2016. február 22., hétfő

Natsume Souseki - Macska vagyok Második fejezet 夏目漱石・吾輩は猫である 第二章

Második fejezet
Újév óta személyem meglehetős hírnévre tett szert, s ennek köszönhetően most már magam macskaságában is feljebb hordhatom az orromat.
A gazdám ugyanis, éppen az újesztendő napján, kapott egy üdvözlőlapot valami festő barátjától. Fent piros, lent sötétkék, középen meg ott kuporgott valami állatféle, pasztellben festve. A gazda benn tanyázott a dolgozószobájában, amiről már beszéltem. Rámeredt a kezében tartott levelezőlapra. Oldalról nézte. Majd felülről. Egyszer csak fennhangon így szólt:
- Hm, a színezése egész ügyes...
És csak bámulta egyre. Már-már letette volna olykor, de félúton meggondolva magát, ismét felemelte, hogy még alaposabban szemügyre vegye. Kinyújtott karral eltartotta magától és hátradőlt, mint amikor az öregek a jóskönyvet betűzgetik. Az ablakhoz fordult s a napvilág felé billentette, majd az orrával szántva a papírt, kimerítően megvizsgálta, úgyhogy jómagam ettől a folytonos izgés-mozgástól már kis híján lebucskáztam a térdéről. Ekkor lassan csillapodni látszott, s megint megszólalt félhangon:
- De hát mi a nyavalyát ábrázolhat?
No lám, a színezés megbűvölte, de arra már nem volt esze, hogyan nézze a kis kuporgó figurát, ezért egyre csak azon törte a fejét, mi lehet az. Erre már magam is kíváncsi lettem, ugyan mi lehet olyan érthetetlen, s csak úgy fektemből, félig nyitott szemmel odavetettem egy lusta pillantást. És akkor látom, hogy a kép - minden kételyt kizáró módon - engem ábrázol. Hát az biztos, hogy én nem jegyeztem el magam Andrea del Sartóval, mint egyesek, de azt meg tudom állapítani: a kép színe-formája igazi festő ecsetjére vall. Bárki láthatja: ez ám a macska! S mi több, nem is akárki - én magam vagyok. Minden kétkedés kizárva - remekbe festettek. Szegény gazdám meg csak töri a fejét, hogy mi lehet! Pedig a szemét majd kiszúrta! Ó, bárcsak rávezethettem volna szegényt az igazságra: én, én vagyok a képen! Vagy, ha nem, hát csak annyit: ember! ez egy macska! De, fájdalom, nem lehetett. Az ember nem olyan állat, akit megajándékozott volna az ég macskanépünk nyelvének megértésével - tudatlanságban hagytam tehát. Sajnálom.
Ha már itt tartunk, az ember hogyan nyilatkozik a macskáról? Lekezelően. És megbocsásson a nyájas olvasó, áldatlan egy állapot ez. Sőt! hovatovább sértő. Ezek a tudós tudatlanok, ezek a tanárfélék azt képzelik, hogy az állatok, mint a tehén meg a ló például, csak az ember vakarékával érnek föl. A macska meg még azoknál is alábbvaló, mintha csak a ganéjukból állt volna össze. Már bocsánatot kérek: becsületére válik annak, aki így vélekedik? Tárgyilagos vagyok. De mint macska nem bírom elviselni a megaláztatásokat.
Magasról tekintve, felületesen: egyik macska olyan, mint a másik. Úgy tűnik, hogy nincsenek is egyéni tulajdonságaik. Ám lépjünk közelebb, tekintsünk bele társadalmunkba, s máris megbizonyosodhatunk felőle, hogy a macskák éppoly különbözőek, mint az emberek. A szemrevételezés feltárja a sokféleség gazdagságát. A kackiás bajusztól kezdve, a fül vágásán folytatva, egészen a farokkunkorig: ahány, annyiféle. Más bizony a szeme-orra metszése, szőre állása, formája-nagysága mindnek! Azután az egyik délceg, a másik ványadt, és ízlésében is különbözik mindahány.
Az ember azonban képtelen rá, hogy a fizimiskánkat egymástól megkülönböztesse, pedig az eltérések majd kiszúrják a szemét. Valahogy nincs ez rendjén. Hol él az ember? Igaz, igaz, a régiek megmondták: hasonló a hasonlóhoz húz, s talán a macskaságot a nem-macska fel sem foghatja. Sokra vitte az ember, de azért hozzánk fel nem ér! És mondjuk meg őszintén, mi az, hogy sokra vitte? Csak ő gondolja így. Voltaképpen még az együttélés alapelveit sem ismeri, pedig a kölcsönös megértés és szeretet a legfontosabb. Mit csináljunk? Így áll a dolog.
Ez az én szűkkeblű gazdám egy rosszindulatú féreg. Beragadt az odvába, ott henyél és mit sem ért a világból. Játssza a visszahúzódó bölcselőt. Nevetnem kell.
Jellemző a korlátoltságára, hogy azt sem fogja fel: ez a képeslap engem ábrázol. Azon töpreng félhangosan, hogy az orosz-japán háború második évében járunk, tehát a képen látható figura - medve lehet!
Csak bóbiskoltam a térdén tűnődésbe merülve, mikor is a cseléd újabb képeslapot hozott. Külföldi lap volt, négy-öt macska sorjázott rajta szépen. Ez tollat markolt, az könyvben lapozgatott - egyszóval szorgosan tanultak a cicák. Egyik elmászott a helyéről, hogy az asztal sarkán macskatáncot lejtsen. Az ábra felett szénfekete japán tussal felirat: "Macska vagyok." Hozzátoldva jobboldalt egy haiku: "Tavaszi napon minden macska olvas, táncol." Az üdvözlőlap a gazdám régi tanítványától érkezett. Első látásra meg kellett volna értenie, de bamba ábrázatán csak alig-alig pislákolt némi értelem.
- Hm... csak nem a Macska évében járunk? - mormogta magában.
Talán sohasem ébredt volna rá, milyen becses lett személyem az idén, ha nem jön be a harmadik lappal is a szolgáló. Kép nem volt rajta, de a szövege! "Boldog új évet kívánok!" Majd pedig: "Jelentse tiszteletemet házi macskájuknak!" Nincs az a bárgyúság, melyet az ilyen világos beszéd szét ne oszlasson: a gazdámnak is dereng már valami. Na... na, nicsak: érti!
Ekkor megéreztem, hogy tekintete más, mind eladdig. Több-kevesebb tisztelet tükröződött benne. Úgy nézett rám, ahogy néznie illő. Így tárult fel előtte egy olyan világ - a jóvoltomból -, melyről addig sejtelme se volt.
Abban a szent pillanatban megszólalt a kertajtó csengője: csin-csin-csingiling. Vendég jön, megy a cseléd kinyitni. Én a magam részéről senki fia elé nem sietek, kivéve Ume úr, a derék halárus kifutóját. Maradok nyugton tehát, ahol vagyok, ültő helyemben, gazdám ölében. Az meg olyan nyugtalanul les az előszoba felé, mintha adósságáért törne rá az uzsorás. Úgy látszik, nincs nagy kedve újévet köszöntgetni, poharazgatni senkivel. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem megy el idejében itthonról, hiszen így megszabadulhatna a látogatóktól. Akár az osztriga, odaragadt a helyéhez.
Belép a cseléd, hogy jelentse: Kangecu úr érkezett.
Ez a Kangecu - mondják - már sokkal híresebb, mint a gazdám, pedig egykor az ő tanítványa volt. Miért, miért nem, gyakran látogatja hajdani mesterét. Nyafog, ha van nője, nyafog, ha nincsen; a világ hozzá jó vagy rossz, érdekes-érdektelen dolgokról szenveleg, majd távozik. Urunk pedig, ez a savanyúvendel, érti is meg nem is Kangecu fecsegését. Nem fér a fejembe, minek hallgatja annyira. Mindenesetre adja alá a szót bőséggel, hogy maga ülhessen némán, akár az osztriga.
- Bocsánat a hosszas elmaradásomért - szólt a vendég -, de töméntelen dolgom van ilyenkor év végén. Igazán azon vagyok, hogy eljöjjek, de széttépni nem tudom magam.
- Ilyen talányosan kezdte ez a Kangecu, s közben morzsolgatta a kabátja zsinórját.
- Hát hol tekeregtél, he? - kérdezte a gazda szigorral. Ő is ránt egyet a haorija ujján, mert előbukkant az alsóneműje. Úgy látszik, kicsit szűk rá a kabát.
- Messze, más határokon, hehehe... - S erre kivillant Kangecu ifiúr két szemfogának a - hiánya.
- A fogad meg hová lett? - fordít a szón a mester.
- Izé... voltaképp... egy bizonyos helyen... gombát falatoztam.
- Micsodát?
- Ahogy mondom, gombát! Belevájtam a fogam a kalapjába, s erre: reccs - kitörött!
- Micsoda egy rozzant aggastyán, gombába törik a foga! Egy haikuhoz jó téma, ám a csókhoz sehogy se, mi? - gúnyolódott a gazdám és meglapogatta a fejemet. Kangecu örömmel megdicsért:
- Ahá! Ez az a macska! Nem valami kövér, de ha felcseperedik egy kissé, még a riksás Setétjével is felér!
- Hát igen, szépen gyarapszik mostanában! - válaszolja erre a gazdi elégedetten. Jaj, imádom, ha dicsérnek, de a fejemnek már éppen elég a lapogatásból.
- Szóval... tegnapelőtt este zenéltünk egy kicsit - tér át más tárgyra Kangecu ifiúr.
- Zenéltetek? És hol?
- Mindegy az, nem kell kérdezni; igen érdekes volt, mert három hegedűt kísért egy zongora. Ha hárman húzzák egyszerre, még akkor is jól hangzik, ha valamelyik melléfog. Én odaplántáltam magam a két nő közé, és azt hiszem nem vallottam szégyent vonókezelésemmel.
- Ugyan miféle nők lehettek azok? - A gazda hangjában megcsendült az irigység.
A gazda kiszáradt kórónak tetteti magát, vagy rideg kősziklának, de hiába: egyáltalán nem közömbös a szépnem iránt.
Olvasott egyszer egy férfiról egy külföldi regényben, aki majd minden asszonyba belészeretett. Mondjuk, az útjába akadó tíz közül hétbe. Nagyon nagy hatással volt ez rá, ugyanis komolyan vette mindazt, amit az író tréfának szánt. Sehogy sem fér a macskafejembe, hogyan is adta a fejét osztrigasorsra egy ilyen gyönyörökre vágyó férfiú. Mondják, szerelmi csalódás érte, rebesgetik, hogy gyenge a teste, a gyomra, mások azt gyanítják, hogy szegény és pipogya. De hát oly mindegy, hogy miért, miért sem; az én gazdám nem válik ki Meidzsi-korunk1 embertömegéből annyira, hogy érdemes lenne részletesen foglalkoznunk vele.
1 A japán történelem 1868-tól 1912-ig tartó szakasza.
Szóval, miközben a gazda mohó kíváncsisággal faggatta nőcsábász Kangecut, az a halpástétomnak szentelte inkább figyelmét, hogy pálcikájával még jobban szétmorzsolva fél fogára vehesse. Olyannyira, hogy már jómagam is aggódni kezdtem: odavész a maradék foga, de aztán mégsem történt baj. A mesterkedés közben azért félvállról odavetette:
- No nem, ön úgysem ismerheti őket, távol esnek az ön köreitől...
- Csak n... - harapta el a szót a gazdám. Valami olyan kérdés lehetett a nyelvén, ami azzal kezdődik, hogy "csak nem a...?" Kangecu még tovább akarta csigázni a kíváncsiságát, s ezért úgy tett, mintha megelégelné a témát, s másra terelte a szót.
- Micsoda remek időnk van ma. Nem szánná rá drága idejét egy kis sétára? Az ilyesmi látványosnak ígérkezik, hiszen Port Arthur elestének hírére az egész város felbolydult. - A mester - jóllehet látszott rajta, hogy inkább a nőkről hallana még valamit, mintsem Port Arthurról - rövid tanakodás után engedett a rábeszélésnek.
- Jó! Menjünk hát.
Változatlanul a fekete haori van rajta, alatta az elhalt bátyjáról rámaradt selyemkimonó, a híres Jukicuban készült, de jócskán viseltes már. Akármilyen erős selymet szőnek ottan, nem lehet a végtelenségig nyűni. Helyenként pótháló-vékonyságúra kopott, s a világosság felé tartva kirajzolódott a tű útja is, mellyel a foltozást végezték rajta.
Mindegy az én gazdámnak, újév vagy nem újév; hétköznap-ünnepnap csak ugyanazt viseli. Vagy mert egyebe sincs, vagy mert lusta átöltözni. Annyi szent, hogy ennek nem szerelmi csalódás az oka. Ha elmegy hazulról, abban a ruhában lép ki a kapun, amelyik éppen rajta van.
Elindultak tehát, én pedig - oppardon! - bekebeleztem, amit Kangecu ifiúr a falatozásból meghagyott. Mostanában már nem vagyok akármilyen átlagmacska. Felérek már bizony Momokava Dzsóen legendás macskáival, vagy akit Thomas Gray örökített meg, amint aranyhalra ácsingózott. És az olyan népséget, mint Setét a riksáséktól, már figyelemre sem méltatom. Így azután nem is förmednek többé rám, ha elcsenek egy kis halat.
Különben nemcsak a magamfajtának vannak efféle titkos üzelmei. Ó-szan, a szolgáló is hányszor kísértésbe esik, ha nincs otthon az asszonya, s megkívánja a süteményt, vagy megkívánja, hogy kísértésbe essék. És nemcsak ő, a gyerekek is, akikről pedig az anyjuk fennen hangoztatja, milyen jó nevelésben részesülnek, ők is mindig ilyesmiben sántikálnak. A minap is mi történt: felkeltek mindketten pokol korán, mikor a szülők még aludtak, és odatelepedtek az asztalhoz egymással szembe. Az apjuktól minden reggel kapnak a kenyeréből egy darabot, meghintve cukorral. Aznap is ott állt kikészítve az asztalon a cukortartó, benne a kanál. De hát milyen gyakorlatuk is lehetne az ilyen osztozásban! A nagyobbik fogta a kanalat és a tányérjára vett a cukorból, mire persze a kicsi következvén, a nénjéhez hasonlóan cselekedett. Kis szünet. Egymásra néztek és a nagyobbik ismét vett egy kanállal és hozzátette a zsákmányhoz. Szintúgy a kisebbik. A nővér megint egyet, a húga is. Na még egyet! A kicsi se maradjon alul. Így zajlott a szemem láttára: egyet nekem, egyet neked. Mígnem mindkét tányéron cukorhegy tornyosult már. Akkor kijött a gazda - szemét dörzsölve félálmában -, fogta a két tányért és visszaöntötte a kiürített cukortartóba mindkettőjük zsákmányát, helyreállítván a dolgok eredeti rendjét.
Látom ám én az ilyesmit! S mire jutottam: az ember talán túltesz a macskán is haszonlesésben meg abban, hogy önzetlennek tudja mutatni magát, józan ész dolgában azonban alulmarad. Én például jól tudtam, hogy nem hegyet kell építeni a cukorból, jobb azt felnyalni tüstént. Sajnos, mint tudjuk, nem értik ezek a macskák nyelvét, s így sajnálkozva bár, de némán figyeltem csak a dolgokat a rizseskondér tetejéről.
Azt viszont nem tudom, merre járhatott a gazdám Kangecu ifiúrral, de aznap jó későn keveredett haza és másnap csak úgy kilenc tájban ült a reggelizőasztalhoz. Nekem a már említett rizseskondér tetejéről volt szerencsém látni, hogyan falja a mocsit, egyiket a másik után anélkül, hogy egy szót is szólna közben. A rizsszeletek elég kicsik voltak, hatot-hetet befalt, mire jóllakva leeresztette az evőpálcikáját. De egy darabot a tálban hagyott. Ha más teszi ezt a családból, el nem nézte volna annak az ilyen rendetlenkedést, de magával bezzeg kivételezik, s eltelve családfői dicsőségével, gőgös nemtörődömséggel tekint alá a félig elszenesedett mocsi gyanús lében hentergő tetemére. Sőt amikor a felesége elővette a gyomrára való gyógyszert, hogy elébe tegye, rászólt:
- Nem veszem be. Úgyse használ!
Az asszony persze nem hagyta annyiban a dolgot, egyre csak erősködött, hogy venné be.
- Ugyan már, igya ki hamar, hiszen megmondták, hogy jót tesz étkezés után.
- Mondták, nem mondták, vegye be a fene! - hangzott a megátalkodott válasz.
- Ó, mennyit akadékoskodik! - zsörtölődött félhangosan a nő.
- Dehogy akadékoskodom - a gyógyszer a haszontalan!
- Pedig máskor mennyit hajtogatja, hogy így megy úgy hat! És rendesen szedte is eddig.
- Mert eddig használt, de most már nem, és kész! - makacsolta meg magát a gazdám.
Ó-szan, a cseléd éppen a tálcával ment kifelé, de úrnője most őt is bevonta és ezért megállt a szavára.
- Nézzenek oda! Hol beveszi, hol nem, semmi se jó ennek! Ha gyomorbaja van, az nem olyan, mint más betegség, ahhoz türelem kell. Így persze sohasem fog meggyógyulni.
- Szóról szóra úgy van, ahogy mondani tetszik, az orvosságot előbb jó ideig szedni kell, hogy kiderüljön: használ-e vagy sem - tódította a szolgáló.
- Na de most aztán elég legyen! Mit értenek ehhez a nők! Csend lesz végre?
- Ugyan úgy-e? Persze, persze, mi csak nők vagyunk... - S el is tette ezzel az asszony az orvosságot, s ráhagyott mindent a gazdára, hadd bosszankodjék csak. Az meg felkerekedik, s egy szó nélkül be a dolgozószobájába. A két nő, a feleség és a szolgáló összenevet.
Ilyenkor jobb, ha nem kapaszkodom a mester hátára vagy az ölébe - szörnyű megtorlással jár ugyanis. Inkább elkerülök a kert felé, és csendesen fellépve a verandára, belesek a dolgozószobába. A papírajtó szakadásán keresztül látom, hogy Epiktétoszt vagy mit nyitott fel, azt bámulja. Hát ha még értené is! Így azonban öt perc múltán úgy vágja a sarokba, hogy csak úgy nyekken. Én persze előre tudtam, csak arra várok, mi jön ezután. Veszi a naplóját és írja, amint következik:
"Séta Kangecuval Nedzu, Ueno, Ikenohata, Kanda környékén. Ikenohata - találkaház - gésák tollaslabdáznak újévi kimonóban. Ruhájuk gyönyörű, az arcuk ritka ronda. Valahogy a macskánkra emlékeztetnek."
Hát szépen vagyunk! Ocsmány pofákról éppen én jutok az eszébe! Ülhetnék be csak egyszer egy elegáns fodrászhoz! Megborotváltatnám magam, és akkor ugyan mi különböztetne meg az embertől? Az a baj ezekkel, hogy olyan rettentően fennhordják az orrukat.
"Amint befordulunk a Hótannál a sarkon, szembejön ismét egy gésa. Nyúlánk termetén szépen viseli a ruháját. Halványlila kimonója választékos ízlését dicséri. Fehér fogát kivillantva így szólt:
- Gen, kicsim, tudod, tegnap este éppen foglalt voltam...
Micsoda hangja volt! Akár a varjúkárogás. Nagyszerű külseje ellenére jócskán esett a szememben. Aztán már annyi fáradságot sem vettem magamnak, hogy hátranézzek, ki is lehet az a Gen, kicsim... Kimonóm alá dugott kézzel kifordultam Onarimacsi felé. Kangecu igen idegesnek látszott..."
Micsoda talány az ember! Nincs a világon hozzá fogható. Fogalmam sincs például, milyen lehet ilyenkor a gazda hangulata. Haragszik? Vagy jókedvű? Rezignáltan belenyugszik sorsába, rég kimúlt filozófusok tanítását követve? A világot lenézi vajon? Kineveti haszontalanságát - vagy éppen ellenkezőleg: szeretne jól belémerítkezni? Kedve telik a hiúságban, vagy a túlnani dolgokon töpreng? Mi, macskák, az ilyesmikben végtelenül egyszerűek vagyunk, és ezért számomra mindez megfoghatatlan.
Falatozunk falánkságunkban, alszunk alhatnékunkban; ha kihoznak a sodrunkból, dühöngünk veszettül, bánatunkban pedig zokogunk könnyesen, vigasztalanul.
Kezdjük ott, hogy egyáltalán nem törődünk a naplóíráshoz hasonló hiábavalóságokkal. Aki naplót ír, az csak olyan kificamodott lelkű lehet, mint a gazdám. Mert ugyan mi szükség szobánk rejtekén fejtegetni azt, amit a világnak úgyse akarunk a tudomására hozni, tudniillik, hogy nagyra becsüljük magunkat? Minek kellene hát a magunk macskafajzatának járás-kelését, kis- és nagydolgát naplóban pontosan megörökíteni? Ezzel ugyan nem tudnánk megtartani jó hírünket. Én bizony inkább leheverednék a verandán, ha már nem tudnék mit kezdeni az időmmel, mint hogy naplóírásra fecséreljem.
