の長さの二分の一だけ天に向ってせり出している。眼が切り通しの坂くらいな勾配 で、直線に釣るし上げられて左右に対立する。直線とは鯨 より細いという形容である。鼻だけは無暗に大きい。人の鼻を盗んで来て顔の真中へ据 え付けたように見える。三坪ほどの小庭へ招魂社 の石灯籠 を移した時のごとく、独 りで幅を利かしているが、何となく落ちつかない。その鼻はいわゆる鍵鼻 で、ひと度 は精一杯高くなって見たが、これではあんまりだと中途から謙遜 して、先の方へ行くと、初めの勢に似ず垂れかかって、下にある唇を覗 き込んでいる。かく著 るしい鼻だから、この女が物を言うときは口が物を言うと云わんより、鼻が口をきいているとしか思われない。吾輩はこの偉大なる鼻に敬意を表するため、以来はこの女を称して鼻子 鼻子と呼ぶつもりである。鼻子は先ず初対面の挨拶を終って「どうも結構な御住居 ですこと」と座敷中を睨 め廻わす。主人は「嘘をつけ」と腹の中で言ったまま、ぷかぷか煙草 をふかす。迷亭は天井を見ながら「君、ありゃ雨洩 りか、板の木目 か、妙な模様が出ているぜ」と暗に主人を促 がす。「無論雨の洩りさ」と主人が答えると「結構だなあ」と迷亭がすまして云う。鼻子は社交を知らぬ人達だと腹の中で憤 る。しばらくは三人鼎坐 のまま無言である。
「ちと伺いたい事があって、参ったんですが」と鼻子は再び話の口を切る。「はあ」と主人が極めて冷淡に受ける。これではならぬと鼻子は、「実は私はつい御近所で――あの向う横丁の角屋敷 なんですが」「あの大きな西洋館の倉のあるうちですか、道理であすこには金田 と云う標札 が出ていますな」と主人はようやく金田の西洋館と、金田の倉を認識したようだが金田夫人に対する尊敬の度合 は前と同様である。「実は宿 が出まして、御話を伺うんですが会社の方が大変忙がしいもんですから」と今度は少し利 いたろうという眼付をする。主人は一向 動じない。鼻子の先刻 からの言葉遣いが初対面の女としてはあまり存在 過ぎるのですでに不平なのである。「会社でも一つじゃ無いんです、二つも三つも兼ねているんです。それにどの会社でも重役なんで――多分御存知でしょうが」これでも恐れ入らぬかと云う顔付をする。元来ここの主人は博士とか大学教授とかいうと非常に恐縮する男であるが、妙な事には実業家に対する尊敬の度は極めて低い。実業家よりも中学校の先生の方がえらいと信じている。よし信じておらんでも、融通の利かぬ性質として、到底実業家、金満家の恩顧を蒙 る事は覚束 ないと諦 らめている。いくら先方が勢力家でも、財産家でも、自分が世話になる見込のないと思い切った人の利害には極めて無頓着である。それだから学者社会を除いて他の方面の事には極めて迂濶 で、ことに実業界などでは、どこに、だれが何をしているか一向知らん。知っても尊敬畏服の念は毫 も起らんのである。鼻子の方では天 が下 の一隅にこんな変人がやはり日光に照らされて生活していようとは夢にも知らない。今まで世の中の人間にも大分 接して見たが、金田の妻 ですと名乗って、急に取扱いの変らない場合はない、どこの会へ出ても、どんな身分の高い人の前でも立派に金田夫人で通して行かれる、いわんやこんな燻 り返った老書生においてをやで、私 の家 は向う横丁の角屋敷 ですとさえ云えば職業などは聞かぬ先から驚くだろうと予期していたのである。
「金田って人を知ってるか」と主人は無雑作 に迷亭に聞く。「知ってるとも、金田さんは僕の伯父の友達だ。この間なんざ園遊会へおいでになった」と迷亭は真面目な返事をする。「へえ、君の伯父さんてえな誰だい」「牧山男爵 さ」と迷亭はいよいよ真面目である。主人が何か云おうとして云わぬ先に、鼻子は急に向き直って迷亭の方を見る。迷亭は大島紬 に古渡更紗 か何か重ねてすましている。「おや、あなたが牧山様の――何でいらっしゃいますか、ちっとも存じませんで、はなはだ失礼を致しました。牧山様には始終御世話になると、宿 で毎々御噂 を致しております」と急に叮嚀 な言葉使をして、おまけに御辞儀までする、迷亭は「へええ何、ハハハハ」と笑っている。主人はあっ気 に取られて無言で二人を見ている。「たしか娘の縁辺 の事につきましてもいろいろ牧山さまへ御心配を願いましたそうで……」「へえー、そうですか」とこればかりは迷亭にもちと唐突 過ぎたと見えてちょっと魂消 たような声を出す。「実は方々からくれくれと申し込はございますが、こちらの身分もあるものでございますから、滅多 な所 へも片付けられませんので……」「ごもっともで」と迷亭はようやく安心する。「それについて、あなたに伺おうと思って上がったんですがね」と鼻子は主人の方を見て急に存在 な言葉に返る。「あなたの所へ水島寒月 という男が度々 上がるそうですが、あの人は全体どんな風な人でしょう」「寒月の事を聞いて、何 にするんです」と主人は苦々 しく云う。「やはり御令嬢の御婚儀上の関係で、寒月君の性行 の一斑 を御承知になりたいという訳でしょう」と迷亭が気転を利 かす。「それが伺えれば大変都合が宜 しいのでございますが……」「それじゃ、御令嬢を寒月におやりになりたいとおっしゃるんで」「やりたいなんてえんじゃ無いんです」と鼻子は急に主人を参らせる。「ほかにもだんだん口が有るんですから、無理に貰っていただかないだって困りゃしません」「それじゃ寒月の事なんか聞かんでも好いでしょう」と主人も躍起 となる。「しかし御隠しなさる訳もないでしょう」と鼻子も少々喧嘩腰になる。迷亭は双方の間に坐って、銀煙管 を軍配団扇 のように持って、心の裡 で八卦 よいやよいやと怒鳴っている。「じゃあ寒月の方で是非貰いたいとでも云ったのですか」と主人が正面から鉄砲を喰 わせる。「貰いたいと云ったんじゃないんですけれども……」「貰いたいだろうと思っていらっしゃるんですか」と主人はこの婦人鉄砲に限ると覚 ったらしい。「話しはそんなに運んでるんじゃありませんが――寒月さんだって満更 嬉しくない事もないでしょう」と土俵際で持ち直す。「寒月が何かその御令嬢に恋着 したというような事でもありますか」あるなら云って見ろと云う権幕 で主人は反 り返る。「まあ、そんな見当 でしょうね」今度は主人の鉄砲が少しも功を奏しない。今まで面白気 に行司 気取りで見物していた迷亭も鼻子の一言 に好奇心を挑撥 されたものと見えて、煙管 を置いて前へ乗り出す。「寒月が御嬢さんに付 け文 でもしたんですか、こりゃ愉快だ、新年になって逸話がまた一つ殖 えて話しの好材料になる」と一人で喜んでいる。「付け文じゃないんです、もっと烈しいんでさあ、御二人とも御承知じゃありませんか」と鼻子は乙 にからまって来る。「君知ってるか」と主人は狐付きのような顔をして迷亭に聞く。迷亭も馬鹿気 た調子で「僕は知らん、知っていりゃ君だ」とつまらんところで謙遜 する。「いえ御両人共 御存じの事ですよ」と鼻子だけ大得意である。「へえー」と御両人は一度に感じ入る。「御忘れになったら私 しから御話をしましょう。去年の暮向島の阿部さんの御屋敷で演奏会があって寒月さんも出掛けたじゃありませんか、その晩帰りに吾妻橋 で何かあったでしょう――詳しい事は言いますまい、当人の御迷惑になるかも知れませんから――あれだけの証拠がありゃ充分だと思いますが、どんなものでしょう」と金剛石 入りの指環の嵌 った指を、膝の上へ併 べて、つんと居ずまいを直す。偉大なる鼻がますます異彩を放って、迷亭も主人も有れども無きがごとき有様である。