"A Kandán vacsoráztunk egy bizonyos étteremben. És amit régen nem tettem már - felhajtottam két-három pohárka Maszamune-szakét. Reggelre kelve remek a gyomrom. Így jöttem rá, hogy az esti italozás igen jó a gyomromnak. A nyavalyába tehát a gyógyszerrel! Bárki bármit mond is, vegye be a fene! Nekem ugyan beszélhetnek: ha egyszer nem használ, hát nem használ!"
Fenekedj csak, gyalázd az orvosságot! Önnönmagaddal torzsalkodsz csupán! Reggel már úgyis kiderült, honnan ez a nagy naplóírási szenvedély.
"Jó a gyomornak - mondta X. -, ha elhagyod a reggelizést. No, erre nem reggeliztem két-három napig, mégsem volt jó semmi abban, csak a hasam korgott. Feltétlenül tartózkodni kell a savanyúságtól - tanácsolta Z. -, mert csakis abban rejlik minden gyomorbántalom eredete. Tökéletesen kiszikkaszthatjuk minden betegség forrását, ha a savanyú élvezetéről lemondunk. Mivel egy héten keresztül nem fogyasztottam savanyút és mégsem mutatkozott semmi, most már megint eszem.
Aztán megkérdeztem Y.-t. Őszerinte meg a betegséget kizárólag a hasgyúrás gyógyítja. De nem ám csak úgy akárhogy, hanem Minagava-módszerrel. Ha ezt a masszázst két-háromszor megismételjük - teljes gyógyuláshoz vezet. Maga Jaszui Szokken is rajongott e gyógymódért, és mondják, hogy a nagy Szakamoto Rjóma is így kúráltatta magát. Tüstént felkerestem hát Kaminegisiben egy műintézetet, hogy kísérletet vegyek vele magam is. Az lett a vége, hogy testem valósággal vattává vált és belém esett a szörnyű álomkór, úgyhogy levegőért kapkodva sürgősen felhagytam az egésszel. Tudniillik ezt a gyúrást különösen kegyetlenül hajtják végre, oly módon, hogy a masszázs csontot érjen, s felforgassa a zsigerek állását. Szerintük csakis így remélhető alapos javulás.
Egy A. nevű fiatalember mondta, hogy ne egyem szilárd ételt. Tejen éltem egy teljes napon keresztül. Hát ettől aztán úgy megbuggyantak a beleim, hogy a gyalázattól való félelmemben egész éjjel le sem hunytam a szemem. B. úr amondó, hogy mozgassuk meg a beleket légzés közben a rekeszizommal. Ettől természetes úton helyreáll az emésztés rendje. Bárki meggyőződhet róla, ha kipróbálja. Amennyire csak erőmből tellett, megpróbáltam, de legodaadóbb igyekezetem ellenére is csak az émelygés fogott el. Ment a dolog, ha odafigyeltem, de öt-hat perc múltán mégiscsak megfelejtkeztem róla. Miközben arra összpontosítottam, hogy szabályszerűen mozgassam a rekeszizmot, nem tudtam írni, olvasni vagy más egyebet csinálni. Meglátta ezt Meitei, a műítész, és jól kicsúfolt, mondván:
- Mit csinálsz? Csak nem szülési fájdalmaid vannak?
Erre elszégyelltem magam és felhagytam vele.
C. doktor metéltet ajánlott, hogy azt egyem. Ettem nyakra-főre, de mi haszna! A gyomromat csaptam el kegyetlenül. Kipróbáltam én mindent, amihez csak hozzájutottam, ami csak jó a krónikus gyomorbajra - nem mentem velük semmire. De bezzeg jót tett az a Maszamune-szake tegnap este Kangecuval. Rajta leszek, hogy minden este felhajtsak két-három pohárkával!"
De én megmondom előre: ebből se lesz semmi. A gazdám kedve többet fordul, mint a szemem golyója. Állhatatlan ember. Lám, a naplóban mennyit nyavalyog a gyomorbaja miatt, mások előtt pedig megjátssza a finom, makulátlan férfiút. Hah! Nevetséges!
A napokban meglátogatta az a hogyishívják tudós barátja, akinek van egy elmélete, mely szerint minden betegség - bizonyos szempontból - az atyák vagy az egyed saját vétkeinek következménye. Tapasztalt ember lehet, az okfejtése meg éppenséggel töretlen, rendszere módszeres - egyszóval a magyarázata telitalálat. Sajnos mindazonáltal gazdám elegendő ész és képzettség híján fel nem éri ezt, de még ellenkezik is! Ha így volna ugyanis, mindenki maga volna oka a bajának, s a gazdám azért áll ellen ennyire, hogy felmentse magát.
- Kérlek szépen, magyarázatod igazán figyelemre méltó, na de ott van például Carlyle - ő is gyomorbántalmakban szenvedett!
Hát ez aztán példátlan melléfogás. Mintha Carlyle gyomorbaja csak azért lett volna, hogy az ő nagyságát igazolja. Nem is hagyta annyiban a dolgot a tudós barátja.
- Ha Carlyle gyomorbajos volt is, minden gyomorbajosból azért nem lesz Carlyle!
Puff neki! Jól megadta! Egy kukkot sem tudott szólni rá!
A gazdám ilyen egy nevetséges figura, a hiúsága nem ismer határt. Végül azonban mégiscsak arra a következtetésre jutott: milyen jó is lenne neki a gyomorbaja nélkül. E célból ma estétől kezdve ivászatba fog. És hogy reggel úgy belakott a mocsiból, nem tudom, nem a szake hatása-e?
És ekkor hasított belém a gondolat, hogy magam is megkóstolnám azt a mocsit. Tudniillik macska létemre majd mindent megeszem. Annyi elszántság ugyan nem szorult belém, mint a riksásék Setétjébe, mert az még a sarkon túlra is elzarándokol a halárushoz, másrészt társadalmi pozíciómról sem mondhatom el, hogy olyan fényes lenne, mint Cirmoskáé a kisutcában lakó, kéthúros hangszeren játszó művésznőnél. Így hát alig akad valami, amit én visszautasítanék. Bekebelezem a gyerekek után a kenyérmaradékot, kinyalom a bablekvárt, és bár a savanyúság igen keserves táplálék, mégis - már csak a tapasztalat kedvéért is - megpróbálkoztam egyszer vagy két szelet savanyított répa elfogyasztásával. "Ezt uuutálom, amazt nem állom" - ilyen kényeskedés nem illik olyan macska szájába, aki mégiscsak egy tanár házában él.
A gazda egyszer szóba hozott egy Balzac nevű franciát, egy írót. Igen válogatós férfiú volt. És bizony nem a falánkságban mutatkozott fényűzőnek, hanem a regényeit szerkesztette káprázatos remekekké. Egy napon egyik regénye hősének nevet akart adni. Hol ezt, hol azt választotta, de nem tetszett neki egyik se. Barátjával tehát, aki látogatóba érkezett hozzá, sétára indult. Kínlódott keservesen a névválogatás közben, s hurcolta magával szegény mit sem sejtő barátját. Míg összevissza csatangoltak, Balzac a cégtáblákat fürkészte. Mégsem találta meg a neki tetsző nevet közöttük. Társa, aki akarva-akaratlan csatlakozott hozzá, csak ballagott mellette, és nem tudta, mire vélje a dolgot. Reggeltől estélig végigkutatták kettesben egész Párizst. Már hazatérőben voltak, amikor az író megpillantott egy szabócégért. Nézi: Marcus. Összecsapja a kezét: megvan! Csak eléje tesz egy nagy zét és kifogástalan. Igen, a Z. kell oda. Z. Marcus. Ez aztán igen! "Hiába is erőltettem magam, hogy jó nevet adjak hősömnek, mit sem ér az igyekezet, unalmas mindahány. Végül most megtaláltam az igazit, amiben kedvem telik!" - szólt, és nagy örömében teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját mennyire elfárasztotta. Kitetszik mindebből, mekkora gyötrelem a válogatás, ha egy regényhős nevéről van szó. Tűvé kell tenni érte egy teljes napon át egy akkora várost, mint Párizs.
Persze, Balzac megengedheti magának, hogy válogatós legyen, de tőlem mi sem áll távolabb, hisz én egy osztrigához hasonló gazda kezébe adtam sorsomat. Szóval én már ilyen vagyok: minden mindegy - csak ehető legyen! Ezt szabja ki nekem eleve elrendelt helyzetem.
Szóval szó sincs róla, hogy torkoskodásból szeretném megenni a mocsit. Eszembe jutott, hogy még a konyhán lehet, amit a gazda reggel meghagyott - meg lehet, tehát meg is kell enni. Forduljunk csak ki a konyhára, nézzünk körül!
És tényleg: ott hever az edény fenekén azonmód ugyanaz a mocsi, amit reggel már szemügyre vettem - változatlan színű mártásban. Itt meg kell vallanom, hogy soha még egy darabka mocsi sem volt a számban. Nézem: ízesnek tűnik, de kissé undorít is. Szétgereblyélem kicsit a mancsommal a rászórt zöldséget. Aztán kipróbálom bőrszerű héját a karmommal: érintésre ragacsos. A szaga meg olyan, mint amikor a rizsfőző vasfazék aljáról kaparják ki a főtt rizst. Körülnézek: megegyem, ne egyem? Szerencse vagy balszerencse: sehol senki. Ó-szan, a cseléd mindig egyforma ábrázatával tollaslabdát ütöget odakint. A gyerekek bent a szobában énekelnek valami nyulacskáról. Ha falni akarok, itt az idő. Ha elszalajtom az alkalmat, jövő újévig úgy kell töltenem az életet, hogy nem ismerem a mocsi ízét. Macska létemre is megsejtettem ebben a pillanatban egy igazságot: "Soha vissza nem térő alkalom minden lényt rávesz olyasmire is, amire pedig nem kívánkozik."
Bizony jómagam sem kívántam a rizslepényt, sőt minél jobban szemügyre vettem az edény alján, annál jobban elhatalmasodott rajtam valami kellemetlen érzés, már attól is undorodtam, hogy megkóstoljam. Ha a cseléd rám nyitja az ajtót vagy meghallom a gyerekek közelgő lépteinek zaját, minden bánkódás nélkül otthagyom a tálat. A következő újévig lelki szemeim előtt lebegne ugyan... De senki se jön, akárhogy is habozom, senki se jön... Valami folyton késztet: hát nem eszed meg? kapd be gyorsan! befele vele! Miközben egyre csak a tálba lestem, azon fohászkodtam, hogy bárcsak valaki... de persze senki se jött . Hát akkor mégiscsak meg kell ennem ezt a mocsit. Rávetettem tehát magam a tálra és elszántan gyökeréig mélyesztettem fogamat a mocsi csücskébe. Ennyi erővel általában mindent el tudok harapni, de micsoda meglepetés! Éppen gondolom, hogy most már jó, és el akarom a fogammal ereszteni - de az nem ereszt! Még egyszer megkísérlem kihúzni a fogamat - nem mozdul. Sejtem már, hogy ez az étel merő boszorkányság - de késő. Mint mikor az ember mocsárba esik és megpróbálja a lábát kiszabadítani, de csak blutty-blutty, süllyed egyre, úgy ólmosodnak meg pofám inai, a fogam meg sehogy se mozdul. Érzem bizony, rágós egy falat, megfogtam, de nem enged, nem tudom lerázni magamról. Igaza volt Meitei műítésznek, amikor a gazdámat felibe-harmadába embernek nevezte, ez a mocsi is éppolyan. Akárcsak tízben a három - egy örökkévalóságig oszthatod, mégsem jutsz semmire. És ekkor rájöttem kínjaim közepette a második számú igazságra:
"Minden lény előre megérzi, mi az, ami nem tesz jót neki."
Lám, bölcs mondást már kettőt is kitaláltam, csak éppen örömem nem telik benne. A fogam a mocsi foglya; úgy sajog, mintha húznák. Ha gyorsan meg nem szabadulok tőle, jön a cseléd! A gyerekek is abbahagyták már az éneklést, biztos, hogy mindjárt berontanak a konyhába. Keserves kínok között próbálkozom a farkam karikába görbítésével - semmi; lekonyítom, majd kihegyezem a fülemet - mit sem ér. Rájövök, hogy a mocsinak semmi köze az én fülem-farkam állásához. Minek görbítsem-hegyezzem-konyítsam őket hiába? Felhagyok vele. Ha valami segíthet, csakis a mancsom. Még talán le is szakíthatom vele magamról ezt a mocskot. Előbb jobbomat emelem föl, hogy körbetöröljem a pofám környékét, csápolok, de mindhiába, a ragacs nem válik le. Jöhet a bal mancsom: villámgyorsan, körkörösen támadok vele. Nem megyek ezzel sem sokra. Türelem rózsát terem, felváltva igyekszem jobbal-ballal, de a fogam csak marad a ragacsba tapadva. Ejnye, sehogy se jó ez így - két manccsal kell egyszerre.
És ekkor - láss csodát - sikerül, ami eddig még sohasem: felemelkedem a hátsó lábaimra! Valahogy olyan érzés, mintha nem is macska volnék. De hát törődöm is én most azzal, hogy az vagyok-e vagy sem, mikor minden erőmmel csak azon igyekszem, hogy fejemet összevissza hányva, tekergetve megszabaduljak! Olyan hevesen kapkodok a mancsaimmal, hogy már-már elvesztem egyensúlyomat, arrébb kell lépnem, nem maradhatok egy helyben, körbeszökdelek a konyhában. Közben arra gondolok, hogy milyen ügyesen felálltam két lábra magamtól. Innen már széles út vezet a harmadik igazsághoz: "Veszély esetén még az is sikerül, ami egyébként elérhetetlennek látszik. Ezt nevezzük égi segedelemnek."
Szerencsére részesültem e mennyei jóból, s így két lábon folytattam élethalálharcomat a sátáni étellel. Egyszerre úgy rémlik, hogy lépések zaját hallom odabentről. Valaki jön. Jaj de borzasztó lenne, ha így meglátna, gondolom, és egyre vadabbul keringek körbe a konyhában. A lépések egyre közelednek. Ó, jaj nekem, hát csak ennyire telt az égi segedelemből? Ekkor pillantottam meg a gyerekeket.
- Oda nézz! A macska eszi a mocsit és táncol! - kiáltott fel az egyik.
Elsőnek Ó-szan hallotta meg. Nyomban abbahagyta a tollaslabdázást, az ütőt ledobta és berohant.
- Jé, tényleg!
Az úrnő is nyilatkozott címerrel díszített finom kimonójában:
- Utálatos egy jószág!
Az úr is kijön a dolgozószobájából, szólván:
- Hülye állat!
A gyerekek azonban irtó érdekesnek tartották, s aztán mindnyájan - mintha összebeszéltek volna - fergeteges kacagásban törtek ki. A keservét neki! Sem a gyötrelem, sem a méreg nem tudott véget vetni a táncnak. Mikor már a nevetés alábbhagyott volna, az ötéves kölyök ismét megszólalt:
- Nézd, mama, milyen jópofa!
Erre aztán ismét rájuk jött, pedig akkor már, ahogy a költő mondja: "a tomboló hullámok csillapodván ellankadtak". Én bizony sokszor láttam-hallottam, milyen szegényes az emberi részvét, de ekkori kegyetlenségükön soha nem tettek túl. Az égi segedelem reménye elenyészett, visszaereszkedtem négy lábamra, úgy, ahogy eredetileg szoktam állani, szemem kifordul a kíntól, fojtogatott a végső megszégyenülés. A gazdám végül is kárnak tartotta volna, ha elpusztítanak a szeme láttára, s ezért ráparancsolt a cselédre:
- Na, szedd le róla!
A szolgáló erre az úrnőre nézett, olyan tekintettel, mely ezt kérdezte: "Ne táncoltassuk még egy kicsit?" Az asszony szerette volna nézni még a táncot, de hát elpusztítani sem akart - ezért hallgatott.
- Felfordul, ha mindjárt le nem szeded róla! Igyekezz már! - szólt rá ismét a gazda a cselédre. Ó-szan pedig, mintha csak valami álombéli lakomából keltenék fel jóllakottan, kelletlenül megfogta a mocsit és rántott rajta. Törődött is vele, hogy fáj-e vagy nem, húzta irgalmatlanul és éreztem, hogy nem bírom már tovább. De az élmény elvezetett a negyedik számú igazsághoz:
"Az összes gyönyörélvezetekhez keserves kínokon keresztül jutunk el."
Mire felocsúdtam és megkönnyebbültem körülnéztem, a háziak már bementek a szobába. Semmi kedvem sem volt Ó-szannak vagy a többieknek ilyen szégyen után ismét a szemük elé kerülni, ezért kiszédelegtem a konyhából, hogy látogatást tegyek a kisutcában lakó Cirmoskánál, kinek gazdája művésznő (kéthúrú hangszeren játszik). Ez a Cirmoska környékünk nevezetes szépsége, és nekem, jóllehet macska vagyok, van némi érzékem az érzéki dolgokhoz. Amikor már elegem van gazdám savanyú ábrázatának látásából, vagy abból, hogy Ó-szan szidalmait nyeljem, okvetlenül az én szépnemhez tartozó barátném hajlékához vezet utam. Ha vele beszélgetek, észre sem veszem és felderül a lelkem, mindenről megfelejtkezem, ami addig bántott, vagy aggasztott. Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Ilyen ellenállhatatlan a nőiség.
Szóval megyek és tekingetek a sövény résein által, hát látom ám: ott ül a verandán, újesztendőre való új szalaggal a nyakán. Hátának káprázatos ívelése elmondhatatlanul szép, minden hajlatok gyönyörűségén túltesz. Csinos a farka kunkorodása, a lába görbülése, és ahogy bágyadtan jelt ád el-elernyedő füle: leírhatatlan végképpen. Ott ül a napsütésben, s bár magaviselete tartózkodó és nemes, testén a prém simasága meghazudtolja a bársonyét. A tavasz ragyogását sziporkázza vissza, s bár szellő se rebben, finoman borzong és megremeg. Egy ideig elandalodva bámultam, majd amikor magamhoz tértem, halkan a nevén szólítottam: - Cirmoska, Cirmoska -, s intettem felé a mancsommal. Ő meg:
- Jaj, tanár úr! - és lelépett a verandáról. A piros szalagon a nyakában felcsilingelt a csengő. Amíg én csodáltam, hogy újesztendőre milyen szép hangú csengettyűt kapott, ő mellém ért.
- Ó, tanár úr, boldog új évet! - S a farkát balra görbítette. Nálunk, a macskák népénél találkozáskor a farkat először botként kiegyenesítjük, majd balra kunkort írunk le vele. Egyébként egyedül Cirmoska hív engem a városrészben tanár úrnak. Mint már elpanaszoltam, még nincs nevem, de mivel pedagógus házában lakom, Cirmoska, csak ő, tanár úrnak szólít. - Ó, igen, igen - válaszolom, mivel egyáltalán nem kellemetlen nekem ez a megszólítás. - Boldog új esztendőt! Mily csodásan fölékesítve üdvözölhetem!
- Bizony: úrnőm, a művésznő vásárolta ezt nekem a múlt év végén. Jó, ugye?
S megrázintotta a csengőjét.
- Valóban szép hangja van. Jómagam még soha nem láttam ilyen nagyszerűt, amióta csak élek.
- Ó, dehogy, hiszen bárki viselhet ilyet... - S ismét csönget egy picit. A hangja gyönyörű. - Úgy örülök neki... - csilingel egyre.
- Látszik, hogy a művésznő dédelgeti magát. - S önkéntelenül elönt az irigység, ahogy a magam helyzetére gondolok. Cirmoska naiv jószág.
- Igazán, úgy van teljesen, mintha a tulajdon gyermeke volnék! - S ártatlanul felkacag. A macska ugyanis nincs arra kárhoztatva, hogy ne tudjon nevetni. Az ember nagy tévedésben van, ha úgy véli, hogy rajta kívül más derülni tudó lény nincsen. Jómagam úgy csinálom, hogy az orrlikaimat háromszögletűre tágítva az ádámcsutkámat rezegtetem. Ezt persze az ember nem értheti.
- És mi a csuda a maga gazdája? - kérdem.
- Azt mondja: gazda. Ez egy kicsit furcsa. Talán inkább mondaná úgy, hogy úrnőm. Kéthúrú zeneszerszámon játszó művésznő.
- Ezt magam is tudom. De valójában ki ő? Valamikor régen előkelő személy lehetett, nemde?
"Ó, vár reád a fenyőfácska királykisasszonya..." - kezdte pengetni a művésznő a húrokat odabent a papírajtó mögött.