主人は無論、さすがの迷亭もこの不意撃 には胆 を抜かれたものと見えて、しばらくは呆然 として瘧 の落ちた病人のように坐っていたが、驚愕 の箍 がゆるんでだんだん持前の本態に復すると共に、滑稽と云う感じが一度に吶喊 してくる。両人 は申し合せたごとく「ハハハハハ」と笑い崩れる。鼻子ばかりは少し当てがはずれて、この際笑うのははなはだ失礼だと両人を睨 みつける。「あれが御嬢さんですか、なるほどこりゃいい、おっしゃる通りだ、ねえ苦沙弥 君、全く寒月はお嬢さんを恋 ってるに相違ないね……もう隠したってしようがないから白状しようじゃないか」「ウフン」と主人は云ったままである。「本当に御隠しなさってもいけませんよ、ちゃんと種は上ってるんですからね」と鼻子はまた得意になる。「こうなりゃ仕方がない。何でも寒月君に関する事実は御参考のために陳述するさ、おい苦沙弥君、君が主人だのに、そう、にやにや笑っていては埒 があかんじゃないか、実に秘密というものは恐ろしいものだねえ。いくら隠しても、どこからか露見 するからな。――しかし不思議と云えば不思議ですねえ、金田の奥さん、どうしてこの秘密を御探知になったんです、実に驚ろきますな」と迷亭は一人で喋舌 る。「私 しの方だって、ぬかりはありませんやね」と鼻子はしたり顔をする。「あんまり、ぬかりが無さ過ぎるようですぜ。一体誰に御聞きになったんです」「じきこの裏にいる車屋の神 さんからです」「あの黒猫のいる車屋ですか」と主人は眼を丸くする。「ええ、寒月さんの事じゃ、よっぽど使いましたよ。寒月さんが、ここへ来る度に、どんな話しをするかと思って車屋の神さんを頼んで一々知らせて貰うんです」「そりゃ苛 い」と主人は大きな声を出す。「なあに、あなたが何をなさろうとおっしゃろうと、それに構ってるんじゃないんです。寒月さんの事だけですよ」「寒月の事だって、誰の事だって――全体あの車屋の神さんは気に食わん奴だ」と主人は一人怒 り出す。「しかしあなたの垣根のそとへ来て立っているのは向うの勝手じゃありませんか、話しが聞えてわるけりゃもっと小さい声でなさるか、もっと大きなうちへ御這入 んなさるがいいでしょう」と鼻子は少しも赤面した様子がない。「車屋ばかりじゃありません。新道 の二絃琴 の師匠からも大分 いろいろな事を聞いています」「寒月の事をですか」「寒月さんばかりの事じゃありません」と少し凄 い事を云う。主人は恐れ入るかと思うと「あの師匠はいやに上品ぶって自分だけ人間らしい顔をしている、馬鹿野郎です」「憚 り様 、女ですよ。野郎は御門違 いです」と鼻子の言葉使いはますます御里 をあらわして来る。これではまるで喧嘩をしに来たようなものであるが、そこへ行くと迷亭はやはり迷亭でこの談判を面白そうに聞いている。鉄枴仙人 が軍鶏 の蹴合 いを見るような顔をして平気で聞いている。
悪口 の交換では到底鼻子の敵でないと自覚した主人は、しばらく沈黙を守るのやむを得ざるに至らしめられていたが、ようやく思い付いたか「あなたは寒月の方から御嬢さんに恋着したようにばかりおっしゃるが、私 の聞いたんじゃ、少し違いますぜ、ねえ迷亭君」と迷亭の救いを求める。「うん、あの時の話しじゃ御嬢さんの方が、始め病気になって――何だか譫語 をいったように聞いたね」「なにそんな事はありません」と金田夫人は判然たる直線流の言葉使いをする。「それでも寒月はたしかに○○博士の夫人から聞いたと云っていましたぜ」「それがこっちの手なんでさあ、○○博士の奥さんを頼んで寒月さんの気を引いて見たんでさあね」「○○の奥さんは、それを承知で引き受けたんですか」「ええ。引き受けて貰うたって、ただじゃ出来ませんやね、それやこれやでいろいろ物を使っているんですから」「是非寒月君の事を根堀り葉堀り御聞きにならなくっちゃ御帰りにならないと云う決心ですかね」と迷亭も少し気持を悪くしたと見えて、いつになく手障 りのあらい言葉を使う。「いいや君、話したって損の行く事じゃなし、話そうじゃないか苦沙弥君――奥さん、私 でも苦沙弥でも寒月君に関する事実で差支 えのない事は、みんな話しますからね、――そう、順を立ててだんだん聞いて下さると都合がいいですね」
鼻子はようやく納得 してそろそろ質問を呈出する。一時荒立てた言葉使いも迷亭に対してはまたもとのごとく叮嚀になる。「寒月さんも理学士だそうですが、全体どんな事を専門にしているのでございます」「大学院では地球の磁気の研究をやっています」と主人が真面目に答える。不幸にしてその意味が鼻子には分らんものだから「へえー」とは云ったが怪訝 な顔をしている。「それを勉強すると博士になれましょうか」と聞く。「博士にならなければやれないとおっしゃるんですか」と主人は不愉快そうに尋ねる。「ええ。ただの学士じゃね、いくらでもありますからね」と鼻子は平気で答える。主人は迷亭を見ていよいよいやな顔をする。「博士になるかならんかは僕等も保証する事が出来んから、ほかの事を聞いていただく事にしよう」と迷亭もあまり好い機嫌ではない。「近頃でもその地球の――何かを勉強しているんでございましょうか」「二三日前 は首縊りの力学と云う研究の結果を理学協会で演説しました」と主人は何の気も付かずに云う。「おやいやだ、首縊りだなんて、よっぽど変人ですねえ。そんな首縊りや何かやってたんじゃ、とても博士にはなれますまいね」「本人が首を縊 っちゃあむずかしいですが、首縊りの力学なら成れないとも限らんです」「そうでしょうか」と今度は主人の方を見て顔色を窺 う。悲しい事に力学と云う意味がわからんので落ちつきかねている。しかしこれしきの事を尋ねては金田夫人の面目に関すると思ってか、ただ相手の顔色で八卦 を立てて見る。主人の顔は渋い。「そのほかになにか、分り易 いものを勉強しておりますまいか」「そうですな、せんだって団栗のスタビリチーを論じて併せて天体の運行に及ぶと云う論文を書いた事があります」「団栗 なんぞでも大学校で勉強するものでしょうか」「さあ僕も素人 だからよく分らんが、何しろ、寒月君がやるくらいなんだから、研究する価値があると見えますな」と迷亭はすまして冷かす。鼻子は学問上の質問は手に合わんと断念したものと見えて、今度は話題を転ずる。「御話は違いますが――この御正月に椎茸 を食べて前歯を二枚折ったそうじゃございませんか」「ええその欠けたところに空也餅 がくっ付いていましてね」と迷亭はこの質問こそ吾縄張内 だと急に浮かれ出す。「色気のない人じゃございませんか、何だって楊子 を使わないんでしょう」「今度逢 ったら注意しておきましょう」と主人がくすくす笑う。「椎茸で歯がかけるくらいじゃ、よほど歯の性 が悪いと思われますが、如何 なものでしょう」「善いとは言われますまいな――ねえ迷亭」「善い事はないがちょっと愛嬌 があるよ。あれぎり、まだ填 めないところが妙だ。今だに空也餅引掛所 になってるなあ奇観だぜ」「歯を填める小遣 がないので欠けなりにしておくんですか、または物好きで欠けなりにしておくんでしょうか」「何も永く前歯欠成 を名乗る訳でもないでしょうから御安心なさいよ」と迷亭の機嫌はだんだん回復してくる。鼻子はまた問題を改める。「何か御宅に手紙かなんぞ当人の書いたものでもございますならちょっと拝見したいもんでございますが」「端書 なら沢山あります、御覧なさい」と主人は書斎から三四十枚持って来る。「そんなに沢山拝見しないでも――その内の二三枚だけ……」「どれどれ僕が好いのを撰 ってやろう」と迷亭先生は「これなざあ面白いでしょう」と一枚の絵葉書を出す。「おや絵もかくんでございますか、なかなか器用ですね、どれ拝見しましょう」と眺めていたが「あらいやだ、狸 だよ。何だって撰りに撰って狸なんぞかくんでしょうね――それでも狸と見えるから不思議だよ」と少し感心する。「その文句を読んで御覧なさい」と主人が笑いながら云う。鼻子は下女が新聞を読むように読み出す。「旧暦の歳 の夜 、山の狸が園遊会をやって盛 に舞踏します。その歌に曰 く、来 いさ、としの夜 で、御山婦美 も来 まいぞ。スッポコポンノポン」「何ですこりゃ、人を馬鹿にしているじゃございませんか」と鼻子は不平の体 である。「この天女 は御気に入りませんか」と迷亭がまた一枚出す。見ると天女が羽衣 を着て琵琶 を弾 いている。「この天女の鼻が少し小さ過ぎるようですが」「何、それが人並ですよ、鼻より文句を読んで御覧なさい」文句にはこうある。「昔 しある所に一人の天文学者がありました。ある夜 いつものように高い台に登って、一心に星を見ていますと、空に美しい天女が現われ、この世では聞かれぬほどの微妙な音楽を奏し出したので、天文学者は身に沁 む寒さも忘れて聞き惚 れてしまいました。朝見るとその天文学者の死骸 に霜 が真白に降っていました。これは本当の噺 だと、あのうそつきの爺 やが申しました」「何の事ですこりゃ、意味も何もないじゃありませんか、これでも理学士で通るんですかね。ちっと文芸倶楽部でも読んだらよさそうなものですがねえ」と寒月君さんざんにやられる。迷亭は面白半分に「こりゃどうです」と三枚目を出す。今度は活版で帆懸舟 が印刷してあって、例のごとくその下に何か書き散らしてある。「よべの泊 りの十六小女郎 、親がないとて、荒磯 の千鳥、さよの寝覚 の千鳥に泣いた、親は船乗り波の底」「うまいのねえ、感心だ事、話せるじゃありませんか」「話せますかな」「ええこれなら三味線に乗りますよ」「三味線に乗りゃ本物だ。こりゃ如何 です」と迷亭は無暗 に出す。「いえ、もうこれだけ拝見すれば、ほかのは沢山で、そんなに野暮 でないんだと云う事は分りましたから」と一人で合点している。鼻子はこれで寒月に関する大抵の質問を卒 えたものと見えて、「これははなはだ失礼を致しました。どうか私の参った事は寒月さんへは内々に願います」と得手勝手 な要求をする。寒月の事は何でも聞かなければならないが、自分の方の事は一切寒月へ知らしてはならないと云う方針と見える。迷亭も主人も「はあ」と気のない返事をすると「いずれその内御礼は致しますから」と念を入れて言いながら立つ。見送りに出た両人 が席へ返るや否や迷亭が「ありゃ何だい」と云うと主人も「ありゃ何だい」と双方から同じ問をかける。奥の部屋で細君が怺 え切れなかったと見えてクツクツ笑う声が聞える。迷亭は大きな声を出して「奥さん奥さん、月並の標本が来ましたぜ。月並もあのくらいになるとなかなか振 っていますなあ。さあ遠慮はいらんから、存分御笑いなさい」
主人は不満な口気 で「第一気に喰わん顔だ」と悪 らしそうに云うと、迷亭はすぐ引きうけて「鼻が顔の中央に陣取って乙 に構えているなあ」とあとを付ける。「しかも曲っていらあ」「少し猫背 だね。猫背の鼻は、ちと奇抜 過ぎる」と面白そうに笑う。「夫 を剋 する顔だ」と主人はなお口惜 しそうである。「十九世紀で売れ残って、二十世紀で店曝 しに逢うと云う相 だ」と迷亭は妙な事ばかり云う。ところへ妻君が奥の間 から出て来て、女だけに「あんまり悪口をおっしゃると、また車屋の神 さんにいつけられますよ」と注意する。「少しいつける方が薬ですよ、奥さん」「しかし顔の讒訴 などをなさるのは、あまり下等ですわ、誰だって好んであんな鼻を持ってる訳でもありませんから――それに相手が婦人ですからね、あんまり苛 いわ」と鼻子の鼻を弁護すると、同時に自分の容貌 も間接に弁護しておく。「何ひどいものか、あんなのは婦人じゃない、愚人だ、ねえ迷亭君」「愚人かも知れんが、なかなかえら者だ、大分 引き掻 かれたじゃないか」「全体教師を何と心得ているんだろう」「裏の車屋くらいに心得ているのさ。ああ云う人物に尊敬されるには博士になるに限るよ、一体博士になっておかんのが君の不了見 さ、ねえ奥さん、そうでしょう」と迷亭は笑いながら細君を顧 みる。「博士なんて到底駄目ですよ」と主人は細君にまで見離される。「これでも今になるかも知れん、軽蔑 するな。貴様なぞは知るまいが昔 しアイソクラチスと云う人は九十四歳で大著述をした。ソフォクリスが傑作を出して天下を驚かしたのは、ほとんど百歳の高齢だった。シモニジスは八十で妙詩を作った。おれだって……」「馬鹿馬鹿しいわ、あなたのような胃病でそんなに永く生きられるものですか」と細君はちゃんと主人の寿命を予算している。「失敬な、――甘木さんへ行って聞いて見ろ――元来御前がこんな皺苦茶 な黒木綿 の羽織や、つぎだらけの着物を着せておくから、あんな女に馬鹿にされるんだ。あしたから迷亭の着ているような奴を着るから出しておけ」「出しておけって、あんな立派な御召 はござんせんわ。金田の奥さんが迷亭さんに叮嚀になったのは、伯父さんの名前を聞いてからですよ。着物の咎 じゃございません」と細君うまく責任を逃 がれる。