- Jó hangja van - jegyezte meg Cirmoska elégedetten.
- Jónak jó, de nem értem egészen. Mi ez a dal, amit énekel?
- Ez? Valami akármi. Az úrnőm nagyon szereti... Az úrnőm idestova hatvankét éves. De igazán nagyon jól tartja magát.
Hát ha már hatvankét éve él, persze hogy jól tartja magát. Így csak annyit válaszoltam, hogy:
- Aha.
Egy kicsit sután hangzott, de nem tehetek róla: nem jött a nyelvemre alkalmasabb válasz.
- Bizony egykor igen magas személy volt ám. Nekem mindig mondja is.
- Igen... mi is volt a rangja eredetileg?
- Hát ő a tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a férjének az édesanyjának az unokaöccsének a lánya.
- Mi? Hogy?
- A tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a...
- Lassabban! Várjon... A tizenharmadik sógun özvegyének a húgának a magántitkárának...
- Á, dehogy! A tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a...
- Jól van, jól. Szóval a tizenharmadik sógun özvegyének - ugye?
- Igen.
- Magántitkárának, ugye?
- Úgy van.
- A férjének a...
- Nem! A húgának a férjének a!
- Igen, persze. Tévedtem. A húgának a férjének a...
- ... édesanyjának az unokaöccsének a lánya!
- Mii? Az édesanyja unokaöccsének a lánya?
- Úgy van. Megértette már?
- Nem. Valahogy nem világos, hogy mi a lényeg. Vagyishogy, a sógun özvegyének a kicsodája?
- Ó, magának fogalma sincs még mindig az egészről! Tehát: a tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a férjének az édesanyjának az unokaöccsének a lánya! Nem ezt hajtogatom kezdettől fogva?
- Ó, most már tökéletesen világos!
- Úgy! Akkor jól van... ha most már tényleg érti.
- Aha.
Mit csináljak, megadtam magam. Néha engednünk kell a rábeszélésnek. Hirtelen elhallgat a papírajtó mögött a művésznő hangszere, s hívó hangja hallik.
- Cirmos, cicc! Itt az ebéd!
- Nicsak, az úrnőm szólít! Holnap majd jöjjön megint! Most bemegyek. Jó?
"Nem jó - gondolom -, de mit tehetek?"
- Hát akkor szívesen látom máskor is! - szólt és csilingelve szaladt a kerten át, majd hirtelen visszatért.
- De ön bizony igen rossz színben van. Valami baj történt? - kérdezte aggódva. Persze nem mondhattam el neki, hogy mocsit zabáltam és táncoltam hozzá, hanem csak annyit feleltem:
- Ó, semmi különös, csak kissé elgondolkoztam és megfájdult a fejem. Azért is jöttem ide magához, mert ha kegyeddel beszélhetek, az meggyógyít.
- Úgy? Hát akkor csak vigyázzon magára. Viszontlátásra.
Kissé elszomorodott miattam, s ez egy csapásra visszaadta a jókedvemet, amit a mocsi elvett. Kellemes érzés volt. Gondoltam, visszafelé átvágok a teacserjés kiskerten. Ahogy gázolok a félig olvadt fagyban és kidugom a fejem a bambuszkerítés repedésén, látom ám, ott hever a száraz krizantémokon megint a riksás Setétje, a hátát felpúposítja és ásít. Engem ugyan mostanában már meg nem ijeszt, de mivel olyan kényelmetlen a vele való beszélgetés, úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, s folytatom utamat. Persze Setét nem állja meg szó nélkül, ha úgy érzi: valaki lenézi.
- Hé, te névtelen tahó! De fenn hordod az orrod mostanában! Akármennyire is a tanár rizsáját zabálod, nem kell azért ennyire elbizakodnod! Énvelem te ne csúfolódj!
Úgy látszik fogalma sincs róla, hogy milyen hírnévre tettem szert. Most magyarázzam neki? Úgyse értené. Elhatároztam, hogy amilyen hamar csak lehet, elköszönök.
- Á, kedves Setét! Minden jót, boldog új évet! Változatlanul jó egészségben, nemde?
Ezzel felmeresztett farkamat bal felé kunkorítottam. Setét azonban nem viszonozta a köszöntést, farka harciasan meredezett.
- Még hogy boldog új évet! Ha ez neked boldog, akkor az a csöpp eszed is elment, ami volt! Fújj a likamba.
Hogy ezzel mit akart mondani, nem fogtam fel, mivel csak valami ocsmány kifejezés lehet.
- Elnézést, de mit jelent ez a likbafújás,
- Micsoda, fattyú létedre még neked kell magyarázni, mit jelent? Te újévi tetű, te!
Ez, hogy újévi tetű, versbe illő hangzású, de az értelme még a likbafúvásnál is homályosabb számomra. A tájékozódás kedvéért szerettem volna megkérdezni, mit jelent, de mivel úgyis reménytelen volt világos feleletet kapnom, csak szótlanul néztem rá. Egy kicsit kínosan éreztem magam. Ekkor Setét gazdasszonya hirtelen nekieresztette a hangját:
- Hol a lazac, amit ide tettem a polcra? A fene essen belé, már megint az az átkozott Setét garázdálkodott! Nincs még egy ilyen dög a világon. Megállj csak, meglátod, mit kapsz, kerülj csak haza!
Rikácsolása kíméletlenül megreszkettette a csendes kora tavaszi levegőt és elfojtotta az ágak között zengő harmóniát. Setét szemtelenül meredt maga elé, mint aki azt gondolja: "Üvölts, ha kedved tartja", négyszögletes állát előreszegezte, mintha csak azt mondaná: "Szólt valaki?" Eleddig a nagy társalgás közben nem vettem észre, de most a szemembe ötlött, hogy a lába alatt hentereg egy koszos halcsontváz - a legolcsóbb lazacé.
- Nicsak, megint te voltál? - kiáltottam fel meglepetve és elismeréssel, megfelejtkezve a beszélgetés eddigi menetéről. De ez sem bizonyult alkalmasnak rá, hogy Setét hangulatát megjavítsa.
- Mi az, hogy megint én, te tökkelütött! Még hogy "megint". Minek nézel engem, hogy egy büdös halért lealacsonyodjam? Ha nem tudnád, én Setét vagyok, a riksás macskája!
S azzal vadul felborzolta a lábán a szőrt, ami megfelel az emberek nekigyürkőzésének.
- De hát én kezdettől fogva tudom, hogy te vagy Setét, a riksás macskája!
- Tudod, tudod, és mégis olyanokat hordasz össze, mint hogy "megint te voltál"! Miféle dolog ez!
Dühösen fújt; ha emberek volnánk, ilyenkor már a grabancomnak esne. Töröm a fejem, miképp bújjak ki a csávából, amikor ismét felharsan a gazdasszony hangja.
- Hé, Nisikava! Gyere csak, mondani akarok valamit! Hozz egy jó fél kiló marhahúst. Hallod-e, hé, egy jó félkilónyit a puhábbikból! Értetted?
Ez a harsány húsrendelés megint felverte a négy égtáj szomszédságának nyugalmát.
- Piha, egy esztendőben csak egyszer rendel marhahúst - ekkora hangon -, undorító. Persze, az egész világnak meg kell tudnia, hogy telik neki egy fél kiló húsra.
Setét megvetően hatalmasat nyújtózkodott. Jómagam nem tudtam, mit mondjak erre, ezért csak némán néztem.
- Mi az hogy fél kiló! Semmi az. Előbb-utóbb megcsípem magamnak.
Úgy beszélt, mintha éppen neki vennék azt a húst.
- Hát akkor most igazán jó lakoma kínálkozik - mondom, remélve, hogy hamarabb szabadulok tőle.- De hisz ez nagyszerű. Remek...
- Mit tudsz te ehhez! Ne zajongj itt, fogd be a pofád!
S ezzel váratlanul akkorát csapott a mancsával, hogy csak úgy záporoztak rám a jégcsapszilánkok az ágról. Meg is ijedtem, s mire leráztam magamról a lucskot, Setét már el is tűnt a kerítés hasadékán keresztül. Valószínűleg húsnézőbe indult Nisikava után.
Ahogy megyek hazafelé, a szobából - szokatlan módon - kihallatszik, ahogy a gazdám tavaszi nagy jókedvében hahotázik. Mi a csoda, gondoltam, s azzal a nyitva hagyott verandaajtón besurrantam a mester mellé. Látom, hogy vendége van, akit még eddig nem láttam. A fején a haj szépen kettéválasztva, címeres pamuthaorit visel és hozzá vászonhakamát vagyis szoknyanadrágot. Úgy fest, mint egy illedelmes diákfiú. Aztán a hibacsi1 sarkán, a lakkozott cigarettásdoboz mellett megpillantottam Kangecu névjegyét, melyen a következők állottak:
"Tisztelettel bemutatom Ocsi Tófu fiatalurat."
Ebből rájöttem arra is, hogy hívják, meg azt is megtudtam, hogy Kangecu barátja. Nem értettem igazán, hogy miről folyik a szó a vendég és vendéglátója között, mert beszélgetés közben érkeztem, de Meitei műítésszel lehetett kapcsolatban, akit fentebb már bemutattam.
- ... Azért, mert azt mondta, van egy jó ötlete, hogy egy nyugati típusú étteremben ebédeljen valaki? - szólt a mester, teát töltött és a vendég elé tolta.
1 Hordozható vagy pedig a szobapadló közepén, egy mélyedésben elhelyezett rácsos melegítőserpenyő, amelyben faszén izzik. "Szenelőnek", "szenesládikónak" szokták fordítani.
- Hát, akkor még én sem tudtam, hogy mi az az ötlet, de úgy ismerem őt, hogy azt kellett gondolnom, tényleg lehet valami a dologban...
- Szóval vele tartottál... ahán...
- De megjártam bizony!
A gazda a térdére vett, s elkezdte ütögetni a fejemet, olyan arccal, hogy. "na lám, hát nem megmondtam?" Egy kicsit fájt.
- Már megint valami szélhámosság lesz. Ő már csak ilyen - mondta. Hirtelen felötlött benne az Andrea del Sarto-eset.
- Bizony. Ugyanis így szólt hozzám: "Te, együnk valami különlegeset?"
- Na és ettetek?
- Először átböngésztük az étlapot, és a kínálatról fecsegett.
- Mielőtt még rendeltetek volna?
- Igen.
- És aztán?
- Aztán odaintette a pincért, és azt mondta: "Itt nincsen semmi különleges." A fiú nem jött zavarba, hanem kacsajavát, borjúbordát ajánlott, mire a professzor úr megjegyezte, nem azért jöttünk idáig, hogy afféle sztereotip étkeket együnk. A pincér, nem tudván, mit jelenthet az a sztereotip, fancsali pofával hallgatott.
- Csakugyan?
- Bizony. Majd Meitei professzor hozzám fordult és elmagyarázta, hogy ha Franciaországban vagy Angliába jár az ember, ehet, teszem azt, á la Temmei, á la Manjó fogásokat, de Japánban akárhová is vetődik az ember, minden unalmas, és neki már el is ment a kedve attól, hogy egy itteni nyugati étterembe beüljön. Nagystílűen beszélt, talán bizony még a Nyugatot is megjárta!
- Még hogy Meitei a Nyugatot! Igaz, hogy ideje van, pénze van, mehetne, ha rászánná magát. Lehet, hogy eldöntötte: utazik, s most játszott a gondolattal... a múltba helyezte azt, ami még csak ezután következik - szólt a gazdám, s abban a hitben, hogy valami okosat mondott, erőltetten felnevetett. A vendég azonban nem volt annyira elragadtatva, mint ő.
- Erre magam is gondoltam: tulajdonképpen mikor lehetett ez Nyugaton? De aztán mégis tisztelettel hallgattam tovább. Szót kerített olyasmikre is, mint a csigaleves, a rántott béka, s úgy hangzott, mintha látott volna ilyesmiket...
- Biztos csak hallott róluk valahol. Mestere a lódításnak.
- Igen, lehetséges - mondta a vendég, és a nárciszokra meresztette a szemét. Kissé elszontyolodottnak látszott.
- Ennyi az egész? - kérdezte a gazdám.
- Dehogy, ez csak az előjáték, a java eztán következik.
- No? - vetette közbe hanyagul a mester.
- A professzor úr közölte velem, hogy bármennyire is szeretnénk csigalevest vagy rántott békát, úgysem kapunk, érjük be tehát... a tocsimembóval. Mit sem sejtve belementem.
- Tocsimembó... Hát ez tényleg furcsán hangzik - így a gazdám.
- Úgy bizony: nagyon furcsa. De hát a professzor úr mindig igen komolyan szokott beszélni, ezért nem vettem észre semmit - nézett a fiatalember a mesterre, s látszott rajta, mennyire restelli a felsülését.
- Na és aztán mi történt? - kérdezte a gazda anélkül, hogy észrevette volna vendége feszengését.
- Hívta a pincért s rendelt tőle két adag tocsimembót. Az meg abban a hiszemben, hogy rosszul hallott, visszakérdezte, hogy talán mencsimbót óhajt. Mire a professzor komor arccal rendreutasította: ő nem mencsimbót akar, hanem tocsimembót.
- Nahát, létezik egyáltalán tocsimembó nevű étel?
- Igen, magam is furcsállottam egy kissé, de a professzor úr mindig olyan határozott, magabiztos, ráadásul olyan járatos a külföldi dolgokban, meg aztán abban a hiszemben voltam, hogy világot járt ember, így hát én is megerősítettem, hogy igenis tocsimembó, tocsimembó!
- És mit csinált a pincér?
- Jaj, nagyon vicces volt, ahogy visszaemlékezem rá: gondolkozott egy darabig, majd bocsánatot kért, és közölte, hogy pillanatnyilag nem szolgálhat vele, viszont ha mencsimbóról volna szó, azonnal hozná, két személyre. A professzor igen sajnálkozott, mondván, hogy azért bizony nem fáradtunk volna ide. De ha a pincér netán mégis tudna tocsimembót keríteni számunkra, itt ez a húsz szen, "fogja, fiam". A pincér erre azt mondja: ő megpróbál beszélni a séffel - s eltűnik hátul.
- Ennyire szeretett volna tocsimembót enni? - szólt a gazdám.
- Kisvártatva előjött a pincér azzal, hogy ha tocsimembót rendelünk, jócskán várnunk kell - legnagyobb sajnálatára. Meitei professzor megnyugtatta, hogy újév ünnepe lévén, van időnk várni, majd szivart húzott elő felöltője zsebéből, rágyújtott és pöfékelni kezdett. Láttam, nincs mit tenni, kimonóm ujjából előkaptam az újságot, s nekifogtam olvasni. A pincér meg ismét hátrament tanácskozni.
- És micsoda rettenetes dolgok vannak benne! - emelkedett föl ültőhelyéből a gazdám az újság láttára, melynek háborús tudósításait ő is olvasta.
- Szóval előkerült megint a pincér: legnagyobb sajnálatára kifogyott a tocsimembó alapanyag, elfutottak a Kamejába, a Jokohama 15-be, mégsem tudtak szerezni, így hát belátható időn belül nem szolgálhat vele. A professzor meg: "Hát ez nagy méreg, amikor mi éppen azért jöttünk ide!" S azzal rám nézett, majd megint rám nézett... úgy éreztem, én sem hallgathatok, tehát csatlakoztam hozzá, mondván: "Ó, be kár, ó, be kár!"
- A legnagyobb mértékben! - szólt közbe együttérzően a gazdám is. De hogy miért kár a "legnagyobb mértékben", azt jómagam sem sejtem.
- A pincér is belátta, hogy ez nagy méreg, épp ezért megígérte, hogy hamar szereznek alapanyagot és akkor legyen majd ismét szerencséjük. Amikor erre a professzor úr megkérdezte, hogy miből csinálják, nem válaszolt, csak heherészett zavarában. És amikor kioktatták, hogy az alkalmas alapanyag nem más, mint a poeta traditionalis, ismét a legalázatosabban bocsánatot kért, mivel épp azt sehol sem lehet találni egész Jokohamában.
- Hahahaha! Ez aztán a csattanó! Érdekes egy eset! - S a gazdám olyan kacagásban tört ki, amilyet még soha tőle addig nem hallottam.
Úgy rázkódott, hogy lepottyantam a térdéről. Ő azonban mit sem törődve ezzel, csak nevetett tovább. Látszott rajta, mennyire boldog, hogy nemcsak ő vallott szégyent a maga Andrea del Sartójával.
- Aztán amikor már a kijárat felé tartottunk, roppant elégedetten megjegyezte, hogy milyen jó ötlet volt Tocsian költő nevét így felhasználni. Biztosítottam mélységes csodálatomról, majd elváltunk, mert valójában már alig álltam a lábamon az éhségtől.
- Kellemetlen lehetett - adta végre jelét a gazdám együttérzésének.
Ehhez én sem tudtam volna mit hozzátenni. Egy darabig szünetelt a társalgás, ezalatt csak az én dorombolásomat hallgatták.
Tófu ifiúr kortyolt a kihűlt teából, majd fordított egyet a szón:
- De tulajdonképpen azért kerestem fel a tanár urat, mert volna egy nagy kérésem.
- Miről van szó? - öltötte fel a mester az ünnepélyes ábrázatát.
- Tetszik tudni, mivel szeretem az irodalmat és a művészetet...
- Ez derék - dicsérte a gazda.
- ... hasonló gondolkodású társaimmal nemrégiben felolvasóegyletet szerveztünk. Minden hónapban találkozunk majd és ebben a tárgyban kimerítő kutatásokat folytatunk. Első ízben már a múlt év végén összejöttünk.
- Elnézést, azt mondod, hogy felolvasóegylet? Ez olyasfélének hangzik, ahol ritmizálva költői szövegeket olvasnak. Tulajdonképpen hogy megy ez?
- Úgy gondoltuk, hogy először a régiekkel kezdjük, s fokozatosan jutunk el a kortársak műveihez.
- A régiek azt jelenti, hogy például Po Csü-ji Lant-dala?
- Nem.
- Hát akkor Buszon haikui és kínai versei?
- Nem.
- Hát mit műveltek?
- A múltkorában Csikamacu Kettős szerelmi öngyilkosság című művét vettük.
- Csikamacu? Aki dzsórurikat írt? - kérdezi a gazdám, pedig Csikamacu csak egy van, s ha valaki azt mondja, Csikamacu, akkor az egyértelműen a drámaíró. Aki erre így rákérdez, mint a gazdám, az ostoba fajankó. Neki azonban erről sejtelme sincsen, csak simogatja egyre a fejemet. Higgadtan tűröm, és azzal nyugtatom magam, hogy az efféle kis álnokság semmi ahhoz képest, aki azt képzeli, gyengéd tekintetet vetnek rá, pedig az illető egyszerűen csak kancsal.
- Aha, igen - szólt Tófu ifiúr és a gazda arcát fürkészte.
- És egy ember olvassa fel, vagy szerepekre osztjátok?
- Szereposztással, dialógussal próbálkoztunk. A legfontosabb, hogy a mondanivalót a lehető legjobban, a dráma szereplőivel azonosulva, azoknak jellemével együtt kifejezzük, sőt a kézmozgás és a test rezdülései is hozzájáruljanak ehhez. Fontos, hogy a ritmizálás is a korabeli embert fejezze ki, úgy adjuk elő, ahogyan annak idején egy előkelő hölgy vagy akár egy kifutófiú csinálta.
- Csakugyan? Hát akkor az valóságos színház.
- Persze, csak nincsenek jelmezek és díszletek.
- Már megbocsáss, de jól halad a dolog?
- Hát első alkalommal úgy gondolomformán sikerült.
- És a Kettős szerelmi öngyilkosság melyik részletét játszottátok?
- Amikor a hajós utasával a Josivarába, az örömtanyára megy.
- Nehezet választottatok! - szólt a mester és tanárosan félrehajtotta a fejét, miáltal az orrából kibocsátott cigarettafüst a fülét súrolva elkanyargott az arca mellett.
- Ugyan, nem olyan nehéz! Hiszen nincs más a színen, mint az utas, a hajós, az előkelő kurtizán... egy nakai, egy jarite meg egy kemban - mondta Tófu úrfi magától értetődően. A gazdám a kurtizán hallatán savanyú képet vágott, de hogy a többi szakszó mit is jelent valójában, arról már nem voltak világos elképzelései, ezért rászánta magát, hogy megkérdezze:
- A nakai, ugye, olyan kiszolgálólányféle a bordélyban?
- Még nem mélyültünk el elég alaposan a kérdésben, de azt hiszem, hogy teaházi kiszolgálólány, a jarite pedig a hölgyszobák körül végez kisegítői feladatokat. - Tófu ifiúr olyan hangon adta elő mindezt, mint aki maga sem biztos benne, hogy tulajdonképpen ki-miféle egy ilyen nakai vagy jarite.
- Szóval a nakai a teaházhoz tartozik, a jarite meg a kurtizánokkal lakik egy fedél alatt... de ez a kemban... ember vagy valami hely neve lehet vajon... s ha ember, férfi vagy nő-e?
- A kemban szerintem mindenképpen férfi.
- És vajon m lehet az ilyennek a dolga?
- Hát, ennyire már nem vizsgáltam meg a problémát, de majd utánanézek.
Felpillantottam a gazdámra, hogy ezek ma mit össze nem beszélnek! Az arcuk viszont holtkomoly volt.
- És rajtad kívül kik társultak a felolvasásra?
- Ó, olysokféle ember! A kurtizán szerepét egy jogász játssza, bizonyos K. úr, aki bajuszt növeszt, s ehhez kissé szokatlan az édeskés női ékesszólás. És ráadásul van egy olyan jelenet, amikor a kurtizánt görcsök fogják el...
- Felolvasás közben görcsökben is kell fetrengenie? - kérdezte az úr aggódva.
- Igen, mert az érzelmek kifejezése igen fontos! - válaszolta Tófu úrfi, s közben elszánt művésznek érezte magát.
- És ügyesen rángatózott? - szellemeskedett a gazdám.
- Ó, a rángások csak kezdetben nehezek - vágott vissza Tófu.
- És te milyen szerepet játszottál?
- Én voltam a hajós.
- Mi? Te a hajós? - Ezt a mester olyan hangon kérdezte, mintha azt mondaná: "úgy vagy te hajós, mint én... kemban", majd különösebb udvarias kertelés nélkül folytatta: - S nem is ment, mi?
Tófu azonban csöppet sem jött zavarba, nyugodt, társalgási tónusban válaszolt:
- Az igazat megvallva, éppen a hajós figurája miatt ütött ki balul a dolog. Lakik ugyanis a felolvasótermünk szomszédságában négy-öt diáklány. Hogy, hogy nem, megtudták, hogy aznap felolvasógyűlés lesz, és az ablak alá settenkedve hallgatóztak. Én a hajós hangját utánozva - úgy vélem, eltaláltam a megfelelő stílust - már éppen belejöttem volna, de talán mert túlságosan szélesre sikerültek a mozdulataim, a lányokból egyszerre kitört az elfojtott nevetés. Meg is ijedtem, és úgy megzavarodtam, amiért így félbeszakítottak, hogy folytatni már nem tudván, feloszlattam a gyűlést...
Ahogy elképzeltem ezt a sikeresnek mondott első társulati ülést ilyen bukással, nem tudtam megállni, hogy magam is ne nevessek rajta. Akaratlanul is rezegni kezdett az ádámcsutkám. A gazdám erre ismét megveregeti a fejemet. Jó az, ha dédelgetnek, amikor kinevetem őket, de kicsit idegesítő.
- Fogadd részvétemet! - A gazda, úgy látszik, újévi részvétnyilatkozatot tesz.
- Azonban a második találkozótól fogva arra törekszünk, hogy még serényebben igyekezzünk a nagyszerű cél, a siker felé, és éppen ez mai jövetelem magyarázata is: szeretnénk megnyerni önt, kedves mester, társaságunknak, s azon felül szeretnénk segítségét is kérni.
- Ó, én igazán nem fetrenghetek görcsökben... - sietett elhárítani magától a gazdám.
- Nem is kívánjuk, hogy fetrengeni tessék, hanem elhoztam a pártoló tagság névsorát... - szólt a ifiúr és lila furosikijéből1 nagy fontoskodva előhúzta apróvirág-mintás noteszét.
- Kérem, ha lehet, ide a becses aláírását és pecsétjét.
Ezzel a füzetet kitárva a gazdám térdei elé rakta. Az meg nézi: jól ismert tudós doktorok és irodalmárok sorakoznak benne szép rendben.
- Öö, nem mintha húzódoznék, de mégis milyen kötelességekkel jár az ilyen pártoló tagság? - feszeng gazdám, az osztriga.
- Hogyan is terhelnénk bármivel! Csupáncsak annyit kérünk, szíveskedjék aláírásával kinyilvánítani, hogy pártolja ügyünket. Ez minden.
- No, hát ha így áll a dolog - belépek.
A mester végre rájött, hogy az egész semmire sem kötelezi, s rögtön megkönnyebbült. Halálos ítéletet is aláírna, ha nem kéne felelnie miatta. Érthető hát, hogy most már mohón ráállt, hiszen a neve közismert tudósoké között fog szerepelni. Ilyen magas kitüntetés soha idáig nem jutott osztályrészéül.
Elnézést kért és máris ment a dolgozószobájába a pecsétjéért. Mozdulatától én szépen lepottyanttam a padlóra, és láttam, Tófu ifiúr hogyan kap fel egy darab süteményt a tálról és tömi magába. Aztán nyeldekelt egy ideig, oly kínnal, hogy már-már az én reggeli balesetemet juttatta eszembe a mocsival. De mire a mester visszatért a dolgozószobából, a piskóta már mélyen alant nyugodott Tófu úrfi gyomrában. Még jó, hogy a gazda nem vette észre, hogy hiányzik egy sütemény, mert biztosan engem gyanúsítana elsőként.
1 Nagy színes kendő, amelyet Japánban tarisznyaként, táskaként használnak.
Tófu távozása után a házigazda visszavonult a szobájába, s ott az asztalon váratlanul megpillantotta Meitei levelét.
"Fogadja őszinte nagyrabecsülésemet az új esztendő alkalmából..."
A címzett megállapíthatta, hogy a levél kezdete egészen elfogadható, jóllehet a műítésztől meglehetősen szokatlan, hiszen a múltkor is milyen levelet kaptunk tőle!
"Mióta nem találkoztunk, bizony nem dőlnek hozzám az asszonyok, hogy megajándékozzanak szerelmükkel, s efféle levélkéket sem küldözgetnek, mégis tűrhetően peregnek napjaim, úgyhogy ne aggódjék felőlem, kérem tisztelettel..."
Bizony, ilyeneket írt. De a mostani újévi üdvözlet viszonylag illedelmes, amint tovább is olvasható:
"... Szándékomban áll fölkeresni Önt hajlékában, ám az Ön nemes szkepszisétől eltérően én a lehető legnagyobb aktivitást tűztem ki célul a magam számára, és hogy az új esztendőre eltervezett dolgaim beteljesüljenek, napjaimat az önkívületig fokozott tevékenységgel töltöm. Kérem tehát szíves elnézését..."
Az ám, gondolta a gazdám, biztos, hogy alaposan kiveszi a részét az újévi mulatságokból a derék férfiú!
"... a minap mégis szakítottam egy kis időt elfoglaltságaim közepette, hogy rendezzünk egy tocsimembó-lakomát a kis Tófuval, ám legnagyobb fájdalmunkra nem tudtuk szándékunkat megvalósítani, kellő alapanyag híján. Felette sajnálatos..."
Ahogy a levél a szokásos húrokat kezdte pengetni, a mester szótlanul elmosolyodott.
"... és tegnap kártyaparti volt X. báróéknál, és tegnapelőtt a Műítészek Társulatának újévi bankettja, és azelőtt Toribe professzor tiszteletére fogadás, és azelőtt meg..."
Ez bosszantotta a gazdámat, átugrott tehát néhány sort.
"... mint látható, állandóan nó-előadások, haiku- és tankaösszejövetelek,1 modernvers-rendezvények pergőtüzében élek, lélegzetvételnyi szünet nélküli állandó elfoglaltságom magyarázza, hogy levélben kell Önt üdvözölnöm ahelyett, hogy személyesen tenném tiszteletemet. Kérem nagylelkű elnézését ezért..."
Hát persze, éppen arra érne rá, hogy idejöjjön! - gondolta a mester válaszul.
"... ha ezúttal abban a megtiszteltetésben részesülhetnék, hogy Ön látogatna meg, ritka és becses találkozásunk tiszteletére vacsorát adnék, ámbár konyhám szerény és ínyencségekben szegény, legfeljebb egy kis tocsimembóval kínálhatnám meg Önt..."
- Már megint ezzel a tocsimembóval hozakodik elő? Micsoda arcátlanság! - A mester kissé megneheztelt.
"... ámbár tocsimembó-nyersanyagban mostanában hiány mutatkozik, s számítanom kell rá, hogy esetleg nem jutok hozzá. Ebben az esetben szolgálhatnék esetleg egy kis pávanyelvvel..."
- Ahá, két vasat tart a tűzben! - figyelt fel a gazdám és kíváncsian továbbolvasta:
"... mint bizonyára Ön is jól tudja, egy-egy pávából csak olyan kis mennyiségű nyelvhús nyerhető, mely a kisujjam ízével sem ér fel, és ha jól szeretne lakni belőle, bizonyára nehezen telnék meg a feneketlen bendője..."
- Hogy hazudik! - csattan fel megvetően a gazdám.
"Legalább húsz-harminc pávát kellene fogni hozzá. Persze, látni egy-két példányt Aszakuszában, az állatkertben például, de a baromfikereskedő tyúkásznál még mutatóba sem akad egy sem. Igazán olyan elkeseredett vagyok!..."
1 A tanka 5 soros, 31 szótagból álló japán versfajta.
- Keseregj csak magadnak, ha kedved tartja! - A gazda semmi jelét sem mutatja együttérzésének.
"... A pávanyelv egy időben, a régi Róma fénykorában hallatlanul népszerű volt, a pazarlás és a kifinomultság legfelső fokának számított... Ugye most már megérti, hogy miért sóvárgok rá titkon ennyire?"
- Mit értsek rajta, te hülye! - Az úr makacsul megmaradt ellenzékiségében.
"... Egészen a tizenhat-tizenhetedik századig sehol sem hiányozhatott a dús lakomák asztaláról ez a csemege szerte Európában. Emlékezetem szerint akkor is szerepelt az étlapon, amikor Leicester grófja Kenilworthben vendégül látta Erzsébet királynőt. És a lakomaképeken is, melyeket a híres Rembrandt alkotott, ott látható a páva, ahogy terpeszkedik az asztal közepén, farkát kitárva..."
- Na, azért nem lehet ez olyan túlságosan elfoglalt, ha a pávafőzés történetének leírására ennyi ideje van - mérgelődött a levél olvasója.
"Meglehet, szerény személyemhez is közeleg az Önéhez hasonló gyomorbántalom veszedelme, ha folytatom azon lakomák sorozatát, melyekben mostanában részesülök..."
- Szemtelen! Most meg az én gyomrommal példálózik! - tört elő mesteremből megint a méreg.
"A történettudósok szerint a régi rómaiak napjában kétszer, háromszor is fogadást adtak. Márpedig ha kétszer-háromszor telepedtek a roskadásig rakott asztalhoz, bármilyen erős gyomrúak voltak is, az emésztőrendszer működése természetesen felmondta a szolgálatot, éppúgy, mint Önnél..."
- Már megint! Arcátlanság!
"Ámbátor ők, akik olyan mélyrehatóan elmerültek a dőzsölés és az egészség összeegyeztetésének tudományában, miközben féktelen mohósággal habzsolták az ínyencfalatokat, gondoskodtak megterhelt zsigereik karbantartásáról is: kitaláltak egy titkos módszert..."
- Miiii? - A mester egyszeriben izgatottá vált.
"Tudniillik étkezés után mindjárt fürdőt vettek. Egy bizonyos módszerrel mindent, amit a fürdő előtt bekebeleztek, kiöklendeztek, s gyomruk belsejét valósággal kitakarították. Bekövetkezvén a bendő teljes megtisztulása, megint rogyásig dúskálhattak a sok jóban, hogy eltelve azzal ismét fürdőbe lépjenek és könnyítsenek magukon. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy bármi jót megkívánhatunk, mégsem jár gyomrunk károsodásával. Úgy vélem, nem túlzok, ha kijelentem: két legyet ütünk egy csapásra..."
- Nem vitás, tényleg kettőt egy csapásra... - Gazdám arcára kiült az irigység.
"Mondanom sem kell, hogy ez a huszadik század a maga nyüzsgésével nem kedvez a lakmározásnak, de bízom benne, hogy eljön még az idő, amikor túl leszünk a háború zűrzavarán, ez a már két éve tartó oroszverő csihipuhi véget ér, és akkor győztes honunk polgárai a régi rómaiakat követve megismerkedhetnek a fürdővel egybekötött okádás technikájával. Máskülönben ez a nagy nép teljes egészében - ettől félek titkon - éppolyan gyomorbajos lesz, mint ön..."
- Már megint ezzel jön! Mit kötözködik velem folyton!
"Mi, akik, járatosak lévén a Nyugat dolgaiban, búvároljuk régi hagyományait, felfedezve a már-már feledésbe merült titkos módszereiket, Meidzsi-korunk társadalmának érdekében munkálkodunk, a civilizáció legfinomabb hajtásait óvjuk, ezért viszonzásul megérdemeljük, hogy a hétköznapi örömökből is kivehessük a részünket..."
- Hogy ez mit ki nem talál... - ingatta a mester a fejét.
"Ezért kutatom hát Gibbon, Mommsen és Goldwin Smith idevágó műveit, de sajnos e nagy felfedezés titkának nyitját nem találom. Viszont, mint Ön is nagyon jól tudja, ha én egyszer a fejembe veszek valamit, nem nyugszom, míg keresztül nem viszem. Én már ilyen vagyok, és ezért hiszek benne, hogy nincs messze az idő, amikor az öklendezés módszerét feleleveníthetem. Amint valamire jutok, rögtön híradással szolgálok Önnek. A már említett tocsimembó- avagy pávanyelvlakomára pedig felfedezésem után okvetlenül sort kerítünk, amikor Önnel is, aki annyit szenved a gyomra miatt, alkalmas lesz. Ezzel zárom soraimat, tisztelettel..."
- Hát nem felültetett megint! Olyan komolyra vette a szót, hogy végig is olvastam. Újévi lapon ilyen ugratásokat csak egy Meitei-féle naplopó tud kieszelni! - nevetett a gazdám.
Ezt az esetet követően néhány napig nem történt semmi említésre méltó. A porcelánvázában elhervadtak a nárciszok, kihajtottak szilvaág virágai - untam már magam nagyon, gondoltam, meglátogatom Cirmoskát. Kétszer is voltam ott, de hiába, nem találkoztam vele. Először azt hittem, elment hazulról, de másodszorra megtudtam, hogy betegen fekszik. Kihallgattam ugyanis a már említett művésznő és a szolgáló beszélgetését a papírajtó mögött. Gyöngyviráglevelek közt bújtam meg a kerti kézmosó mellett.
- Táplálkozott már Cirmos?
- Nem, asszonyom, reggel óta még semmit sem vett magához. A tűzhelyhez fektettem, hogy megmelegedjék.
Hát ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha macskáról beszéltek volna: inkább úgy látszik, emberhez méltóan bánnak vele. Részint elfogott az irigység, ha a magam körülményeire gondoltam, részint viszont örültem, hogy az én szeretett cicusomat ennyire dédelgetik.
- Nem tudom, mitévők legyünk. Ha nem eszik, elfogy az ereje...
- Bizony, úgy van, asszonyom, ahogy mondani tetszik. Még én is, ha nem kapok egy nap enni, másnap bizony alig bírok vánszorogni - válaszolt a cseléd, s a hangjából érzett, hogy a cicát nálánál magasabb rendű lénynek tekinti. Valóban, ebben a házban talán a macska fontosabb, mint a szolgáló.
- Elvitted már az orvoshoz?
- Ó igen, de az bizony nagyon furcsa szerzet! Ahogy beléptem a rendelőben, karomon a cicával, megkérdezte, hogy megfáztam-e, vagy mi, és már nyúlt is az érverésemet tapogatni. Én mondtam, hogy a beteg nem én volnék, és az ölembe eresztettem Cirmoskát. A doktor vigyorogva azt válaszolta, hogy a macskák bajához nem ért, vigyem csak az állatot haza, majd meggyógyul magától. Hát nem borzasztó? Megharagudtam, mondtam neki, nem is kell hogy megvizsgálja, de vegye tudomásul, hogy akkor is a mi szép kis cicánk ő, s azzal betettem szegénykét a kebelembe és egyenest hazajöttem.
- Ah, minő eset...
Már ez az "ah, minő eset" is olyan, amit nálunk otthon nem nagyon hallhattam. Hát igen, ilyet csak a tizenharmadik sógun özvegyének a... satöbbi satöbbije mond, érzik is rajta, mennyire fennkölt.
- Hogy piheg szegény...
- Ahogy mondani tetszik. Biztosan megfázott, fájhat a torkocskája. Más még köhécselne is a helyében.
Ennek is meglátszik a szaván, hogy a tizenharmadik sógun satöbbi satöbbijének a cselédje!
- Mondják, mostanában megint terjed a tüdőbaj.
- Ó, bizony, nem vigyázhat az ember eléggé, annyi a szóbeszéd a tüdőbajról, pestisről és más új betegségekről...
- Jól teszed, ha óvakodsz. Semmi sem helyes, csak az, ami már megvolt a régi szép időkben is.
- Ó, milyen jól tetszik mondani! - helyeselt lelkesen a szolgáló.
- Viszont hogyan fázhatott meg, ha, mint mondod, nem is bolyongott messzire hazulról?
- Az nem úgy volt, hogy elcsavargott volna, hanem az utóbbi időkben egy gonosz barátja járt ide - súgta a cseléd, de olyan rejtelmesen, mintha hétpecsétes államtitkot árulna el.
- Gonosz barátja...?
- Igen, az a mocskos kandúr a tanár házából, tetszik tudni, azzal láttam.
- Az a tanár ez, aki reggelenként olyan ordináré hangokat hallat?
- Igen, igen. Mosdáskor úgy tesz, mint a liba, amikor a nyakát kitekerik.
Ez nem rossz. Ez a hasonlat a libával. Tényleg, a mester reggelre kelve kimegy a fürdőbe és toroköblögetéskor a fogkefével még jól bele is kotor a torkába. Nem szégyelli, hogy ilyenkor milyen undorító hangokat ad ki. De kihallható belőle, milyen kedve van aznap. Ha rossz a kedve, egész kétségbeesetten, ha jó, egészségesen, energikusan gágog. Akár így, akár úgy, lankadatlan odaadással gurgulázik. Mielőtt ideköltöztek volna - az asszonyom szerint -, még nem volt meg ez a szokása, de azóta nem kezdődik nap enélkül; el nem hagyná semmiért. Nem fér a macskafejembe, hogy bírja elviselni ezt a kellemetlen műveletet. Na de hagyjuk! A becsületembe gázoltak a "mocskos kandúr" titulussal, még most is visszacseng a fülembe.
- De hát mire jó neki ez a zajongás? Mondhatom, hogy a régi szép időkben, amikor egy lakáj vagy egy küldönc is tisztában volt az illem megfelelő szabályaival, jó házaknál egy ember sem akadt, aki mosdását így végezte volna.
- Szent igaz, ahogy mondani tetszik... - A szolgáló majd elolvad az úrnője iránti csodálattól, egyre csak tetszik így, tetszik úgy...
- Márpedig ha ilyen a gazda, a macskája bizonnyal csak valami korcs lehet, ezért bottal verd el a háztól, ha még egyszer erre jönne.
- De még mennyire, hogy elverem. Cirmoska betegségének is biztosan ő az oka. Azért is megkapja tőlem a magáét!
Példátlan rágalom! De hát mit csináljak, úgy látszik, nem tudok Cirmoska közelébe férkőzni Így aztán hazamentem anélkül, hogy láthattam volna.
Otthon látom, hogy a gazda bent a dolgozószobában rágja az ecsetjét, nagyon ír valamit. Bezzeg, ha elmondanám neki, amit hallottam! Hogy miféle hírnévnek örvend a művésznő házában, aki kéthúrú hangszeren játszik. Biztosan nagy haragra gerjedne, de hát ne szólj szám... hadd adja csak nyögdécselve a fennkölt poétát.
Ekkor váratlanul betoppan Meitei, bár újévi levelében megírta, hogy mennyire elfoglalt is ő mostanában.
- Nicsak, hát új stílusú verseket írogatsz? Ha sikerül valami érdekes, mutasd ám meg nekem is!
- Van itt egy egész jó próza, azt fordítom - válaszolt a mester kissé vonakodva.
- Próza? És ki írta?
- Azt nem tudom.
- Szóval névtelen. Nos, az anonimek között is igen sok remek darab van, nem szabad őket leszólni. Mégis honnan való?
- A 2. számú angol nyelvi olvasókönyvből - válaszolt a mester nyugodt mosollyal.
- A 2. számú olvasókönyvből??? Hogy miféle olvasókönyvből?
- Úgy, ahogy mondod: amit fordítok, az a 2. számú olvasókönyvben található.
- Ne viccelj! Csak nem abban sántikálsz, hogy visszaadod a kölcsönt a pávanyelvért?
- Mit képzelsz, nem vagyok én olyan szélhámos, mint te! - sodorgatta a bajszát a gazdám, akit nem lehetett kihozni a sodrából.