主人は伯父さんと云う言葉を聞いて急に思い出したように「君に伯父があると云う事は、今日始めて聞いた。今までついに噂 をした事がないじゃないか、本当にあるのかい」と迷亭に聞く。迷亭は待ってたと云わぬばかりに「うんその伯父さ、その伯父が馬鹿に頑物 でねえ――やはりその十九世紀から連綿と今日 まで生き延びているんだがね」と主人夫婦を半々に見る。「オホホホホホ面白い事ばかりおっしゃって、どこに生きていらっしゃるんです」「静岡に生きてますがね、それがただ生きてるんじゃ無いです。頭にちょん髷 を頂いて生きてるんだから恐縮しまさあ。帽子を被 れってえと、おれはこの年になるが、まだ帽子を被るほど寒さを感じた事はないと威張ってるんです――寒いから、もっと寝 ていらっしゃいと云うと、人間は四時間寝れば充分だ。四時間以上寝るのは贅沢 の沙汰だって朝暗いうちから起きてくるんです。それでね、おれも睡眠時間を四時間に縮めるには、永年修業をしたもんだ、若いうちはどうしても眠 たくていかなんだが、近頃に至って始めて随処任意の庶境 に入 ってはなはだ嬉しいと自慢するんです。六十七になって寝られなくなるなあ当り前でさあ。修業も糸瓜 も入 ったものじゃないのに当人は全く克己 の力で成功したと思ってるんですからね。それで外出する時には、きっと鉄扇 をもって出るんですがね」「なににするんだい」「何にするんだか分らない、ただ持って出るんだね。まあステッキの代りくらいに考えてるかも知れんよ。ところがせんだって妙な事がありましてね」と今度は細君の方へ話しかける。「へえー」と細君が差 し合 のない返事をする。「此年 の春突然手紙を寄こして山高帽子とフロックコートを至急送れと云うんです。ちょっと驚ろいたから、郵便で問い返したところが老人自身が着ると云う返事が来ました。二十三日に静岡で祝捷会 があるからそれまでに間 に合うように、至急調達しろと云う命令なんです。ところがおかしいのは命令中にこうあるんです。帽子は好い加減な大きさのを買ってくれ、洋服も寸法を見計らって大丸 へ注文してくれ……」「近頃は大丸でも洋服を仕立てるのかい」「なあに、先生、白木屋 と間違えたんだあね」「寸法を見計ってくれたって無理じゃないか」「そこが伯父の伯父たるところさ」「どうした？」「仕方がないから見計らって送ってやった」「君も乱暴だな。それで間に合ったのかい」「まあ、どうにか、こうにかおっついたんだろう。国の新聞を見たら、当日牧山翁は珍らしくフロックコートにて、例の鉄扇 を持ち……」「鉄扇だけは離さなかったと見えるね」「うん死んだら棺の中へ鉄扇だけは入れてやろうと思っているよ」「それでも帽子も洋服も、うまい具合に着られて善かった」「ところが大間違さ。僕も無事に行ってありがたいと思ってると、しばらくして国から小包が届いたから、何か礼でもくれた事と思って開けて見たら例の山高帽子さ、手紙が添えてあってね、せっかく御求め被下候 えども少々大きく候間 、帽子屋へ御遣 わしの上、御縮め被下度候 。縮め賃は小為替 にて此方 より御送 可申上候 とあるのさ」「なるほど迂濶 だな」と主人は己 れより迂濶なものの天下にある事を発見して大 に満足の体 に見える。やがて「それから、どうした」と聞く。「どうするったって仕方がないから僕が頂戴して被 っていらあ」「あの帽子かあ」と主人がにやにや笑う。「その方 が男爵でいらっしゃるんですか」と細君が不思議そうに尋ねる。「誰がです」「その鉄扇の伯父さまが」「なあに漢学者でさあ、若い時聖堂 で朱子学 か、何かにこり固まったものだから、電気灯の下で恭 しくちょん髷 を頂いているんです。仕方がありません」とやたらに顋 を撫 で廻す。「それでも君は、さっきの女に牧山男爵と云ったようだぜ」「そうおっしゃいましたよ、私も茶の間で聞いておりました」と細君もこれだけは主人の意見に同意する。「そうでしたかなアハハハハハ」と迷亭は訳 もなく笑う。「そりゃ嘘 ですよ。僕に男爵の伯父がありゃ、今頃は局長くらいになっていまさあ」と平気なものである。「何だか変だと思った」と主人は嬉しそうな、心配そうな顔付をする。「あらまあ、よく真面目であんな嘘が付けますねえ。あなたもよっぽど法螺 が御上手でいらっしゃる事」と細君は非常に感心する。「僕より、あの女の方が上 わ手 でさあ」「あなただって御負けなさる気遣 いはありません」「しかし奥さん、僕の法螺は単なる法螺ですよ。あの女のは、みんな魂胆があって、曰 く付きの嘘ですぜ。たちが悪いです。猿智慧 から割り出した術数と、天来の滑稽趣味と混同されちゃ、コメディーの神様も活眼の士なきを嘆ぜざるを得ざる訳に立ち至りますからな」主人は俯目 になって「どうだか」と云う。妻君は笑いながら「同じ事ですわ」と云う。
吾輩は今まで向う横丁へ足を踏み込んだ事はない。角屋敷 の金田とは、どんな構えか見た事は無論ない。聞いた事さえ今が始めてである。主人の家 で実業家が話頭に上 った事は一返もないので、主人の飯を食う吾輩までがこの方面には単に無関係なるのみならず、はなはだ冷淡であった。しかるに先刻図 らずも鼻子の訪問を受けて、余所 ながらその談話を拝聴し、その令嬢の艶美 を想像し、またその富貴 、権勢を思い浮べて見ると、猫ながら安閑として椽側 に寝転んでいられなくなった。しかのみならず吾輩は寒月君に対してはなはだ同情の至りに堪えん。先方では博士の奥さんやら、車屋の神 さんやら、二絃琴 の天璋院 まで買収して知らぬ間 に、前歯の欠けたのさえ探偵しているのに、寒月君の方ではただニヤニヤして羽織の紐ばかり気にしているのは、いかに卒業したての理学士にせよ、あまり能がなさ過ぎる。と言って、ああ云う偉大な鼻を顔の中 に安置している女の事だから、滅多 な者では寄り付ける訳の者ではない。こう云う事件に関しては主人はむしろ無頓着でかつあまりに銭 がなさ過ぎる。迷亭は銭に不自由はしないが、あんな偶然童子だから、寒月に援 けを与える便宜 は尠 かろう。して見ると可哀相 なのは首縊りの力学を演説する先生ばかりとなる。吾輩でも奮発して、敵城へ乗り込んでその動静を偵察してやらなくては、あまり不公平である。吾輩は猫だけれど、エピクテタスを読んで机の上へ叩きつけるくらいな学者の家 に寄寓 する猫で、世間一般の痴猫 、愚猫 とは少しく撰 を殊 にしている。この冒険をあえてするくらいの義侠心は固 より尻尾 の先に畳み込んである。何も寒月君に恩になったと云う訳もないが、これはただに個人のためにする血気躁狂 の沙汰ではない。大きく云えば公平を好み中庸を愛する天意を現実にする天晴 な美挙だ。人の許諾を経 ずして吾妻橋 事件などを至る処に振り廻わす以上は、人の軒下に犬を忍ばして、その報道を得々として逢う人に吹聴 する以上は、車夫、馬丁 、無頼漢 、ごろつき書生、日雇婆 、産婆、妖婆 、按摩 、頓馬 に至るまでを使用して国家有用の材に煩 を及ぼして顧 みざる以上は――猫にも覚悟がある。幸い天気も好い、霜解 は少々閉口するが道のためには一命もすてる。足の裏へ泥が着いて、椽側 へ梅の花の印を押すくらいな事は、ただ御三 の迷惑にはなるか知れんが、吾輩の苦痛とは申されない。翌日 とも云わずこれから出掛けようと勇猛精進 の大決心を起して台所まで飛んで出たが「待てよ」と考えた。吾輩は猫として進化の極度に達しているのみならず、脳力の発達においてはあえて中学の三年生に劣らざるつもりであるが、悲しいかな咽喉 の構造だけはどこまでも猫なので人間の言語が饒舌 れない。よし首尾よく金田邸へ忍び込んで、充分敵の情勢を見届けたところで、肝心 の寒月君に教えてやる訳に行かない。主人にも迷亭先生にも話せない。話せないとすれば土中にある金剛石 の日を受けて光らぬと同じ事で、せっかくの智識も無用の長物となる。これは愚 だ、やめようかしらんと上り口で佇 んで見た。