- Ez olyan, mint amikor egyszer a nagy tudóstól, Szanjótól megkérdezték, olvasott-e valami jó művet újabban, ő meg megmutatta a lovásza levelét, melyben az követelte, hogy fizesse meg az adósságát, mondván, hogy ez a korabeli prózai művek közül számára a legelső. A végén még te is kifinomult szépérzékről teszel tanúságot. No, olvasd fel, és majd elbírálom.
Mindezt Meitei olyan magabiztossággal fejtette ki, mint aki a kifinomult szépérzék egyedüli letéteményese. Erre a gazdám neki is fogott a felolvasásnak, méghozzá olyan hangon, mint ahogy a Zen-papok olvassák Daitó végakaratát.
- Nehézkedés óriás.
- Az meg micsoda? Nehézkedés óriás...?
- A címe, ahogy mondom. Nehézkedés óriás.
- De hát ez lehetetlen cím, nem is értem, hogy mit jelent.
- Mit, hát egy óriás, akinek a neve Nehézkedés.
- Kicsit zavaros, de mit csináljunk, ha ez a cím, menjünk tovább. Majd jön maga a szöveg. Olvasd csak, nagyon érdekes és a hangod is illik hozzá.
- Jó, de most már ne zavarj közben!
Megbizonyosodván a figyelméről, a gazda folytatta az olvasást:
"Kate kinézett az ablakon. A gyerekek labdáznak. Egyre magasabbra és magasabbra dobják a labdát, száll, száll, száll fölfelé. Aztán leesik. Ismét feldobják. Ha megint feldobják, megint leesik. - Miért esik le vajon, miért nem száll el a magasba? - kérdezi Kate. - Mert egy óriás lakik a föld belsejében - válaszolja az édesanyja -, ő a Nehézkedés óriás. Erős, és mindent magához húz. Ha ő nem húzná a földhöz a házakat, azok elszállnának. A gyerekek is felrepülnének. Nézd, hogy hullanak a falevelek. Nehézkedés óriás hívja őket. Leesik egy könyv. Neki is Nehézkedés óriás szólt. A labda felrepül a levegőbe, szólítja őt Nehézkedés óriás, és a labda leesik."
- Ennyi az egész?
- Aha. Hát nem jó?
- Ez az, amitől féltem. De igazad van, elfogadom: kölcsönkenyér visszajár a tocsimembóért!
- Semmiféle kölcsönkenyérről nincs szó! Valóban igen jónak találtam, azért láttam neki a fordításának. Neked talán nem tetszik? - meredt a gazdám az aranykeretes szemüvegre.
- Igazán megleptél! De csak mert nem tudtam, hogy ehhez ilyen tehetséged van. Legközelebb jobban vigyázok: most alulmaradtam. Kalapot emelek előtted.
Meitei mintha falnak beszélt volna, a gazdám nem értette, hogy miről van szó.
- Miért emelnél kalapot? Csak azért próbáltam meg lefordítani ezt az írást, mert olyan érdekes!
- Nagyon jó! Nem, ez nem lehet igaz! Olyan remekül játszod, hogy én elbújhatok melletted!
- De hát miért akarnám, hogy elbújhass mellettem? Semmi szükségem rá. Nemrég felhagytam a vízfestéssel, gondoltam, mi lenne, ha megpróbálkoznék jó írások lefordításával?
- Méghozzá olyan sikerrel, hogy össze se lehet hasonlítani a képeiddel. Azokon nem lehetett megkülönböztetni a feketét a fehértől, a messzit a közelitől! Elámítasz valósággal!
- Ha ennyire dicsérsz, még elbízom magam... - szerénykedett a mester, és még mindig nem értett semmit.
És ekkor betoppant Kangecu ifiúr, és elnézést kért, hogy már tegnap nem tette tiszteletét.
- Ugyan, gyere csak. Épp most hallhattam egy olyan derék művet, mely mellett elhalványul a tocsimembó-féle szellemeskedés - fordult a belépőhöz Meitei professzor, hogy értse, miről van szó. Az meg azonnal belement a dologba és visszaadta:
- Nahát, tényleg?
De mivel a gazdámnak még mindig nem sejlett föl semmi, beszédtémát váltott és azt mondta:
- A napokban volt itt egy Ocsi Tófu nevű ember a te ajánlóleveleddel.
- Tényleg itt volt? A neve tulajdonképpen Ocsi Kocsi. Alapjában véve rendes ember, de vajon nem kellemetlenkedett? Egy kicsit furcsa alak ugyanis. De hát annyira erősködött, hogy mutassam be önnek...
- Dehogyis, nem zavart különösebben...
- Nem magyarázta el a neve ejtését?
- Nem, egyáltalán nem volt szó róla.
- Pedig az olyan ám, hogy bárhol kiselőadást tart a becses nevéről.
- Miféle kiselőadást? - szólt közbe Meitei, várva, hogy mi sül ki a dologból.
- Rettenetesen fontos neki, hogy a nevét kínai módra, Kocsinak ejtsék.
- Mi a csuda! - Meitei kicsippentett egy kevés dohányt elegáns dohányzacskójából.
- Mindig sort kerít rá, hogy kifejtse: nevét nem Ocsi Tófunak, hanem Ocsi Kocsinak kell ejteni.
- Különös... - A drága dohány füstje a tüdő legmélyére ömlik.
- Ez azért van, mert nagy irodalomrajongó és soha el nem szalajtaná a kínálkozó rímet. Jól illik például az Ocsi Kocsihoz a fecsi-locsi, vagy valami ilyesmi. Ezért olyan ingerült, ha valaki nem helyesen olvassa a nevét, mert ez a lehetőség így kárba vész.
- Hát ez nevetséges... - szólt Meitei professzor, a közben kedvtelve eregette tüdeje mélyéről a füstöt az orrlika felé. A csípős füst azonban eltévesztette a kijáratot és a torkára tódult. Letéve a pipát, keservesen köhögni kezdett.
A gazda, átvéve a szót, nevetve újságolja:
- A múltkor meg a felolvasókörben hajóst alakított és a diáklányok kinevették.
- Köhö-köhö, ühü-ühü... - így Meitei professzor, miközben a pipával veri a térdkalácsát. Nekem ez egy kicsit veszélyesnek tűnik, ezért félrehúzódom. - Egyébként az a felolvasókör, ugye... a múltkor, amikor a tocsimembó-lakoma volt... beszélt nekem arról a felolvasókörről, ugye... azt mondja, a következő, második felolvasóülésre neves irodalmárokat akarnak meghívni és hogy tisztelném meg őket a részvételemmel. Megkérdeztem, hogy megint Csikamacu darabjait akarják-e játszani, mire ő: hogy ezúttal sokkal frissebbre esett a választásuk, az Aranydémon-t1 akarják előadni. Hát te mit játszol benne? - kérdem én, mire ő: én leszek Omija. Jó, mi? Tófu mint Omija. Én feltétlenül elmegyek, hogy megfelelő elismerésben részesítsem.
- Az bizony érdekes lesz - nevetett Kangecu a maga sunyi módján.
- De azért ha Tófu komolyan csinál valamit, abban nem ismer tréfát. Nem úgy, mint a Meitei-félék - törlesztett a gazdám Andrea del Sartóért, a pávanyelv- és tocsimembó-pecsenyéért. De Meitei mintha észre sem vette volna.
1 Ozaki Kójó érzelmes regénye (1897), amelynek színpadi változata - a simpa, a "modern drámaiskola" műfajában - igen népszerű volt a század elején.
- Bizony, én már csak olyan vagyok, mint a gjótokui húsvágó tőke... - Nevetett.
- De még mennyire, hogy olyan - szól a mester, akinek fogalma sincs róla, hogy a szólás emelkedett ízlésű fafejűt jelent, de annyi évi tanítás után nagy gyakorlata van benne, hogyan kell elleplezni, ha valamit nem ért. Így lehet az iskolai tapasztalatot az életben is gyümölcsöztetni.
- És mit jelent ez a gjótokui húsvágó tőke? - kérdezi erre Kangecu kertelés nélkül. A gazda valahová a vendég mögé nézve másra tereli a szót:
- Azt a dáliát az év végén vettem, a fürdőből hazafelé jövet, s milyen jól tartja magát még mindig.
- Az év végét említed, éppen a múlt év végén különös dolog esett meg velem - így Meitei, miközben a pipáját úgy forgatja az ujja körül, mint az utcai táncosok a botjukat.
- Mi történt? Mesélj! - A gazdám fellélegzett, mert ezzel is távolabb került a kényes kérdéstől.
Így lehettünk fültanúi, milyen különös eset történt Meitei professzorral:
- Úgy emlékszem, huszonhetedike volt, tavaly decemberben. Az imént említett Tófu meghagyta nekem tiszteletteljes üzenetét, hogy meglátogatna fennkölt művészeti eszmecsere végett, és hogy legyek odahaza. Felkészülten vártam reggeltől fogva, de a derék férfiú csak nem jött. Bekaptam valamit ebédre, majd a kályha előtt Barry Pain humoros történeteinek olvasásába fogtam éppen, amikor egyszer csak levél érkezett anyámtól, aki Sizuokában lakik. Levélben mindig - mint az öregek a gyerekeiket általában - kisfiúként kezel. Olyan komoly dolgokat köt a lelkemre, hogy vigyázzak magamra, mert ha hidegben, éjszaka kinn járok, hideg vízben mosdom, nem fűtöm rendesen a szobát, meg fogok fázni és hasonlók. Jóllehet engem nem nagyon érdekel a véleménye, könnyelmű is vagyok, mégis meghatódtam. Milyen nagy dolog is, hogy az embernek van szülője, aki törődik vele...
Egyszerre csak úgy éreztem, nem henyélhetek így tovább. Valami nagy művet kell véghezvinnem, becsületet kell szereznem nevemnek. Amíg ő él, meg kell mutatnom a világnak, hogy kicsoda Meitei professzor a Meidzsi-kor irodalmában. Alább azt írta anyám, igazán boldog lehetek, hogy míg más fiatalemberek, az oroszokkal való háború kitörvén, kemény megpróbáltatásokat szenvednek és fáradoznak a hazáért, addig én mulathatok, mintha csak egész évben farsang lenne. (Hát azért nem szórakozom én úgy, mint ahogy anyám gondolja.) Ezután következett azoknak az iskolatársaimnak, barátaimnak névsora, akik elmentek a háborúba és elestek vagy megsebesültek. Ahogy sorra vettem a neveket, a világot egyre üresebbnek éreztem, s elhatalmasodott rajtam az emberek dolgai fölötti unalom. A legvégén pedig olyan szívszorító szavakat írt, hogy "éveim megsokasodván, vajon ez új esztendő felvirradása nem utoljára talál-e itt..."
Elkeseredésembe egyre mélyebbre süppedve gondoltam, hogy jöhetne már Tófu, minél hamarabb, annál jobb. Derék tudósunk azonban csak nem érkezett meg. Eljött a vacsora ideje is. Írok hát anyámnak válaszul valamit, de tizenkét-tizenhárom sornál tovább nem jutok. Bezzeg az ő levelei majd két méter hosszúak, de én kénytelen vagyok tíz-egynéhány sorral beérni, mivel többre sose futja az erőmből. Éreztem, hogy a dologtalanul eltelt nap után sajog a gyomrom. Elhatároztam, hogy megyek, bedobom a levelet, járok egyet, Tófu meg, ha jön - hadd várjon. El is indultam, de hogy, hogy nem: ahelyett, hogy Fudzsimicsó felé mentem volna, öntudatlanul is a töltés körüli városrész felé vitt a lábam. Kissé borult az este, száraz szél fújdogál a várárok felől. Rettentő a hideg. Kaguradzaka felől vonatfütty hallik, majd elhal a városrészen túl. Egyedül érzem magam nagyon. Fejemben kavarognak az alkony, a halál, a háború, az öregség és az emberi világ hiábavalóságának képei. Ilyenkor fordul elő, hogy az ember váratlanul kísértést érez, hogy felkösse magát; valami hajtja a halál gondolata felé. Egyszer csak, ahogy felemelem a fejemet a töltés irányába - hát ott állok ám ama bizonyos fenyő alatt. Magam sem tudom, mikor kerültem oda.
- Mi az, hogy ama bizonyos fenyő? - szakítja félbe mesterem az elbeszélést.
- Az akasztófenyő - húzza be a nyakát Meitei.
- Dehogy, a kónodai fenyőre csengőt akasztanak, az emberek erre a doteszambancsóira kötik fel magukat, a töltésnél - folytatja Meitei. - Azért is nevezték el akasztófenyőnek, mert régóta azt tartják róla, hogy bárki álljon is alá, kedve támad, hogy felhurkolja magát az ágára. Van ugyan a töltésen jó néhány másik fenyőfa is, de aki rászánja magát, csakis ennek az ágain akar hintálni. Évente ketten, hárman is. A többi fán nincsen meghalni kedvük. De ez olyan hívogatóan nyújtózkodik, hogy mindenki látja, mennyire megfelel a célnak. Micsoda gyönyörűséges ágak! Kár lenne őket csak úgy otthagyni, valahogy jól illenék közéjük az akasztott ember. Körülnézek, nem jön-e valaki, de szerencsétlenségemre senki. Most mit csináljak? Felkössem talán magam én? Dehogy, hiszen akkor oda az életem... nem, nem, az borzasztó lenne. Ámbár hallottam a régi görögökről, hogy lakomáikon mutatványszámba ment, ahogy az önakasztást mímelték. Az egyik felállt egy állványra, amit a másik abban a pillanatban kirúgott alóla, amikor a nyaka a hurokba került. Csakhogy előre kitervelték ám, hogy aki a hurokba dugja a nyakát, a kötelet meglazítva szerencsésen a földre huppanjon. Ha így meg lehetne csinálni, nincs ebben semmi félelmetes, gondoltam, és a kezemet az ágra téve kipróbáltam. Éppen jó felé állott. A görbülete valósággal szépséges volt. Ahogy elképzeltem magam, lágyan ringatózva a nyakamnál fogva - leírhatatlan élvezet töltött el. Tényleg meg kell tennem, de mi lesz, ha jön Tófu és hiába vár szegény? Úgy döntöttem, hogy először - ígéretemhez híven - elbeszélgetek vele, majd pedig újból visszajövök. Így aztán hazamentem.
- S ezzel vége? - kérdezte a gazda.
- Érdekes... - vigyorgott Kangecu.
- Ahogy hazaérek, látom ám, hogy Tófu nem érkezett meg. Viszont levelezőlapon kimentette magát: váratlan események miatt nem jöhet, de legközelebb feltétlenül tiszteletét teszi. Hát akkor jó! - kaptam örömmel az alkalmon, mert így nyugodtan felakaszthatom magam. Vissza tehát. Veszem a getát,1 indulok sebesen a tetthelyre és mit látok?...
Itt Meitei megállt, és mélyen a gazdám és Kangecu szemébe nézett.
- Na, és mit láttál? - kérdezte a mesterem türelmetlenül.
- Most jön a java! - morzsolta haorijának zsinórját Kangecu.
- Azt láttam, hogy valaki már megelőzött, és ott függ a fán. Képzeljétek, micsoda balszerencse, csak egy lépéssel késtem el. Ahogy visszagondolok rá: a halál torkában voltam. Igaza lehet William Jamesnek és másoknak, akik azt állítják, hogy a tudatalatti túlnani világ és a valóság, melyben élünk, egyfajta ok-okozati összefüggés révén kölcsönösen hat egymásra. Hát nem csodálatos ez?
1 Japán fapapucs, facipő.
Így fejezte be nagy ünnepélyesen elbeszélését Meitei. A gazdám féltében, hogy megint rászedték, kivett egy darab mocsit a tálból és a szájába tömve nyammogott rajta.
Kangecu, miközben a hibacsi hamvát egyengette nagy műgonddal és fejét fordítva vigyorgott, egész halkan így szólt:
- Hát igazán, az ember szinte el sem hinné, hogy ilyesmi megtörténhet, de velem nemrégiben valami hasonló esett meg, ezért egyáltalán nem kételkedem.
- Talán te is fel akartad akasztani magad?
- Nem, én nem akartam felakasztani magam. De az én történetem is éppen a múlt év végén, sőt ugyanabban az időben, ugyanazon a napon esett meg, ezért még csodálatosabbnak tartom a dolgot.
- Ah, ez érdekes - szólt Meitei és maga is vett a süteményből.
- Azon a napon egy ismerősöm mukódzsimai házában koncerttel egybekötött fogadást tartott az újév alkalmából - kezdte Kangecu. - Én is elmentem, vittem a hegedűmet. Tizenöt-tizenhat férjes asszony és hajadon gyűlt össze, igazán sikeres estély volt, ha meggondolom, a mostani hasonló rendezvényeket mindet túlszárnyalta. Már vége volt a vacsorának, vége a zenének, a társaság beszélgetett, az idő is későre járt, ezért arra gondoltam, búcsút veszek és hazafelé indulok, amikor odajött hozzám egy bizonyos doktor neje és halk hangon megkérdezte, van-e tudomásom róla, hogy X. kisasszony milyen beteg. Igen meglepődtem, mivel vagy három napja találkoztam a kisasszonnyal, és akkor nem látszott rajta semmi szokatlan, nem fedeztem fel rajta semmit. Kérdeztem a részleteket, mire kiderült, hogy a találkozásunk napjának estéjén heves láz lepte meg, s azóta egyre csak félrebeszél lázálmában. Ez még hagyján, de a beszédében egyre-másra előfordul az én nevem is.
Sem a gazdám, sem Meitei nem mondta, ami ilyenkor szokásos: "Ó, te szerencsés fickó!", hanem egy mukk nélkül hallgatták.
- Hívták az orvost, az megvizsgálta, és azt mondta, hogy nem tudja, miféle betegség ez, de mivel a heves láz megtámadja az agyat, veszély forog fenn, hacsak nem sikerül valamilyen altatóval megnyugtatni. Amikor ezeket végighallgattam, egyfajta igen kellemetlen érzés hatalmasodott el rajtam. Olyan nehéz lett a szívem, mint amikor lidérces álmában úgy érzi az ember, hogy a levegő összesűrűsödvén körülötte, agyonszorítja. Hazafelé menet is csak erre gondoltam és szinte elviselhetetlenül szenvedtem tőle. Az a csodás, az a virágzó, az az egészséges X. kisasszony...
- Pardon, álljunk meg egy pillanatra. Már az előbb is kérdezni akartam, kicsoda ez az X. kisasszony, aki itt kétszer is szóban forgott. Ki vele, ha meg nem sértelek, hallod-e! - szólt Meitei, s közben oldalt nézett a gazdámra, mire az is bizonytalanul csatlakozott:
- Az ám...
- Ez indiszkréció lenne az érintett személlyel szemben, így tekintsenek el tőle.
- Tehát mindvégig ilyen kusza összevisszaságokkal akarsz minket szórakoztatni?
- Kérem, ne mosolyogjanak, ez nem tréfadolog... Ahogy erre a hirtelen megbetegedett leányra gondoltam, összeszorította szívemet a "száll a szirom, hull a levél" szomorúsága. Életerőm elhagyott, tagjaim felmondták a szolgálatot, csak támolyogtam-tántorogtam, míg az Adzuma-hídhoz nem érkeztem. Megfogom a korlátot, letekintek. Árad vagy apad-e, nem tudom, csak azt látom, milyen félelmetesen kavarog alant a fekete víz.
Hanakavado felől egy riksás érkezett, átrohant a hídon, s ahogy követtem a szememmel lámpája fényét, az mind kisebb és halványabb lett, majd a Szapporo sörgyárnál végleg kihunyt. Mikor ismét a vízre nézek, hallom, hogy a távolból, a folyóról egy hang a nevemen szólít. Ugyan ki hív engem ezen a késői órán, nézek végig a vízen, de sötét van, nem látok semmit. Bizonyára képzelődöm, gyerünk haza, minél hamarabb! De alig tettem egy-két lépést, megint csak nevemen szólított az a bizonytalan hang. Megtorpantam és feszülten füleltem. És amikor harmadszorra ismétlődött meg a hívás, hiába kapaszkodtam a korlátba, reszkettek a térdeim. Úgy tűnt, hogy valahonnan mélyről, a folyó fenekéről jön a hang, amely határozottan ama kisasszony hangjának tetszett. Önkéntelenül is válaszoltam, s az igent olyan fennhangon mondtam, hogy amikor még a néma víztükör is visszaverte, megijedtem saját hangomtól. Riadtan körülnéztem, nem mutatkozott semmi, se ember, se kutya, se hold. A sötét éj magába ölelt és elöntött a vágy, hogy oda menjek, ahonnan a hangot hallottam, mely olyan panaszosan, segélykérően és rábeszélően ostromolt, hogy siettem a válasszal: "Rögtön jövök!" Azzal áthajolva a korláton, rámeredtem a sötét víz színére. és egyre csak szólítanak valahonnan a hullámok alól. Igen, a víz alól - gondoltam -, és felmásztam a korlátra. Ha még egyszer szólít, hát beugrom: le nem vettem a szememet a víz sodráról. A kísérteties, cérnavékony hang ekkor ismét hallatszott. Ez az! Minden erőmet megfeszítve ugrom és hullok alá, mint egy elhajított kavics.