しかし一度思い立った事を中途でやめるのは、白雨 が来るかと待っている時黒雲共 隣国へ通り過ぎたように、何となく残り惜しい。それも非がこっちにあれば格別だが、いわゆる正義のため、人道のためなら、たとい無駄死 をやるまでも進むのが、義務を知る男児の本懐であろう。無駄骨を折り、無駄足を汚 すくらいは猫として適当のところである。猫と生れた因果 で寒月、迷亭、苦沙弥諸先生と三寸の舌頭 に相互の思想を交換する技倆 はないが、猫だけに忍びの術は諸先生より達者である。他人の出来ぬ事を成就 するのはそれ自身において愉快である。吾 一箇でも、金田の内幕を知るのは、誰も知らぬより愉快である。人に告げられんでも人に知られているなと云う自覚を彼等に与うるだけが愉快である。こんなに愉快が続々出て来ては行かずにはいられない。やはり行く事に致そう。
向う横町へ来て見ると、聞いた通りの西洋館が角地面 を吾物顔 に占領している。この主人もこの西洋館のごとく傲慢 に構えているんだろうと、門を這入 ってその建築を眺 めて見たがただ人を威圧しようと、二階作りが無意味に突っ立っているほかに何等の能もない構造であった。迷亭のいわゆる月並 とはこれであろうか。玄関を右に見て、植込の中を通り抜けて、勝手口へ廻る。さすがに勝手は広い、苦沙弥先生の台所の十倍はたしかにある。せんだって日本新聞に詳しく書いてあった大隈伯 の勝手にも劣るまいと思うくらい整然とぴかぴかしている。「模範勝手だな」と這入 り込む。見ると漆喰 で叩き上げた二坪ほどの土間に、例の車屋の神 さんが立ちながら、御飯焚 きと車夫を相手にしきりに何か弁じている。こいつは剣呑 だと水桶 の裏へかくれる。「あの教師あ、うちの旦那の名を知らないのかね」と飯焚 が云う。「知らねえ事があるもんか、この界隈 で金田さんの御屋敷を知らなけりゃ眼も耳もねえ片輪 だあな」これは抱え車夫の声である。「なんとも云えないよ。あの教師と来たら、本よりほかに何にも知らない変人なんだからねえ。旦那の事を少しでも知ってりゃ恐れるかも知れないが、駄目だよ、自分の小供の歳 さえ知らないんだもの」と神さんが云う。「金田さんでも恐れねえかな、厄介な唐変木 だ。構 あ事 あねえ、みんなで威嚇 かしてやろうじゃねえか」「それが好いよ。奥様の鼻が大き過ぎるの、顔が気に喰わないのって――そりゃあ酷 い事を云うんだよ。自分の面 あ今戸焼 の狸 見たような癖に――あれで一人前 だと思っているんだからやれ切れないじゃないか」「顔ばかりじゃない、手拭 を提 げて湯に行くところからして、いやに高慢ちきじゃないか。自分くらいえらい者は無いつもりでいるんだよ」と苦沙弥先生は飯焚にも大 に不人望である。「何でも大勢であいつの垣根の傍 へ行って悪口をさんざんいってやるんだね」「そうしたらきっと恐れ入るよ」「しかしこっちの姿を見せちゃあ面白くねえから、声だけ聞かして、勉強の邪魔をした上に、出来るだけじらしてやれって、さっき奥様が言い付けておいでなすったぜ」「そりゃ分っているよ」と神さんは悪口の三分の一を引き受けると云う意味を示す。なるほどこの手合が苦沙弥先生を冷やかしに来るなと三人の横を、そっと通り抜けて奥へ這入る。
猫の足はあれども無きがごとし、どこを歩いても不器用な音のした試しがない。空を踏むがごとく、雲を行くがごとく、水中に磬 を打つがごとく、洞裏 に瑟 を鼓 するがごとく、醍醐 の妙味を甞 めて言詮 のほかに冷暖 を自知 するがごとし。月並な西洋館もなく、模範勝手もなく、車屋の神さんも、権助 も、飯焚も、御嬢さまも、仲働 きも、鼻子夫人も、夫人の旦那様もない。行きたいところへ行って聞きたい話を聞いて、舌を出し尻尾 を掉 って、髭 をぴんと立てて悠々 と帰るのみである。ことに吾輩はこの道に掛けては日本一の堪能 である。草双紙 にある猫又 の血脈を受けておりはせぬかと自 ら疑うくらいである。蟇 の額 には夜光 の明珠 があると云うが、吾輩の尻尾には神祇釈教 恋無常 は無論の事、満天下の人間を馬鹿にする一家相伝 の妙薬が詰め込んである。金田家の廊下を人の知らぬ間 に横行するくらいは、仁王様が心太 を踏み潰 すよりも容易である。この時吾輩は我ながら、わが力量に感服して、これも普段大事にする尻尾の御蔭だなと気が付いて見るとただ置かれない。吾輩の尊敬する尻尾大明神を礼拝 してニャン運長久を祈らばやと、ちょっと低頭して見たが、どうも少し見当 が違うようである。なるべく尻尾の方を見て三拝しなければならん。尻尾の方を見ようと身体を廻すと尻尾も自然と廻る。追付こうと思って首をねじると、尻尾も同じ間隔をとって、先へ馳 け出す。なるほど天地玄黄 を三寸裏 に収めるほどの霊物だけあって、到底吾輩の手に合わない、尻尾を環 る事七度 び半にして草臥 れたからやめにした。少々眼がくらむ。どこにいるのだかちょっと方角が分らなくなる。構うものかと滅茶苦茶にあるき廻る。障子の裏 で鼻子の声がする。ここだと立ち留まって、左右の耳をはすに切って、息を凝 らす。「貧乏教師の癖に生意気じゃありませんか」と例の金切 り声 を振り立てる。「うん、生意気な奴だ、ちと懲 らしめのためにいじめてやろう。あの学校にゃ国のものもいるからな」「誰がいるの？」「津木 ピン助 や福地 キシャゴがいるから、頼んでからかわしてやろう」吾輩は金田君の生国 は分らんが、妙な名前の人間ばかり揃 った所だと少々驚いた。金田君はなお語をついで、「あいつは英語の教師かい」と聞く。「はあ、車屋の神さんの話では英語のリードルか何か専門に教えるんだって云います」「どうせ碌 な教師じゃあるめえ」あるめえにも尠 なからず感心した。「この間ピン助に遇 ったら、私 の学校にゃ妙な奴がおります。生徒から先生番茶は英語で何と云いますと聞かれて、番茶は Savage tea であると真面目に答えたんで、教員間の物笑いとなっています、どうもあんな教員があるから、ほかのものの、迷惑になって困りますと云ったが、大方 あいつの事だぜ」「あいつに極 っていまさあ、そんな事を云いそうな面構 えですよ、いやに髭 なんか生 やして」「怪 しからん奴だ」髭を生やして怪しからなければ猫などは一疋だって怪しかりようがない。「それにあの迷亭とか、へべれけとか云う奴は、まあ何てえ、頓狂な跳返 りなんでしょう、伯父の牧山男爵だなんて、あんな顔に男爵の伯父なんざ、有るはずがないと思ったんですもの」「御前がどこの馬の骨だか分らんものの言う事を真 に受けるのも悪い」「悪いって、あんまり人を馬鹿にし過ぎるじゃありませんか」と大変残念そうである。不思議な事には寒月君の事は一言半句 も出ない。吾輩の忍んで来る前に評判記はすんだものか、またはすでに落第と事が極 って念頭にないものか、その辺 は懸念 もあるが仕方がない。しばらく佇 んでいると廊下を隔てて向うの座敷でベルの音がする。そらあすこにも何か事がある。後 れぬ先に、とその方角へ歩を向ける。
来て見ると女が独 りで何か大声で話している。その声が鼻子とよく似ているところをもって推 すと、これが即ち当家の令嬢寒月君をして未遂入水 をあえてせしめたる代物 だろう。惜哉 障子越しで玉の御姿 を拝する事が出来ない。従って顔の真中に大きな鼻を祭り込んでいるか、どうだか受合えない。しかし談話の模様から鼻息の荒いところなどを綜合 して考えて見ると、満更 人の注意を惹 かぬ獅鼻 とも思われない。女はしきりに喋舌 っているが相手の声が少しも聞えないのは、噂 にきく電話というものであろう。「御前は大和 かい。明日 ね、行くんだからね、鶉 の三を取っておいておくれ、いいかえ――分ったかい――なに分らない？ おやいやだ。鶉の三を取るんだよ。――なんだって、――取れない？ 取れないはずはない、とるんだよ――へへへへへ御冗談 をだって――何が御冗談なんだよ――いやに人をおひゃらかすよ。全体御前は誰だい。長吉 だ？ 長吉なんぞじゃ訳が分らない。お神さんに電話口へ出ろって御云いな――なに？ 私 しで何でも弁じます？――お前は失敬だよ。妾 しを誰だか知ってるのかい。金田だよ。――へへへへへ善く存じておりますだって。ほんとに馬鹿だよこの人あ。――金田だってえばさ。――なに？――毎度御贔屓 にあずかりましてありがとうございます？――何がありがたいんだね。御礼なんか聞きたかあないやね――おやまた笑ってるよ。お前はよっぽど愚物 だね。――仰せの通りだって？――あんまり人を馬鹿にすると電話を切ってしまうよ。いいのかい。困らないのかよ――黙ってちゃ分らないじゃないか、何とか御云いなさいな」電話は長吉の方から切ったものか何の返事もないらしい。令嬢は癇癪 を起してやけにベルをジャラジャラと廻す。足元で狆 が驚ろいて急に吠え出す。これは迂濶 に出来ないと、急に飛び下りて椽 の下へもぐり込む。
折柄 廊下を近 く足音がして障子を開ける音がする。誰か来たなと一生懸命に聞いていると「御嬢様、旦那様と奥様が呼んでいらっしゃいます」と小間使らしい声がする。「知らないよ」と令嬢は剣突 を食わせる。「ちょっと用があるから嬢 を呼んで来いとおっしゃいました」「うるさいね、知らないてば」と令嬢は第二の剣突を食わせる。「……水島寒月さんの事で御用があるんだそうでございます」と小間使は気を利 かして機嫌を直そうとする。「寒月でも、水月でも知らないんだよ――大嫌いだわ、糸瓜 が戸迷 いをしたような顔をして」第三の剣突は、憐れなる寒月君が、留守中に頂戴する。「おや御前いつ束髪 に結 ったの」小間使はほっと一息ついて「今日 」となるべく単簡 な挨拶をする。「生意気だねえ、小間使の癖に」と第四の剣突を別方面から食わす。「そうして新しい半襟 を掛けたじゃないか」「へえ、せんだって御嬢様からいただきましたので、結構過ぎて勿体 ないと思って行李 の中へしまっておきましたが、今までのがあまり汚 れましたからかけ易 えました」「いつ、そんなものを上げた事があるの」「この御正月、白木屋へいらっしゃいまして、御求め遊ばしたので――鶯茶 へ相撲 の番附 を染め出したのでございます。妾 しには地味過ぎていやだから御前に上げようとおっしゃった、あれでございます」「あらいやだ。善く似合うのね。にくらしいわ」「恐れ入ります」「褒 めたんじゃない。にくらしいんだよ」「へえ」「そんなによく似合うものをなぜだまって貰ったんだい」「へえ」「御前にさえ、そのくらい似合うなら、妾 しにだっておかしい事あないだろうじゃないか」「きっとよく御似合い遊ばします」「似あうのが分ってる癖になぜ黙っているんだい。そうしてすまして掛けているんだよ、人の悪い」剣突 は留めどもなく連発される。このさき、事局はどう発展するかと謹聴している時、向うの座敷で「富子や、富子や」と大きな声で金田君が令嬢を呼ぶ。令嬢はやむを得ず「はい」と電話室を出て行く。吾輩より少し大きな狆 が顔の中心に眼と口を引き集めたような面 をして付いて行く。吾輩は例の忍び足で再び勝手から往来へ出て、急いで主人の家に帰る。探険はまず十二分の成績 である。
帰って見ると、奇麗な家 から急に汚ない所へ移ったので、何だか日当りの善い山の上から薄黒い洞窟 の中へ入 り込んだような心持ちがする。探険中は、ほかの事に気を奪われて部屋の装飾、襖 、障子 の具合などには眼も留らなかったが、わが住居 の下等なるを感ずると同時に彼 のいわゆる月並 が恋しくなる。教師よりもやはり実業家がえらいように思われる。吾輩も少し変だと思って、例の尻尾 に伺いを立てて見たら、その通りその通りと尻尾の先から御託宣 があった。座敷へ這入 って見ると驚いたのは迷亭先生まだ帰らない、巻煙草 の吸い殻を蜂の巣のごとく火鉢の中へ突き立てて、大胡坐 で何か話し立てている。いつの間 にか寒月君さえ来ている。主人は手枕をして天井の雨洩 を余念もなく眺めている。あいかわらず太平の逸民の会合である。