- Végül is tényleg leugrottál? - pislogott a gazdám.
- Nem hittem volna, hogy odáig jutsz - szólt Meitei, megdörzsölve az orra hegyét.
- Ugrás után egy kis ideig nem tudtam magamról, önkívületben voltam. Amikor magamhoz tértem, noha hideg volt, mégsem éreztem semmi nedvességet, és vizet sem nyeltem. Érdekes, pedig biztos voltam benne, hogy leugrottam. Körülnéztem, és nagy meglepetésemre rájöttem, hogy elvétve az ugrást, a karfáról nem a vízbe, hanem a másik irányba, a híd közepére ugrottam, és persze nagyot csalódtam, hogy nem jutottam el a hang forrásához.
Ezzel Kangecu megint sunyin felnevetett, és ahogy szokta idegességében: egyre csak a haorija zsinórját nyűtte.
- Hahahaha! Ez aztán az érdekes, s milyen furcsán hasonlít az én történetemhez! Méltó lenne James professzor érdeklődésére. Ha tanulmányt írnánk róla "Emberi kongenialitás" címmel, nagy feltűnést keltene irodalmi körökben!... És mi lett annak az X. kisasszonynak a betegségével? - faggatózott tovább Meitei.
- Mikor két-három nap múlva ismét arra jártam, a kapuban tollaslabdázott a cselédlánnyal, betegségének pedig híre-hamva sem volt!
Mesterünk, aki kezdettől fogva némán hallgatott, ekkor mégis kinyitotta száját.
- Nekem is van egy ilyen különös esetem - szólt, mert ő sem akart alulmaradni.
- Mid van neked? - szólt kételkedve Meitei, aki nem hitte, hogy a gazdámmal egyáltalán történhet valami.
- Különös esetem, ami éppen a múlt év végén történt...
- Milyen érdekes, hogy mindnyájunknak hogy összejött a múlt év vége! - vihogott Kangecu, hiányzó foga helyén a süteménnyel.
- Csak nem ugyanazon a napon, ugyanazon órában? - kötekedett Meitei.
- Nem, a dátum nem egyezik. Úgy huszadika körül lehetett - kezdett hozzá a gazdám. - A feleségem arra kért, újévi ajándék gyanánt vigyem el színházba, hogy meghallgathassa Szeccu Daidzsót. Mondtam neki, ha már muszáj elvinnem, nézze meg, mit adnak aznap, mire ő az újságból kinézte, hogy Csikamacu öngyilkosdrámáját, az Unagidani-t. Hagyjuk, mondom, mert én nem szeretem ezt a darabot, így hát aznap nem is mentünk. Másnap megint hozta az újságot, közölve, hogy ma a Horikava megy és hogy mit szólok hozzá. Azt feleltem, hogy a Horikava csupa samiszen-zene,1 zajos, zavaros, semmi értelme, hogy elmenjünk. Ő erre méltatlankodó arccal otthagyott. Felvirradt a következő nap is, s a feleségem közölte, hogy ma a Szadzsúszangendó megy Szeccuval és ő feltétlenül meg szeretné nézni. Fogalma sincs, hogy én ezt is utálom-e vagy sem, de most már tényleg jó lenne, ha elmennék vele, hogy ő megnézhesse. Mivel ennyire kiélezte a dolgot, mondtam neki, ha annyira akarod, hát legyen. Viszont mivel ez egyszeri fellépés, telt ház lesz, s félő, hogy csak úgy nagy hirtelen odamenvén nem jutunk be. Ilyen esetben az a szokás, hogy van a színháznak egy jegyeladással foglalkozó teaháza, ott kell jegyet igényelni. Jó hely biztosítása végett be kell járni a megfelelő igénylési utat, s mivel ezt ma már sajnos nem tudjuk megtenni, le kell mondanunk róla. Erre a feleségem vad tekintettel a következőképpen szólt: "A magamfajta nő persze nem tudhatja, hogy az igénylés milyen nehéz, de Óhara édesanyja és Szuzukiéktól a Kimijo úr anélkül jutottak hozzá remek helyükhöz, ahonnan mindent jól lehetett hallani, hogy betartottak volna bármilyen igénylési utat! Maga pedig, ha azt sem tudja elintézni, hogy egy ilyen látványosságra eljussak, bármennyire tanár is, nekem csak egy semmirekellő!"
1 A samiszen háromhúrú japán lantféle.
Ezt mondta a sírós hangján. Mit csináljak, egye fene, hát menjünk. Megadtam magam, ő pedig javasolta, hogy kapjunk be valami korai vacsorát, aztán fel a villamosra, hogy négyig odaérjünk és ne kelljen tolongani. Igyekeznünk kell. Megkérdeztem, hogy minek már négyre ott lenni, mire azt válaszolta, hogy addig kell hegyet foglalni, így hallotta Szuzukiék Kimijójától. Még egyszer nyomatékosan rákérdeztem, hogy négy után már tényleg nem lehet-e, mire megerősítette, hogy nem, nem lehet. És képzeljétek, abban a pillanatban beállott a hideglelés.
- Az asszonyba? - kérdezte Kangecu.
- Dehogy, hiszen az olyan vidám volt, hogy még! Engem tört ki a nyavalya. Az az érzésem támadt, mintha léghajó volnék, melynek a lukán kiment a gáz és egyre csak zsugorodik össze, a szemem káprázott belé, mozdulni sem tudtam.
- Meglehetősen váratlan rohamod volt - állapította meg Meitei professzor.
- Ó, azt sem tudtam, hová legyek! Pedig ha a feleségem egyszer egy évben kér valamit tőlem, szeretném a kívánságát teljesíteni. Igaz, hogy sokat szidalmazom, van úgy, hogy nem szólok hozzá, csak dolgoztatom derekasan, neveltetem vele a gyerekeket, és éjt nappallá tevő fáradozásáért semmit sem nyújtok viszonzásul. Pedig akkor éppen időm is volt, és a bukszámban is lapult négy-öt bankjegy. Telne belőle, hogy elvigyem, ő is szeretne menni, én is szeretném vinni. Szóval mennék, de nemhogy a villamosra szállni, még a cipőmet fölhúzni sem tudom, annyira szédülök. Haj, de nagy a baj, jaj, de odavagyok, gondolom magamban, a hideg meg csak tovább ráz, hogy a szemem káprázik belé. Hamar doktorért! Az majd bead valami orvosságot, négy óráig még rendbe jöhetek. Mondom a feleségemnek, hogy küldjön Amakiért, aki az orvostudomány doktora. Szerencsétlenségemre ügyeletes lévén, még nem tért haza az egyetemi klinikáról. Csak két óra felé ér haza, azt mondják. Bajban vagyok, nagy bajban. Talán barackmagfőzetet adna, s attól biztosan rendbejönnék négy óráig. De ha egyszer a sors ellenem van, csinálhatok, gondolhatok én akármit! Hiába, elhagy a remény, hogy gyönyörködhetem az én feleségem boldogságában! Ekkor ő szemrehányóan megkérdezi, hogy végül is el tudok-e menni vele. Megyek, persze hogy megyek. Majd meglátod, négyig jobban leszek. Nyugodj meg. Gyorsan mosakodj, öltözz át, én majd megvárlak, mondtam neki, de a szívemben mélyen fészkelt valami súlyos érzés. A hidegrázás egyre jobban elővett, a szemem előtt színes karikák táncoltak. Mi lesz, ha négy óráig nem jövök rendbe, ha nem teljesítem az ígéretemet, mit kezdek ezzel a szűkkeblű nővel? Nincs benne együttérzés. Szépen vagyunk. Mit tegyek? De hát a férjnek nem kötelessége-e a feleségével szemben, hogy elmagyarázza neki: minden mulandó ezen a földön, és aki megszületett, annak meg is kell halnia? Ezzel rávezetheti a nőt a belenyugvás útjára, arra az esetre, ha a legrosszabb bekövetkeznék. Gyorsan behívtam hát a dolgozószobámba. Megkérdeztem tőle, hogy ámbátor ő csak egy asszony, ismeri-e azt a nyugati közmondást, miszerint "there is many a slip 'twixt the cup and the lip".1 Mire ő: lehet, hogy van, aki az ilyen külföldi dolgokat érti, de nagyon jól tudhatnám, hogy ő nem ért angolul, miért akarom hát ilyesmivel csúffá tenni? Aki ennyire szeret angolul beszélni, miért nem vett feleségül egy olyan lányt, aki missziós iskolát végzett? "Soha nem láttam még ilyen kegyetlen embert, mint maga!" - fakadt ki. Mivel ennyire kijött a sodrából, elbizonytalanodtam, s nem hozakodtam elő a magam bajával.
1 Hozzávetőleg: "Sokszor megcsúszhat a kéz a csésze és a száj között." Az angol mondás értelme: valaminek a kezdete és a sikeres befejezése között sok váratlan akadály támadhat.
Ti bizonyára megértitek, hogy nem volt semmi rossz szándékom azzal az angol mondással. Csakis a feleségem iránti mélységes szerelem indított erre. De hogy ő ennyire félreértelmezte, az teljesen kedvemet szegte. Hát nem érthető, hogy a hidegrázás okozta reszketés összezavarta a fejemet, s abbeli igyekezetemben, hogy megértessem vele a mulandóságról és a halandóságról szóló elméletet, hirtelen megfelejtkeztem róla, hogy a feleségem nem tud angolul? De tényleg! Teljesen akaratlanul történt. Ahogy meggondolom, ebben mégis én voltam a hibás: nyelvbotlás volt. A kudarc még fokozta a hidegrázást, csak úgy kóvályogtam belé. A feleségem pedig, ahogy meghagytam neki, ment a fürdőbe, megmosdott, kikészítette magát, a szekrényből elővette a kimonóját és felöltözött. Ott várakozott, indulásra készen. Kínosan éreztem magam. De jó lenne, ha jönne már az az Amaki, nézem az órám, már három óra. Csak egy óra van hátra négyig. "Hát akkor menjünk?" - dugta be a fejét a dolgozószobámba az asszony.
Nem szép dolog saját feleségünket dicsérni, de még sohasem láttam olyan szépnek, mint akkor. Szinte csillogott a frissen mosott bőre, fekete selyemhaorija kontrasztjaként. A szappannak és a színész látása utáni vágynak köszönhetően elárasztotta a testi és szellemi ragyogás. Ezt a vágyát feltétlenül ki kell elégítenem, gondoltam, s rászántam magam, hogy induljunk. Nekiveselkedtem, szívtam egy nagyot a cigarettámból és ekkor megérkezett Amaki tanár úr.
Hát ez remek, éppen kapóra jött. Megkérdezte, mi a panaszom, kivonta a nyelvemet, megkopogtatta a mellemet, hátamat, a szememet kiforgatta, tapogatta a koponyámat, majd kis ideig gondolataiba merült. "Valami veszélyes baj lehet" - mondtam én. Ő azonban nagy nyugalommal közölte, hogy nem talált semmi különöset. "Ugye, semmi akadálya nincs annak, hogy most rögtön elmenjünk itthonról?" - kérdezte a feleségem. "Nincsen." Az orvos ismét elgondolkozott, majd így szólt: "Ha mégis rájönne önre a rosszullét..." "De hiszen rosszul vagyok" - mondtam én. "... akkor adok egy enyhe nyugtatót és kanalas gyógyszert." "De hát veszélyesre is fordulhat, nem?" "Ugyan, dehogy, egyáltalán nincs semmi oka az aggodalomra. Nem szabad idegesítenie magát vele." S ezzel otthagyott. Három óra már több, mint harminc perccel elmúlott. A cseléd elment a gyógyszerért. A feleségem parancsára futva ment odáig és futva jött visszafelé is. Körülbelül háromnegyed négykor, jóllehet addig nem éreztem ilyesmit, hányinger tört rám. Feleségem teáscsészébe készítve elém tette az orvosságot, mire a gyomromból hátborzongató csatazaj harsant. Kénytelen voltam letenni a csészét. "Jobb, ha minél hamarabb megissza!" Még sürget! Ha hamar megiszom, hamar indulni kell, ez nem jó nekem. Megadom magam, de mikor ismét ajkamhoz emelem a csészét, egy kiadós böfögés makacsul közbejön és megakadályozza a dolgot. Nem, most nem bírom, le kell tennem, le is teszem, és ekkor a nappali faliórája, bim-bam, elüti a négyet. Négy óra, nem tétovázhatok. És akár hiszitek, akár nem, csodás módon, ahogy elütötte a négyet, egyszerre megszűnt a hányingerem, és az orvosságot minden különösebb szenvedés nélkül bevettem. Ekkor fogtam fel, milyen nagyszerű orvos is ez az Amaki doktor! A reszketés kiállt a hátamból, a szemem nem káprázott már, és mintha csak rossz álom lett volna, tökéletesen felépültem, pedig azt sem hittem, hogy fel tudok állni. Örültem nagyon.
- És ezután együtt mentetek el a színházba? - kérdezte Meitei, mint aki mit sem ért az egészből.
- Szerettem volna, de hát a feleségem megmondta, hogy négy után már nem lehet bemenni. Mit volt mit tenni... Nem mentünk el, és kész. Igazán sajnálatos, hogy a doktor nem jött tizenöt perccel előbb. Puszta tizenöt percnyi időkülönbségen múlott, hogy én nem tehettem meg a kötelességemet és a feleségem kívánsága nem teljesülhetett. Ahogy most visszagondolok, igazán nagyon sajnálom, hogy így esett.
A mester befejezve a történetét, úgy érezte, ő is kitett magáért. Most már bátran a szemébe nézhet a másik kettőnek. Kangecu a szokásos módon nevetett a foghíján keresztül:
- Hehe, de nagy kár!
- Mily boldog lehet az asszony, ki oly derék férjjel bír, mint te! - szólt tettetett elismeréssel Meitei. A papírajtó mögött felhangzott a gazdám feleségének torokköszörülése.
Jómagam igazán komolyan hallgattam végig hármójuk beszélgetését, de, röstellem, nem hatott meg egyik sem. Az ember, hogy agyonverje az idejét, a száját koptatja, azon nevet, amin semmi nevetnivaló sincs, érdektelen dolgokon örvendezik, mi közöm nekem mindehhez? Már régóta tisztában voltam vele, hogy mesterem milyen önző és ostoba, de mivel hétköznap oly kevés szó csúszik ki a száján, jellemének egyik-másik oldalát nem értettem igazán, ezért egy kicsit bizonytalan voltam a megítélésében, de ezt az elbeszélést végighallgatva, már határozott megvetést éreztem iránta.
Miért nem bírta ki, hogy a másik kettő beszélgetését némán hallgassa? Mert nem akart kisebbnek látszani náluknál. Mi haszna lett az üres, nevetséges fecsegésből? Nem hinném, hogy Epiktétosz indította rá.
A gazda, Meitei és Kangecu olyanok, mint béke idején a remeték. Úgy tesznek, mintha a világ dolgai nem érdekelnék őket, távol tartják magukat a tömegtől, magukba zárkóznak, akár a szélben himbálózó, felaggatott lopótökök, de valójában őket is csak a világ hiúsága és a vágyak kormányozzák. A versenyszellem és a nyerési mánia a leghétköznapibb beszélgetésükben is tetten érhető, s csak alig különböznek az olyan nyárspolgároktól, akiket henye módon szidalmaznak. Egy bordában szőtték valamennyiüket, és ez, macskaszemmel nézve, fölöttébb kiábrándító. Javukra csupán annyi írható, hogy csevegésük és viselkedésük árnyalatnyival érdekesebb, mint a kevésbé leleményes teremtményeké.
Ahogy erre rájöttem, e három díszpéldány társalgását mindjárt oly unalmasnak találtam, hogy a kéthúrú hangszeren játszó művésznő háza felé vettem utamat. Gondoltam, megnézem, hogy van Cirmoska. A kapuról leszedték az újévi fenyődíszeket, tíz napja már, hogy elmúlt az ünnep. A tavasziasan tiszta, szép napot egyetlen felhő sem árnyékolta, a mélységes égbolt beragyogta a földet és a vizeket. Mindez a tenyérnyi kertet jobban felélénkítette, mint az újévi hajnalpír. A verandán kint hevert egy ülőpárna, de az ajtók csukva, úgyhogy arra gondoltam, a művésznő elment a fürdőbe. De törődtem is én azzal, hol van a művésznő, csak az foglalkoztatott, hogy Cirmoska jobban van-e már. Egy árva lélek sem mutatkozott sehol, felugrottam a verandára, azonmód sáros lábbal, és elnyúltam a párna kellős közepén - ez igazán jólesett. Egyre jobban elálmosodtam, feledve Cirmoskát, álomba merültem volna, de ekkor a papírfal mögül emberi hangokat hallottam.
- Helyes, köszönöm. Készen volt? - Úgy látszik, a hölgy itthon van.
- Ó, igen, asszonyom, bocsánat, hogy megvárakoztattam. Elmentem az oltárfaragóhoz, aki azt mondta, épp akkor készült el vele.
- Hol van, mutasd! Jaj de szépen sikerült! Nem fog lehámlani az aranyozás?
- Megkérdeztem. Azt mondta, hogy a legfinomabbat használta, olyan lélektáblát csinált, ami még egy emberénél is különb. És azt is mondta, hogy tiszteleti feliratát kurzív jegyekkel festette fel, mert az szebb.
- Hamar, tegyük az oltárra, gyújts előtte füstölőt.
Felálltam a párnán: csak nem történt Cirmoskával valami szörnyűség? Ekkor csengettyűszó után az úrnő hangja hallatszott:
- Ó, irgalom a Hűség Magasztos Cicaleányának! Ó, könyörületes Buddha! Ó, könyörületes Buddha! Gyerünk, te is könyörögj érte!
Csingiling!
- Ó, irgalom a Hűség Magasztos Cicaleányának! Ó, könyörületes Buddha! Ó, könyörületes Buddha! - hallatszott most már a cseléd hangja is.
Valami hirtelen belém hasított. Valósággal megkövültem álltomban a párnán, a szemem kimeredt.
- Bizony, rettenetes, ami történt. Pedig eleinte csak egy kis megfázásnak látszott, ugye, nagyságos asszony?
- De a gyógyszertől, amit Amaki doktor adott, jobban lett.
- Amaki doktor úr volt az oka, mert semmibe vette a mi kis Cirmoskánkat!
- Nem szabad ilyesmivel vádolni a másik embert. A sors rendelte így.
Úgy látszik, Cirmost is Amaki doktor kezelte.
- Meg aztán főként az volt itt a baj, hogy a főutcában lakó tanáréktól az a mocskos kandúr folyton kerülgette.
- Úgy bizony, az az ocsmány okozta Cirmoska vesztét.
Szerettem volna ehhez hozzátenni valamit a magam védelmében, de beláttam, hogy itt most nyugton kell maradnom, lenyeltem hát és tovább figyeltem. Kis szünet után a beszélgetés így folytatódott.
- A világ nem úgy megy, ahogy mi szeretnénk. Egy olyan csodás cica, mint Cirmoska, korán elhal, míg az olyan silányság, mint az a mocskos kandúr, egészségesen folytatja üzelmeit...
- Úgy van bizony, ahogy mondani tetszik. Az elhunythoz hasonlóan aranyosat lámpással sem lehetne találni.
Azt mondja: elhunyt, ahelyett, hogy kinyúlt. Úgy látszik, ennek a cselédnek a fejében a macska és az ember egyazon fajzat. Amikor ilyeneket beszél, a képe is szörnyen hasonlít a macskanépéhez.
- Bárcsak Cirmoska helyett...
- ... a tanárék mocskos kandúrja fordult volna föl, akkor bizony rendjén lenne minden!
Hát, ha "rendjén lenne minden", akkor én kissé bajban lennék. De mivel nincsen semmi tapasztalatom a halálról, nem tudhatom, ízlenék-e vagy sem. Bár a múltkor, amikor nagyon fáztam, belebújtam abba a dézsába, amelybe a csak félig elégett faszenet rakják, a cseléd meg, nem sejtve, hogy benne vagyok, rátette a fedőt. Még rágondolni is rossz, milyen rettenetes volt. Fehérke egyszer elmagyarázta, hogy ha az efféle gyötrelem elég sokáig tart, a végén bekövetkezik a halál. Azt nem bánnám, ha Cirmoska helyett meg kellene halnom, de ha fájdalom nélkül nem lehet meghalni, akkor én nem kérek belőle bizony senki kedvéért sem!
- Mégis, ha cica volt is, megkapta a paptól a végtisztességet s a halotti nevet, nem lehet hát oka panaszra.
- Bizony, nagyságos asszony, ő igen szerencsésnek mondható. Legfeljebb annyit hozhatnék föl, hogy annak a papnak az imádsága nem volt elég komoly.