「寒月君、君の事を譫語 にまで言った婦人の名は、当時秘密であったようだが、もう話しても善かろう」と迷亭がからかい出す。「御話しをしても、私だけに関する事なら差支 えないんですが、先方の迷惑になる事ですから」「まだ駄目かなあ」「それに○○博士夫人に約束をしてしまったもんですから」「他言をしないと云う約束かね」「ええ」と寒月君は例のごとく羽織の紐 をひねくる。その紐は売品にあるまじき紫色である。「その紐の色は、ちと天保調 だな」と主人が寝ながら云う。主人は金田事件などには無頓着である。「そうさ、到底 日露戦争時代のものではないな。陣笠 に立葵 の紋の付いたぶっ割 き羽織でも着なくっちゃ納まりの付かない紐だ。織田信長が聟入 をするとき頭の髪を茶筌 に結 ったと云うがその節用いたのは、たしかそんな紐だよ」と迷亭の文句はあいかわらず長い。「実際これは爺 が長州征伐の時に用いたのです」と寒月君は真面目である。「もういい加減に博物館へでも献納してはどうだ。首縊りの力学の演者、理学士水島寒月君ともあろうものが、売れ残りの旗本のような出 で立 をするのはちと体面に関する訳だから」「御忠告の通りに致してもいいのですが、この紐が大変よく似合うと云ってくれる人もありますので――」「誰だい、そんな趣味のない事を云うのは」と主人は寝返りを打ちながら大きな声を出す。「それは御存じの方なんじゃないんで――」「御存じでなくてもいいや、一体誰だい」「去る女性 なんです」「ハハハハハよほど茶人だなあ、当てて見ようか、やはり隅田川の底から君の名を呼んだ女なんだろう、その羽織を着てもう一返御駄仏 を極 め込んじゃどうだい」と迷亭が横合から飛び出す。「へへへへへもう水底から呼んではおりません。ここから乾 の方角にあたる清浄 な世界で……」「あんまり清浄でもなさそうだ、毒々しい鼻だぜ」「へえ？」と寒月は不審な顔をする。「向う横丁の鼻がさっき押しかけて来たんだよ、ここへ、実に僕等二人は驚いたよ、ねえ苦沙弥君」「うむ」と主人は寝ながら茶を飲む。「鼻って誰の事です」「君の親愛なる久遠 の女性 の御母堂様だ」「へえー」「金田の妻 という女が君の事を聞きに来たよ」と主人が真面目に説明してやる。驚くか、嬉しがるか、恥ずかしがるかと寒月君の様子を窺 って見ると別段の事もない。例の通り静かな調子で「どうか私に、あの娘を貰ってくれと云う依頼なんでしょう」と、また紫の紐をひねくる。「ところが大違さ。その御母堂なるものが偉大なる鼻の所有主 でね……」迷亭が半 ば言い懸けると、主人が「おい君、僕はさっきから、あの鼻について俳体詩 を考えているんだがね」と木に竹を接 いだような事を云う。隣の室 で妻君がくすくす笑い出す。「随分君も呑気 だなあ出来たのかい」「少し出来た。第一句がこの顔に鼻祭りと云うのだ」「それから？」「次がこの鼻に神酒供えというのさ」「次の句は？」「まだそれぎりしか出来ておらん」「面白いですな」と寒月君がにやにや笑う。「次へ穴二つ幽かなりと付けちゃどうだ」と迷亭はすぐ出来る。すると寒月が「奥深く毛も見えずはいけますまいか」と各々 出鱈目 を並べていると、垣根に近く、往来で「今戸焼 の狸 今戸焼の狸」と四五人わいわい云う声がする。主人も迷亭もちょっと驚ろいて表の方を、垣の隙 からすかして見ると「ワハハハハハ」と笑う声がして遠くへ散る足の音がする。「今戸焼の狸というな何だい」と迷亭が不思議そうに主人に聞く。「何だか分らん」と主人が答える。「なかなか振 っていますな」と寒月君が批評を加える。迷亭は何を思い出したか急に立ち上って「吾輩は年来美学上の見地からこの鼻について研究した事がございますから、その一斑 を披瀝 して、御両君の清聴を煩 わしたいと思います」と演舌の真似をやる。主人はあまりの突然にぼんやりして無言のまま迷亭を見ている。寒月は「是非承 りたいものです」と小声で云う。「いろいろ調べて見ましたが鼻の起源はどうも確 と分りません。第一の不審は、もしこれを実用上の道具と仮定すれば穴が二つでたくさんである。何もこんなに横風 に真中から突き出して見る必用がないのである。ところがどうしてだんだん御覧のごとく斯様 にせり出して参ったか」と自分の鼻を抓 んで見せる。「あんまりせり出してもおらんじゃないか」と主人は御世辞のないところを云う。「とにかく引っ込んではおりませんからな。ただ二個の孔 が併 んでいる状体と混同なすっては、誤解を生ずるに至るかも計られませんから、予 め御注意をしておきます。――で愚見によりますと鼻の発達は吾々人間が鼻汁 をかむと申す微細なる行為の結果が自然と蓄積してかく著明なる現象を呈出したものでございます」「佯 りのない愚見だ」とまた主人が寸評を挿入 する。「御承知の通り鼻汁 をかむ時は、是非鼻を抓みます、鼻を抓んで、ことにこの局部だけに刺激を与えますと、進化論の大原則によって、この局部はこの刺激に応ずるがため他に比例して不相当な発達を致します。皮も自然堅くなります、肉も次第に硬 くなります。ついに凝 って骨となります」「それは少し――そう自由に肉が骨に一足飛に変化は出来ますまい」と理学士だけあって寒月君が抗議を申し込む。迷亭は何喰わぬ顔で陳 べ続ける。「いや御不審はごもっともですが論より証拠この通り骨があるから仕方がありません。すでに骨が出来る。骨は出来ても鼻汁 は出ますな。出ればかまずにはいられません。この作用で骨の左右が削 り取られて細い高い隆起と変化して参ります――実に恐ろしい作用です。点滴 の石を穿 つがごとく、賓頭顱 の頭が自 から光明を放つがごとく、不思議薫 不思議臭 の喩 のごとく、斯様 に鼻筋が通って堅くなります」［＃「なります」」は底本では「なります。」］「それでも君のなんぞ、ぶくぶくだぜ」「演者自身の局部は回護 の恐れがありますから、わざと論じません。かの金田の御母堂の持たせらるる鼻のごときは、もっとも発達せるもっとも偉大なる天下の珍品として御両君に紹介しておきたいと思います」寒月君は思わずヒヤヤヤと云う。「しかし物も極度に達しますと偉観には相違ございませんが何となく怖 しくて近づき難いものであります。あの鼻梁 などは素晴しいには違いございませんが、少々峻嶮 過ぎるかと思われます。古人のうちにてもソクラチス、ゴールドスミスもしくはサッカレーの鼻などは構造の上から云うと随分申し分はございましょうがその申し分のあるところに愛嬌 がございます。鼻高きが故に貴 からず、奇 なるがために貴しとはこの故でもございましょうか。下世話 にも鼻より団子と申しますれば美的価値から申しますとまず迷亭くらいのところが適当かと存じます」寒月と主人は「フフフフ」と笑い出す。迷亭自身も愉快そうに笑う。「さてただ今 まで弁じましたのは――」「先生弁じましたは少し講釈師のようで下品ですから、よしていただきましょう」と寒月君は先日の復讐 をやる。「さようしからば顔を洗って出直しましょうかな。――ええ――これから鼻と顔の権衡 に一言 論及したいと思います。他に関係なく単独に鼻論をやりますと、かの御母堂などはどこへ出しても恥ずかしからぬ鼻――鞍馬山 で展覧会があっても恐らく一等賞だろうと思われるくらいな鼻を所有していらせられますが、悲しいかなあれは眼、口、その他の諸先生と何等の相談もなく出来上った鼻であります。ジュリアス・シーザーの鼻は大したものに相違ございません。しかしシーザーの鼻を鋏 でちょん切って、当家の猫の顔へ安置したらどんな者でございましょうか。喩 えにも猫の額 と云うくらいな地面へ、英雄の鼻柱が突兀 として聳 えたら、碁盤の上へ奈良の大仏を据 え付けたようなもので、少しく比例を失するの極、その美的価値を落す事だろうと思います。