- Bizony hogy túl rövid volt! Meg is kérdeztem azt a papot a Gekkei-templomból, nem túl hamar végezte-e be, mire azt válaszolta, hogy megtett minden tőle telhetőt, egy macska ennyivel is bőven bejuthat a Paradicsomba.
- Micsoda? Persze, ha az a mocskos kandúr...
A cseléd állandóan csak így emleget! Kezd már idegesíteni, hogy még mindig nincsen nevem. Micsoda udvariatlanság!
- Az olyan gonosz, hogy akármilyen áhítatos imákkal temetik is el, úgyse nyugodna békében.
Nem tudom, azután hány százszor neveztek még mocskos kandúrnak, mert a se vége, se hossza beszéd közben otthagytam őket, és lelökve a párnát a verandáról, leugrottam a földre. Ott pedig mind a nyolcvannyolcezer-nyolcszáznyolcvannyolc szál szőrömet felborzolva megráztam magam, s azontúl környékére se nézem a kéthúrú hangszeren játszó művésznő házának. Azóta talán már ő maga is kénytelen volt elszenvedni a túl rövid halotti imát a Gekkei-templom papjaitól.
Mostanában már ahhoz sincs kedvem, hogy elmenjek hazulról. A világ valahogy olyan fárasztó. Nem is vagyok különb semmirekellő gazdámnál. Már magam is kezdem azt hinni, hogy egy hajdani szerelmi csalódás miatt veszi be magát folyton a dolgozószobájába.
Még egyetlen patkányt se fogtam, ezért Ó-szan, a cseléd azt javasolta, kergessenek el a háztól. A gazda azonban tudja, hogy én nem akármilyen macska vagyok, ezért békességben henyélhetek tovább. Mély hálával viseltetem irántam való szívességéért, s elhatároztam, hogy nem habozok kifejezni csodálatomat eszessége okán.
Azt nem veszem már különösebben a szívemre, ahogyan a cseléd a maga tudatlanságában bánik velem.
Ó, ha akadna egy olyan művész, mint Hidari Dzsingoró1 volt, és megfaragná szobromat egy szentély oszlopára, vagy egy japán Steinlein, aki vászonra festené képmásomat, bezzeg rádöbbennének lelki sötétségükre és végre elrestellnék magukat!
1 Az egyik legnevesebb japán szobrász (1594-1634). Legismertebb művei közé tartozik a nikkói Iejaszu-szentélyben látható alvó macskája.

第二章

吾輩は新年来多少有名になったので、猫ながらちょっと鼻が高く感ぜらるるのはありがたい。
 元朝早々主人の
もとへ一枚の絵端書えはがきが来た。これは彼の交友某画家からの年始状であるが、上部を赤、下部を深緑ふかみどりで塗って、その真中に一の動物が蹲踞うずくまっているところをパステルで書いてある。主人は例の書斎でこの絵を、横から見たり、たてから眺めたりして、うまい色だなという。すでに一応感服したものだから、もうやめにするかと思うとやはり横から見たり、竪から見たりしている。からだをじ向けたり、手を延ばして年寄が三世相さんぜそうを見るようにしたり、または窓の方へむいて鼻の先まで持って来たりして見ている。早くやめてくれないとひざが揺れて険呑けんのんでたまらない。ようやくの事で動揺があまりはげしくなくなったと思ったら、小さな声で一体何をかいたのだろうとう。主人は絵端書の色には感服したが、かいてある動物の正体が分らぬので、さっきから苦心をしたものと見える。そんな分らぬ絵端書かと思いながら、寝ていた眼を上品になかば開いて、落ちつき払って見るとまぎれもない、自分の肖像だ。主人のようにアンドレア・デル・サルトをめ込んだものでもあるまいが、画家だけに形体も色彩もちゃんと整って出来ている。誰が見たって猫に相違ない。少し眼識のあるものなら、猫のうちでもほかの猫じゃない吾輩である事が判然とわかるように立派にいてある。このくらい明瞭な事を分らずにかくまで苦心するかと思うと、少し人間が気の毒になる。出来る事ならその絵が吾輩であると云う事を知らしてやりたい。吾輩であると云う事はよし分らないにしても、せめて猫であるという事だけは分らしてやりたい。しかし人間というものは到底とうてい吾輩猫属ねこぞくの言語を解し得るくらいに天のめぐみに浴しておらん動物であるから、残念ながらそのままにしておいた。
 ちょっと読者に断っておきたいが、元来人間が何ぞというと猫々と、事もなげに軽侮の口調をもって吾輩を評価する癖があるははなはだよくない。人間の
かすから牛と馬が出来て、牛と馬の糞から猫が製造されたごとく考えるのは、自分の無智に心付かんで高慢な顔をする教師などにはありがちの事でもあろうが、はたから見てあまり見っともいい者じゃない。いくら猫だって、そう粗末簡便には出来ぬ。よそ目には一列一体、平等無差別、どの猫も自家固有の特色などはないようであるが、猫の社会に這入はいって見るとなかなか複雑なもので十人十色といろという人間界のことばはそのままここにも応用が出来るのである。目付でも、鼻付でも、毛並でも、足並でも、みんな違う。ひげの張り具合から耳の立ち按排あんばい尻尾しっぽの垂れ加減に至るまで同じものは一つもない。器量、不器量、好き嫌い、粋無粋すいぶすいかずくして千差万別と云っても差支えないくらいである。そのように判然たる区別が存しているにもかかわらず、人間の眼はただ向上とか何とかいって、空ばかり見ているものだから、吾輩の性質は無論相貌そうぼうの末を識別する事すら到底出来ぬのは気の毒だ。同類相求むとはむかしからあることばだそうだがその通り、餅屋もちやは餅屋、猫は猫で、猫の事ならやはり猫でなくては分らぬ。いくら人間が発達したってこればかりは駄目である。いわんや実際をいうと彼等がみずから信じているごとくえらくも何ともないのだからなおさらむずかしい。またいわんや同情に乏しい吾輩の主人のごときは、相互を残りなく解するというが愛の第一義であるということすら分らない男なのだから仕方がない。彼は性の悪い牡蠣かきのごとく書斎に吸い付いて、かつて外界に向って口をひらいた事がない。それで自分だけはすこぶる達観したような面構つらがまえをしているのはちょっとおかしい。達観しない証拠には現に吾輩の肖像が眼の前にあるのに少しも悟った様子もなく今年は征露の第二年目だから大方熊のだろうなどと気の知れぬことをいってすましているのでもわかる。
 吾輩が主人の
ひざの上で眼をねむりながらかく考えていると、やがて下女が第二の絵端書えはがきを持って来た。見ると活版で舶来の猫が四五ひきずらりと行列してペンを握ったり書物を開いたり勉強をしている。その内の一疋は席を離れて机の角で西洋の猫じゃ猫じゃをおどっている。その上に日本の墨で「吾輩は猫である」と黒々とかいて、右のわきに書を読むやおどるや猫の春一日はるひとひという俳句さえしたためられてある。これは主人の旧門下生より来たので誰が見たって一見して意味がわかるはずであるのに、迂濶うかつな主人はまだ悟らないと見えて不思議そうに首をひねって、はてな今年は猫の年かなと独言ひとりごとを言った。吾輩がこれほど有名になったのをだ気が着かずにいると見える。
 ところへ下女がまた第三の端書を持ってくる。今度は絵端書ではない。恭賀新年とかいて、
かたわらに乍恐縮きょうしゅくながらかの猫へもよろしく御伝声ごでんせい奉願上候ねがいあげたてまつりそろとある。いかに迂遠うえんな主人でもこう明らさまに書いてあれば分るものと見えてようやく気が付いたようにフンと言いながら吾輩の顔を見た。その眼付が今までとは違って多少尊敬の意を含んでいるように思われた。今まで世間から存在を認められなかった主人が急に一個の新面目しんめんぼくを施こしたのも、全く吾輩の御蔭だと思えばこのくらいの眼付は至当だろうと考える。
 おりから門の
格子こうしがチリン、チリン、チリリリリンと鳴る。大方来客であろう、来客なら下女が取次に出る。吾輩は肴屋さかなやの梅公がくる時のほかは出ない事にめているのだから、平気で、もとのごとく主人の膝に坐っておった。すると主人は高利貸にでも飛び込まれたように不安な顔付をして玄関の方を見る。何でも年賀の客を受けて酒の相手をするのが厭らしい。人間もこのくらい偏屈へんくつになれば申し分はない。そんなら早くから外出でもすればよいのにそれほどの勇気も無い。いよいよ牡蠣の根性こんじょうをあらわしている。しばらくすると下女が来て寒月かんげつさんがおいでになりましたという。この寒月という男はやはり主人の旧門下生であったそうだが、今では学校を卒業して、何でも主人より立派になっているというはなしである。この男がどういう訳か、よく主人の所へ遊びに来る。来ると自分をおもっている女が有りそうな、無さそうな、世の中が面白そうな、つまらなそうな、すごいようなつやっぽいような文句ばかり並べては帰る。主人のようなしなびかけた人間を求めて、わざわざこんな話しをしに来るのからして合点がてんが行かぬが、あの牡蠣的かきてき主人がそんな談話を聞いて時々相槌あいづちを打つのはなお面白い。
「しばらく御無沙汰をしました。実は去年の暮から
おおいに活動しているものですから、よう出ようと思っても、ついこの方角へ足が向かないので」と羽織のひもをひねくりながらなぞ見たような事をいう。「どっちの方角へ足が向くかね」と主人は真面目な顔をして、黒木綿くろもめんの紋付羽織の袖口そでぐちを引張る。この羽織は木綿でゆきが短かい、下からべんべら者が左右へ五分くらいずつはみ出している。「エヘヘヘ少し違った方角で」と寒月君が笑う。見ると今日は前歯が一枚欠けている。「君歯をどうかしたかね」と主人は問題を転じた。「ええ実はある所で椎茸しいたけを食いましてね」「何を食ったって?」「その、少し椎茸を食ったんで。椎茸のかさを前歯で噛み切ろうとしたらぼろりと歯が欠けましたよ」「椎茸で前歯がかけるなんざ、何だか爺々臭じじいくさいね。俳句にはなるかも知れないが、恋にはならんようだな」と平手で吾輩の頭をかろく叩く。「ああその猫が例のですか、なかなか肥ってるじゃありませんか、それなら車屋の黒にだって負けそうもありませんね、立派なものだ」と寒月君はおおいに吾輩をめる。「近頃大分だいぶ大きくなったのさ」と自慢そうに頭をぽかぽかなぐる。賞められたのは得意であるが頭が少々痛い。「一昨夜もちょいと合奏会をやりましてね」と寒月君はまた話しをもとへ戻す。「どこで」「どこでもそりゃ御聞きにならんでもよいでしょう。ヴァイオリンが三ちょうとピヤノの伴奏でなかなか面白かったです。ヴァイオリンも三挺くらいになると下手でも聞かれるものですね。二人は女でわたしがその中へまじりましたが、自分でも善くけたと思いました」「ふん、そしてその女というのは何者かね」と主人はうらやましそうに問いかける。元来主人は平常枯木寒巌こぼくかんがんのような顔付はしているものの実のところは決して婦人に冷淡な方ではない、かつて西洋の或る小説を読んだら、その中にある一人物が出て来て、それが大抵の婦人には必ずちょっとれる。勘定をして見ると往来を通る婦人の七割弱には恋着れんちゃくするという事が諷刺的ふうしてきに書いてあったのを見て、これは真理だと感心したくらいな男である。そんな浮気な男が何故なぜ牡蠣的生涯を送っているかと云うのは吾輩猫などには到底とうてい分らない。或人は失恋のためだとも云うし、或人は胃弱のせいだとも云うし、また或人は金がなくて臆病な性質たちだからだとも云う。どっちにしたって明治の歴史に関係するほどな人物でもないのだから構わない。しかし寒月君の女連おんなづれを羨ましに尋ねた事だけは事実である。寒月君は面白そうに口取くちとり蒲鉾かまぼこを箸で挟んで半分前歯で食い切った。吾輩はまた欠けはせぬかと心配したが今度は大丈夫であった。「なに二人ともる所の令嬢ですよ、御存じのかたじゃありません」と余所余所よそよそしい返事をする。「ナール」と主人は引張ったが「ほど」を略して考えている。寒月君はもうい加減な時分だと思ったものか「どうも好い天気ですな、御閑おひまならごいっしょに散歩でもしましょうか、旅順が落ちたので市中は大変な景気ですよ」とうながして見る。主人は旅順の陥落より女連おんなづれの身元を聞きたいと云う顔で、しばらく考え込んでいたがようやく決心をしたものと見えて「それじゃ出るとしよう」と思い切って立つ。やはり黒木綿の紋付羽織に、兄の紀念かたみとかいう二十年来着古きふるした結城紬ゆうきつむぎの綿入を着たままである。いくら結城紬が丈夫だって、こう着つづけではたまらない。所々が薄くなって日に透かして見ると裏からつぎを当てた針の目が見える。主人の服装には師走しわすも正月もない。ふだん着も余所よそゆきもない。出るときは懐手ふところでをしてぶらりと出る。ほかに着る物がないからか、有っても面倒だから着換えないのか、吾輩には分らぬ。ただしこれだけは失恋のためとも思われない。
 
両人ふたりが出て行ったあとで、吾輩はちょっと失敬して寒月君の食い切った蒲鉾かまぼこの残りを頂戴ちょうだいした。吾輩もこの頃では普通一般の猫ではない。まず桃川如燕ももかわじょえん以後の猫か、グレーの金魚をぬすんだ猫くらいの資格は充分あると思う。車屋の黒などはもとより眼中にない。蒲鉾の一切ひときれくらい頂戴したって人からかれこれ云われる事もなかろう。それにこの人目を忍んで間食かんしょくをするという癖は、何も吾等猫族に限った事ではない。うちの御三おさんなどはよく細君の留守中に餅菓子などを失敬しては頂戴し、頂戴しては失敬している。御三ばかりじゃない現に上品な仕付しつけを受けつつあると細君から吹聴ふいちょうせられている小児こどもですらこの傾向がある。四五日前のことであったが、二人の小供が馬鹿に早くから眼を覚まして、まだ主人夫婦の寝ている間にむかい合うて食卓に着いた。彼等は毎朝主人の食う麺麭パンの幾分に、砂糖をつけて食うのが例であるが、この日はちょうど砂糖壺さとうつぼたくの上に置かれてさじさえ添えてあった。いつものように砂糖を分配してくれるものがないので、大きい方がやがて壺の中から一匙ひとさじの砂糖をすくい出して自分の皿の上へあけた。すると小さいのが姉のした通り同分量の砂糖を同方法で自分の皿の上にあけた。しばらく両人りょうにんにらみ合っていたが、大きいのがまた匙をとって一杯をわが皿の上に加えた。小さいのもすぐ匙をとってわが分量を姉と同一にした。すると姉がまた一杯すくった。妹も負けずに一杯を附加した。姉がまた壺へ手を懸ける、妹がまた匙をとる。見ているに一杯一杯一杯と重なって、ついには両人ふたりの皿には山盛の砂糖がうずたかくなって、壺の中には一匙の砂糖も余っておらんようになったとき、主人が寝ぼけまなここすりながら寝室を出て来てせっかくしゃくい出した砂糖を元のごとく壺の中へ入れてしまった。こんなところを見ると、人間は利己主義から割り出した公平という念は猫よりまさっているかも知れぬが、智慧ちえはかえって猫より劣っているようだ。そんなに山盛にしないうちに早くめてしまえばいいにと思ったが、例のごとく、吾輩の言う事などは通じないのだから、気の毒ながら御櫃おはちの上から黙って見物していた。
 寒月君と出掛けた主人はどこをどう
歩行あるいたものか、その晩遅く帰って来て、翌日食卓にいたのは九時頃であった。例の御櫃の上から拝見していると、主人はだまって雑煮ぞうにを食っている。代えては食い、代えては食う。餅の切れは小さいが、何でも六切むきれ七切ななきれ食って、最後の一切れを椀の中へ残して、もうよそうとはしを置いた。他人がそんな我儘わがままをすると、なかなか承知しないのであるが、主人の威光を振り廻わして得意なる彼は、濁った汁の中にただれた餅の死骸を見て平気ですましている。妻君が袋戸ふくろどの奥からタカジヤスターゼを出して卓の上に置くと、主人は「それはかないから飲まん」という。「でもあなた澱粉質でんぷんしつのものには大変功能があるそうですから、召し上ったらいいでしょう」と飲ませたがる。「澱粉だろうが何だろうが駄目だよ」と頑固がんこに出る。「あなたはほんとにきっぽい」と細君が独言ひとりごとのようにいう。「厭きっぽいのじゃない薬が利かんのだ」「それだってせんだってじゅうは大変によく利くよく利くとおっしゃって毎日毎日上ったじゃありませんか」「こないだうちは利いたのだよ、この頃は利かないのだよ」と対句ついくのような返事をする。「そんなに飲んだりめたりしちゃ、いくら功能のある薬でも利く気遣きづかいはありません、もう少し辛防しんぼうがよくなくっちゃあ胃弱なんぞはほかの病気たあ違って直らないわねえ」とお盆を持って控えた御三おさんを顧みる。「それは本当のところでございます。もう少し召し上ってご覧にならないと、とてもい薬か悪い薬かわかりますまい」と御三は一も二もなく細君の肩を持つ。「何でもいい、飲まんのだから飲まんのだ、女なんかに何がわかるものか、黙っていろ」「どうせ女ですわ」と細君がタカジヤスターゼを主人の前へ突き付けて是非詰腹つめばらを切らせようとする。主人は何にも云わず立って書斎へ這入はいる。細君と御三は顔を見合せてにやにやと笑う。こんなときにあとからくっ付いて行ってひざの上へ乗ると、大変な目にわされるから、そっと庭から廻って書斎の椽側へあがって障子のすきからのぞいて見ると、主人はエピクテタスとか云う人の本をひらいて見ておった。もしそれが平常いつもの通りわかるならちょっとえらいところがある。五六分するとその本をたたき付けるように机の上へほうり出す。大方そんな事だろうと思いながらなお注意していると、今度は日記帳を出してしものような事を書きつけた。
寒月と、根津、上野、いけはた、神田へんを散歩。池の端の待合の前で芸者が裾模様の春着はるぎをきて羽根をついていた。衣装いしょうは美しいが顔はすこぶるまずい。何となくうちの猫に似ていた。
何も顔のまずい例に特に吾輩を出さなくっても、よさそうなものだ。吾輩だって喜多床きたどこへ行って顔さえってもらやあ、そんなに人間とちがったところはありゃしない。人間はこう自惚うぬぼれているから困る。
宝丹ほうたんかどを曲るとまた一人芸者が来た。これはせいのすらりとした撫肩なでがた恰好かっこうよく出来上った女で、着ている薄紫の衣服きものも素直に着こなされて上品に見えた。白い歯を出して笑いながら「源ちゃん昨夕ゆうべは――つい忙がしかったもんだから」と云った。ただしその声は旅鴉たびがらすのごとく皺枯しゃがれておったので、せっかくの風采ふうさいおおいに下落したように感ぜられたから、いわゆる源ちゃんなるもののいかなる人なるかを振り向いて見るも面倒になって、懐手ふところでのまま御成道おなりみちへ出た。寒月は何となくそわそわしているごとく見えた。