御母堂の鼻はシーザーのそれのごとく、正 しく英姿颯爽 たる隆起に相違ございません。しかしその周囲を囲繞 する顔面的条件は如何 な者でありましょう。無論当家の猫のごとく劣等ではない。しかし癲癇病 みの御かめのごとく眉 の根に八字を刻んで、細い眼を釣るし上げらるるのは事実であります。諸君、この顔にしてこの鼻ありと嘆ぜざるを得んではありませんか」迷亭の言葉が少し途切れる途端 、裏の方で「まだ鼻の話しをしているんだよ。何てえ剛突 く張 だろう」と云う声が聞える。「車屋の神さんだ」と主人が迷亭に教えてやる。迷亭はまたやり初める。「計らざる裏手にあたって、新たに異性の傍聴者のある事を発見したのは演者の深く名誉と思うところであります。ことに宛転 たる嬌音 をもって、乾燥なる講筵 に一点の艶味 を添えられたのは実に望外の幸福であります。なるべく通俗的に引き直して佳人淑女 の眷顧 に背 かざらん事を期する訳でありますが、これからは少々力学上の問題に立ち入りますので、勢 御婦人方には御分りにくいかも知れません、どうか御辛防 を願います」寒月君は力学と云う語を聞いてまたにやにやする。「私の証拠立てようとするのは、この鼻とこの顔は到底調和しない。ツァイシングの黄金律を失していると云う事なんで、それを厳格に力学上の公式から演繹 して御覧に入れようと云うのであります。まずＨを鼻の高さとします。αは鼻と顔の平面の交叉より生ずる角度であります。Ｗは無論鼻の重量と御承知下さい。どうです大抵お分りになりましたか。……」「分るものか」と主人が云う。「寒月君はどうだい」「私にもちと分りかねますな」「そりゃ困ったな。苦沙弥 はとにかく、君は理学士だから分るだろうと思ったのに。この式が演説の首脳なんだからこれを略しては今までやった甲斐 がないのだが――まあ仕方がない。公式は略して結論だけ話そう」「結論があるか」と主人が不思議そうに聞く。「当り前さ結論のない演舌は、デザートのない西洋料理のようなものだ、――いいか両君能 く聞き給え、これからが結論だぜ。――さて以上の公式にウィルヒョウ、ワイスマン諸家の説を参酌して考えて見ますと、先天的形体の遺伝は無論の事許さねばなりません。またこの形体に追陪 して起る心意的状況は、たとい後天性は遺伝するものにあらずとの有力なる説あるにも関せず、ある程度までは必然の結果と認めねばなりません。従ってかくのごとく身分に不似合なる鼻の持主の生んだ子には、その鼻にも何か異状がある事と察せられます。寒月君などは、まだ年が御若いから金田令嬢の鼻の構造において特別の異状を認められんかも知れませんが、かかる遺伝は潜伏期の長いものでありますから、いつ何時 気候の劇変と共に、急に発達して御母堂のそれのごとく、咄嗟 の間 に膨脹 するかも知れません、それ故にこの御婚儀は、迷亭の学理的論証によりますと、今の中御断念になった方が安全かと思われます、これには当家の御主人は無論の事、そこに寝ておらるる猫又殿 にも御異存は無かろうと存じます」主人はようよう起き返って「そりゃ無論さ。あんなものの娘を誰が貰うものか。寒月君もらっちゃいかんよ」と大変熱心に主張する。吾輩もいささか賛成の意を表するためににゃーにゃーと二声ばかり鳴いて見せる。寒月君は別段騒いだ様子もなく「先生方の御意向がそうなら、私は断念してもいいんですが、もし当人がそれを気にして病気にでもなったら罪ですから――」「ハハハハハ艶罪 と云う訳 だ」主人だけは大 にむきになって「そんな馬鹿があるものか、あいつの娘なら碌 な者でないに極 ってらあ。初めて人のうちへ来ておれをやり込めに掛った奴だ。傲慢 な奴だ」と独 りでぷんぷんする。するとまた垣根のそばで三四人が「ワハハハハハ」と云う声がする。一人が「高慢ちきな唐変木 だ」と云うと一人が「もっと大きな家 へ這入 りてえだろう」と云う。また一人が「御気の毒だが、いくら威張ったって蔭弁慶 だ」と大きな声をする。主人は椽側 へ出て負けないような声で「やかましい、何だわざわざそんな塀 の下へ来て」と怒鳴 る。「ワハハハハハサヴェジ・チーだ、サヴェジ・チーだ」と口々に罵 しる。主人は大 に逆鱗 の体 で突然起 ってステッキを持って、往来へ飛び出す。迷亭は手を拍 って「面白い、やれやれ」と云う。寒月は羽織の紐を撚 ってにやにやする。吾輩は主人のあとを付けて垣の崩れから往来へ出て見たら、真中に主人が手持無沙汰にステッキを突いて立っている。人通りは一人もない、ちょっと狐 に抓 まれた体 である。
今日は上天気の日曜なので、主人はのそのそ書斎から出て来て、吾輩の
とは、主人にしては少しを書き放しにして、新たに鼻毛で妻君を追払った主人は、まずこれで安心と云わぬばかりに鼻毛を抜いては原稿をかこうと
もあまり「また巨人引力かね」と立ったまま主人に聞く。「そう、いつでも巨人引力ばかり書いてはおらんさ。天然居士の墓銘を
計らずも迷亭先生の接待掛りを命ぜられて
「どうも御退屈様、もう帰りましょう」と茶を
「君まだいるのか」と主人はいつの
それから約七分くらいすると注文通り寒月君が来る。今日は晩に
「罪人を
この絞殺を今から想像して見ますと、これを執行するに二つの方法があります。第一は、
リーシャスの「まず女が同距離に釣られると仮定します。また一番地面に近い二人の女の首と首を
迷亭と主人は顔を見合せて「大抵分った」と云う。但しこの大抵と云う度合は
「それから英国へ移って論じますと、ベオウルフの中に
ツ・ゼラルドと云う悪漢を絞めた事がありました。ところが妙なはずみで一度目には台から飛び降りるときに縄が切れてしまったのです。またやり直すと今度は縄が長過ぎて足が地面へ着いたのでやはり死ねなかったのです。とうとう三返目に見物人が手伝って演説の続きは、まだなかなか長くあって寒月君は首縊りの生理作用にまで論及するはずでいたが、迷亭が無暗に
主人のうちへ女客は
「ちと伺いたい事があって、参ったんですが」と鼻子は再び話の口を切る。「はあ」と主人が極めて冷淡に受ける。これではならぬと鼻子は、「実は私はつい御近所で――あの向う横丁の
「金田って人を知ってるか」と主人は
主人は無論、さすがの迷亭もこの
鼻子はようやく
主人は不満な
主人は伯父さんと云う言葉を聞いて急に思い出したように「君に伯父があると云う事は、今日始めて聞いた。今までついに
吾輩は今まで向う横丁へ足を踏み込んだ事はない。
しかし一度思い立った事を中途でやめるのは、
向う横町へ来て見ると、聞いた通りの西洋館が
猫の足はあれども無きがごとし、どこを歩いても不器用な音のした試しがない。空を踏むがごとく、雲を行くがごとく、水中に
来て見ると女が
帰って見ると、奇麗な
「寒月君、君の事を