人間の心理ほどし難いものはない。この主人の今の心はおこっているのだか、浮かれているのだか、または哲人の遺書に一道いちどうの慰安を求めつつあるのか、ちっとも分らない。世の中を冷笑しているのか、世の中へまじりたいのだか、くだらぬ事に肝癪かんしゃくを起しているのか、物外ぶつがい超然ちょうぜんとしているのだかさっぱり見当けんとうが付かぬ。猫などはそこへ行くと単純なものだ。食いたければ食い、寝たければ寝る、おこるときは一生懸命に怒り、泣くときは絶体絶命に泣く。第一日記などという無用のものは決してつけない。つける必要がないからである。主人のように裏表のある人間は日記でも書いて世間に出されない自己の面目を暗室内に発揮する必要があるかも知れないが、我等猫属ねこぞくに至ると行住坐臥ぎょうじゅうざが行屎送尿こうしそうにょうことごとく真正の日記であるから、別段そんな面倒な手数てかずをして、おのれの真面目しんめんもくを保存するには及ばぬと思う。日記をつけるひまがあるなら椽側に寝ているまでの事さ。
神田の某亭で晩餐ばんさんを食う。久し振りで正宗を二三杯飲んだら、今朝は胃の具合が大変いい。胃弱には晩酌が一番だと思う。タカジヤスターゼは無論いかん。誰が何と云っても駄目だ。どうしたってかないものは利かないのだ。
無暗むやみにタカジヤスターゼを攻撃する。独りで喧嘩をしているようだ。今朝の肝癪がちょっとここへ尾を出す。人間の日記の本色はこう云うへんに存するのかも知れない。
せんだって○○は朝飯あさめしを廃すると胃がよくなると云うたから二三日にさんち朝飯をやめて見たが腹がぐうぐう鳴るばかりで功能はない。△△は是非こうものてと忠告した。彼の説によるとすべて胃病の源因は漬物にある。漬物さえ断てば胃病の源をらす訳だから本復は疑なしという論法であった。それから一週間ばかり香の物にはしを触れなかったが別段のげんも見えなかったから近頃はまた食い出した。××に聞くとそれは按腹あんぷく揉療治もみりょうじに限る。ただし普通のではゆかぬ。皆川流みながわりゅうという古流なみ方で一二度やらせれば大抵の胃病は根治出来る。安井息軒やすいそっけんも大変この按摩術あんまじゅつを愛していた。坂本竜馬さかもとりょうまのような豪傑でも時々は治療をうけたと云うから、早速上根岸かみねぎしまで出掛けてまして見た。ところが骨をまなければなおらぬとか、臓腑の位置を一度顛倒てんとうしなければ根治がしにくいとかいって、それはそれは残酷なみ方をやる。後で身体が綿のようになって昏睡病こんすいびょうにかかったような心持ちがしたので、一度で閉口してやめにした。A君は是非固形体を食うなという。それから、一日牛乳ばかり飲んで暮して見たが、この時は腸の中でどぼりどぼりと音がして大水でも出たように思われて終夜眠れなかった。B氏は横膈膜おうかくまくで呼吸して内臓を運動させれば自然と胃の働きが健全になる訳だから試しにやって御覧という。これも多少やったが何となく腹中ふくちゅうが不安で困る。それに時々思い出したように一心不乱にかかりはするものの五六分立つと忘れてしまう。忘れまいとすると横膈膜が気になって本を読む事も文章をかく事も出来ぬ。美学者の迷亭めいていがこのていを見て、産気さんけのついた男じゃあるまいしすがいいと冷かしたからこの頃はしてしまった。C先生は蕎麦そばを食ったらよかろうと云うから、早速かけもりをかわるがわる食ったが、これは腹がくだるばかりで何等の功能もなかった。余は年来の胃弱を直すために出来得る限りの方法を講じて見たがすべて駄目である。ただ昨夜ゆうべ寒月と傾けた三杯の正宗はたしかに利目ききめがある。これからは毎晩二三杯ずつ飲む事にしよう。
これも決して長く続く事はあるまい。主人の心は吾輩の眼球めだまのように間断なく変化している。何をやっても永持ながもちのしない男である。その上日記の上で胃病をこんなに心配している癖に、表向はおおいに痩我慢をするからおかしい。せんだってその友人でなにがしという学者が尋ねて来て、一種の見地から、すべての病気は父祖の罪悪と自己の罪悪の結果にほかならないと云う議論をした。大分だいぶ研究したものと見えて、条理が明晰めいせきで秩序が整然として立派な説であった。気の毒ながらうちの主人などは到底これを反駁はんばくするほどの頭脳も学問もないのである。しかし自分が胃病で苦しんでいるさいだから、何とかかんとか弁解をして自己の面目を保とうと思った者と見えて、「君の説は面白いが、あのカーライルは胃弱だったぜ」とあたかもカーライルが胃弱だから自分の胃弱も名誉であると云ったような、見当違いの挨拶をした。すると友人は「カーライルが胃弱だって、胃弱の病人が必ずカーライルにはなれないさ」とめ付けたので主人は黙然もくねんとしていた。かくのごとく虚栄心に富んでいるものの実際はやはり胃弱でない方がいいと見えて、今夜から晩酌を始めるなどというのはちょっと滑稽だ。考えて見ると今朝雑煮ぞうにをあんなにたくさん食ったのも昨夜ゆうべ寒月君と正宗をひっくり返した影響かも知れない。吾輩もちょっと雑煮が食って見たくなった。
 吾輩は猫ではあるが大抵のものは食う。車屋の黒のように横丁の肴屋さかなやまで遠征をする気力はないし、新道しんみち二絃琴にげんきんの師匠のとこ三毛みけのように贅沢ぜいたくは無論云える身分でない。従って存外きらいは少ない方だ。小供の食いこぼした麺麭パンも食うし、餅菓子の※(「飲のへん+稻のつくり」、第4水準2-92-68)あんもなめる。こうものはすこぶるまずいが経験のため沢庵たくあんを二切ばかりやった事がある。食って見ると妙なもので、大抵のものは食える。あれはいやだ、これは嫌だと云うのは贅沢ぜいたくな我儘で到底教師のうちにいる猫などの口にすべきところでない。主人の話しによると仏蘭西フランスにバルザックという小説家があったそうだ。この男が大の贅沢ぜいたく屋で――もっともこれは口の贅沢屋ではない、小説家だけに文章の贅沢を尽したという事である。バルザックが或る日自分の書いている小説中の人間の名をつけようと思っていろいろつけて見たが、どうしても気に入らない。ところへ友人が遊びに来たのでいっしょに散歩に出掛けた。友人はもとよりなんにも知らずに連れ出されたのであるが、バルザックはねて自分の苦心している名を目付めつけようという考えだから往来へ出ると何もしないで店先の看板ばかり見て歩行あるいている。ところがやはり気に入った名がない。友人を連れて無暗むやみにあるく。友人は訳がわからずにくっ付いて行く。彼等はついに朝から晩まで巴理パリを探険した。その帰りがけにバルザックはふとある裁縫屋の看板が目についた。見るとその看板にマーカスという名がかいてある。バルザックは手をって「これだこれだこれに限る。マーカスは好い名じゃないか。マーカスの上へZという頭文字をつける、すると申しぶんのない名が出来る。Zでなくてはいかん。Z. Marcus は実にうまい。どうも自分で作った名はうまくつけたつもりでも何となく故意わざとらしいところがあって面白くない。ようやくの事で気に入った名が出来た」と友人の迷惑はまるで忘れて、一人嬉しがったというが、小説中の人間の名前をつけるに一日いちんち巴理パリを探険しなくてはならぬようでは随分手数てすうのかかる話だ。贅沢もこのくらい出来れば結構なものだが吾輩のように牡蠣的かきてき主人を持つ身の上ではとてもそんな気は出ない。何でもいい、食えさえすれば、という気になるのも境遇のしからしむるところであろう。だから今雑煮ぞうにが食いたくなったのも決して贅沢の結果ではない、何でも食える時に食っておこうという考から、主人の食いあました雑煮がもしや台所に残っていはすまいかと思い出したからである。……台所へ廻って見る。
 今朝見た通りの餅が、今朝見た通りの色で椀の底に膠着こうちゃくしている。白状するが餅というものは今まで一ぺんも口に入れた事がない。見るとうまそうにもあるし、また少しは気味きびがわるくもある。前足で上にかかっている菜っ葉をき寄せる。爪を見ると餅の上皮うわかわが引き掛ってねばねばする。いで見ると釜の底の飯を御櫃おはちへ移す時のようなにおいがする。食おうかな、やめようかな、とあたりを見廻す。幸か不幸か誰もいない。御三おさんは暮も春も同じような顔をして羽根をついている。小供は奥座敷で「何とおっしゃる兎さん」を歌っている。食うとすれば今だ。もしこの機をはずすと来年までは餅というものの味を知らずに暮してしまわねばならぬ。吾輩はこの刹那せつなに猫ながら一の真理を感得した。「得難き機会はすべての動物をして、好まざる事をも敢てせしむ」吾輩は実を云うとそんなに雑煮を食いたくはないのである。否椀底わんていの様子を熟視すればするほど気味きびが悪くなって、食うのが厭になったのである。この時もし御三でも勝手口を開けたなら、奥の小供の足音がこちらへ近付くのを聞き得たなら、吾輩は惜気おしげもなく椀を見棄てたろう、しかも雑煮の事は来年まで念頭に浮ばなかったろう。ところが誰も来ない、いくら※(「足へん+厨」、第3水準1-92-39)ちゅうちょしていても誰も来ない。早く食わぬか食わぬかと催促されるような心持がする。吾輩は椀の中をのぞき込みながら、早く誰か来てくれればいいと念じた。やはり誰も来てくれない。吾輩はとうとう雑煮を食わなければならぬ。最後にからだ全体の重量を椀の底へ落すようにして、あぐりと餅の角を一寸いっすんばかり食い込んだ。このくらい力を込めて食い付いたのだから、大抵なものならみ切れる訳だが、驚いた! もうよかろうと思って歯を引こうとすると引けない。もう一ぺん噛み直そうとすると動きがとれない。餅は魔物だなとかんづいた時はすでに遅かった。沼へでも落ちた人が足を抜こうと焦慮あせるたびにぶくぶく深く沈むように、噛めば噛むほど口が重くなる、歯が動かなくなる。歯答えはあるが、歯答えがあるだけでどうしても始末をつける事が出来ない。美学者迷亭先生がかつて吾輩の主人を評して君は割り切れない男だといった事があるが、なるほどうまい事をいったものだ。この餅も主人と同じようにどうしても割り切れない。噛んでも噛んでも、三で十を割るごとく尽未来際方じんみらいざいかたのつくはあるまいと思われた。この煩悶はんもんの際吾輩は覚えず第二の真理に逢着ほうちゃくした。「すべての動物は直覚的に事物の適不適を予知す」真理はすでに二つまで発明したが、餅がくっ付いているのでごうも愉快を感じない。歯が餅の肉に吸収されて、抜けるように痛い。早く食い切って逃げないと御三おさんが来る。小供の唱歌もやんだようだ、きっと台所へけ出して来るに相違ない。煩悶のきょく尻尾しっぽをぐるぐる振って見たが何等の功能もない、耳を立てたり寝かしたりしたが駄目である。考えて見ると耳と尻尾しっぽは餅と何等の関係もない。要するに振り損の、立て損の、寝かし損であると気が付いたからやめにした。ようやくの事これは前足の助けを借りて餅を払い落すに限ると考え付いた。まず右の方をあげて口の周囲をで廻す。でたくらいで割り切れる訳のものではない。今度はひだりの方をのばして口を中心として急劇に円をかくして見る。そんなまじないで魔は落ちない。辛防しんぼう肝心かんじんだと思って左右かわがわるに動かしたがやはり依然として歯は餅の中にぶら下っている。ええ面倒だと両足を一度に使う。すると不思議な事にこの時だけは後足あとあし二本で立つ事が出来た。何だか猫でないような感じがする。猫であろうが、あるまいがこうなった日にゃあ構うものか、何でも餅の魔が落ちるまでやるべしという意気込みで無茶苦茶に顔中引っき廻す。前足の運動が猛烈なのでややともすると中心を失って倒れかかる。倒れかかるたびに後足で調子をとらなくてはならぬから、一つ所にいる訳にも行かんので、台所中あちら、こちらと飛んで廻る。我ながらよくこんなに器用にっていられたものだと思う。第三の真理が驀地ばくち現前げんぜんする。「危きにのぞめば平常なしあたわざるところのものをし能う。これ天祐てんゆうという」さいわいに天祐をけたる吾輩が一生懸命餅の魔と戦っていると、何だか足音がして奥より人が来るような気合けわいである。ここで人に来られては大変だと思って、いよいよ躍起やっきとなって台所をかけ廻る。足音はだんだん近付いてくる。ああ残念だが天祐が少し足りない。とうとう小供に見付けられた。「あら猫が御雑煮を食べて踊を踊っている」と大きな声をする。この声を第一に聞きつけたのが御三である。羽根も羽子板も打ちって勝手から「あらまあ」と飛込んで来る。細君は縮緬ちりめんの紋付で「いやな猫ねえ」と仰せられる。主人さえ書斎から出て来て「この馬鹿野郎」といった。面白い面白いと云うのは小供ばかりである。そうしてみんな申し合せたようにげらげら笑っている。腹は立つ、苦しくはある、踊はやめる訳にゆかぬ、弱った。ようやく笑いがやみそうになったら、五つになる女の子が「御かあ様、猫も随分ね」といったので狂瀾きょうらん既倒きとうに何とかするという勢でまた大変笑われた。人間の同情に乏しい実行も大分だいぶ見聞けんもんしたが、この時ほどうらめしく感じた事はなかった。ついに天祐もどっかへ消えせて、在来の通りばいになって、眼を白黒するの醜態を演ずるまでに閉口した。さすが見殺しにするのも気の毒と見えて「まあ餅をとってやれ」と主人が御三に命ずる。御三はもっと踊らせようじゃありませんかという眼付で細君を見る。細君は踊は見たいが、殺してまで見る気はないのでだまっている。「取ってやらんと死んでしまう、早くとってやれ」と主人は再び下女をかえりみる。御三おさんは御馳走を半分食べかけて夢から起された時のように、気のない顔をして餅をつかんでぐいと引く。寒月かんげつ君じゃないが前歯がみんな折れるかと思った。どうも痛いの痛くないのって、餅の中へ堅く食い込んでいる歯をなさけ容赦もなく引張るのだからたまらない。吾輩が「すべての安楽は困苦を通過せざるべからず」と云う第四の真理を経験して、けろけろとあたりを見廻した時には、家人はすでに奥座敷へ這入はいってしまっておった。
 こんな失敗をした時には内にいて御三なんぞに顔を見られるのも何となくばつが悪い。いっその事気をえて新道の二絃琴にげんきんの御師匠さんのとこ三毛子みけこでも訪問しようと台所から裏へ出た。三毛子はこの近辺で有名な美貌家びぼうかである。吾輩は猫には相違ないが物のなさけは一通り心得ている。うちで主人のにがい顔を見たり、御三の険突けんつくを食って気分がすぐれん時は必ずこの異性の朋友ほうゆうもとを訪問していろいろな話をする。すると、いつのにか心が晴々せいせいして今までの心配も苦労も何もかも忘れて、生れ変ったような心持になる。女性の影響というものは実に莫大ばくだいなものだ。杉垣の隙から、いるかなと思って見渡すと、三毛子は正月だから首輪の新しいのをして行儀よく椽側えんがわに坐っている。その背中の丸さ加減が言うに言われんほど美しい。曲線の美を尽している。尻尾しっぽの曲がり加減、足の折り具合、物憂ものうげに耳をちょいちょい振る景色けしきなども到底とうてい形容が出来ん。ことによく日の当る所に暖かそうに、ひんよくひかえているものだから、身体は静粛端正の態度を有するにも関らず、天鵞毛びろうどあざむくほどのなめらかな満身の毛は春の光りを反射して風なきにむらむらと微動するごとくに思われる。吾輩はしばらく恍惚こうこつとしてながめていたが、やがて我に帰ると同時に、低い声で「三毛子さん三毛子さん」といいながら前足で招いた。三毛子は「あら先生」と椽を下りる。赤い首輪につけた鈴がちゃらちゃらと鳴る。おや正月になったら鈴までつけたな、どうもいいだと感心しているに、吾輩のそばに来て「あら先生、おめでとう」と尾をひだりへ振る。吾等猫属ねこぞく間で御互に挨拶をするときには尾を棒のごとく立てて、それを左りへぐるりと廻すのである。町内で吾輩を先生と呼んでくれるのはこの三毛子ばかりである。吾輩は前回断わった通りまだ名はないのであるが、教師のうちにいるものだから三毛子だけは尊敬して先生先生といってくれる。吾輩も先生と云われて満更まんざら悪い心持ちもしないから、はいはいと返事をしている。「やあおめでとう、大層立派に御化粧が出来ましたね」「ええ去年の暮御師匠おししょうさんに買って頂いたの、いでしょう」とちゃらちゃら鳴らして見せる。「なるほど善いですな、吾輩などは生れてから、そんな立派なものは見た事がないですよ」「あらいやだ、みんなぶら下げるのよ」とまたちゃらちゃら鳴らす。「いいでしょう、あたし嬉しいわ」とちゃらちゃらちゃらちゃら続け様に鳴らす。「あなたのうちの御師匠さんは大変あなたを可愛がっていると見えますね」と吾身に引きくらべてあん欣羨きんせんの意をらす。三毛子は無邪気なものである「ほんとよ、まるで自分の小供のようよ」とあどけなく笑う。猫だって笑わないとは限らない。人間は自分よりほかに笑えるものが無いように思っているのは間違いである。吾輩が笑うのは鼻のあなを三角にして咽喉仏のどぼとけを震動させて笑うのだから人間にはわからぬはずである。「一体あなたのとこの御主人は何ですか」「あら御主人だって、妙なのね。御師匠おししょうさんだわ。二絃琴にげんきんの御師匠さんよ」「それは吾輩も知っていますがね。その御身分は何なんです。いずれむかしは立派な方なんでしょうな」「ええ」
  君を待つの姫小松……………
 障子の内で御師匠さんが二絃琴をき出す。「い声でしょう」と三毛子は自慢する。「いようだが、吾輩にはよくわからん。全体何というものですか」「あれ? あれは何とかってものよ。御師匠さんはあれが大好きなの。……御師匠さんはあれで六十二よ。随分丈夫だわね」六十二で生きているくらいだから丈夫と云わねばなるまい。吾輩は「はあ」と返事をした。少しが抜けたようだが別に名答も出て来なかったから仕方がない。「あれでも、もとは身分が大変好かったんだって。いつでもそうおっしゃるの」「へえ元は何だったんです」「何でも天璋院てんしょういん様の御祐筆ごゆうひつの妹の御嫁に行ったきのっかさんのおいの娘なんだって」「何ですって?」「あの天璋院様の御祐筆の妹の御嫁にいった……」「なるほど。少し待って下さい。天璋院様の妹の御祐筆の……」「あらそうじゃないの、天璋院様の御祐筆の妹の……」「よろしい分りました天璋院様のでしょう」「ええ」「御祐筆のでしょう」「そうよ」「御嫁に行った」「妹の御嫁に行ったですよ」「そうそう間違った。妹の御嫁にった先きの」「御っかさんの甥の娘なんですとさ」「御っかさんの甥の娘なんですか」「ええ。分ったでしょう」「いいえ。何だか混雑して要領を得ないですよ。つまるところ天璋院様の何になるんですか」「あなたもよっぽど分らないのね。だから天璋院様の御祐筆の妹の御嫁に行った先きの御っかさんの甥の娘なんだって、っきっから言ってるんじゃありませんか」「それはすっかり分っているんですがね」「それが分りさえすればいいんでしょう」「ええ」と仕方がないから降参をした。吾々は時とすると理詰の虚言うそかねばならぬ事がある。
 障子のうちで二絃琴のがぱったりやむと、御師匠さんの声で「三毛や三毛や御飯だよ」と呼ぶ。三毛子は嬉しそうに「あら御師匠さんが呼んでいらっしゃるから、あたし帰るわ、よくって?」わるいと云ったって仕方がない。「それじゃまた遊びにいらっしゃい」と鈴をちゃらちゃら鳴らして庭先までかけて行ったが急に戻って来て「あなた大変色が悪くってよ。どうかしやしなくって」と心配そうに問いかける。まさか雑煮ぞうにを食って踊りを踊ったとも云われないから「何別段の事もありませんが、少し考え事をしたら頭痛がしてね。あなたと話しでもしたら直るだろうと思って実は出掛けて来たのですよ」「そう。御大事になさいまし。さようなら」少しは名残なごり惜し気に見えた。これで雑煮の元気もさっぱりと回復した。いい心持になった。帰りに例の茶園ちゃえんを通り抜けようと思って霜柱しもばしらけかかったのを踏みつけながら建仁寺けんにんじくずれから顔を出すとまた車屋の黒が枯菊の上にを山にして欠伸あくびをしている。近頃は黒を見て恐怖するような吾輩ではないが、話しをされると面倒だから知らぬ顔をして行き過ぎようとした。黒の性質としてひとおのれを軽侮けいぶしたと認むるや否や決して黙っていない。「おい、名なしの権兵衛ごんべえ、近頃じゃおつう高く留ってるじゃあねえか。いくら教師の飯を食ったって、そんな高慢ちきならあするねえ。ひとつけ面白くもねえ」黒は吾輩の有名になったのを、まだ知らんと見える。説明してやりたいが到底とうてい分る奴ではないから、まず一応の挨拶をして出来得る限り早く御免蒙ごめんこうむるにくはないと決心した。「いや黒君おめでとう。不相変あいかわらず元気がいいね」と尻尾しっぽを立てて左へくるりと廻わす。黒は尻尾を立てたぎり挨拶もしない。「何おめでてえ? 正月でおめでたけりゃ、御めえなんざあ年が年中おめでてえ方だろう。気をつけろい、このむこづらめ」吹い子の向うづらという句は罵詈ばりの言語であるようだが、吾輩には了解が出来なかった。「ちょっとうかがうが吹い子の向うづらと云うのはどう云う意味かね」「へん、手めえが悪体あくたいをつかれてる癖に、そのわけを聞きゃ世話あねえ、だから正月野郎だって事よ」正月野郎は詩的であるが、その意味に至ると吹い子の何とかよりも一層不明瞭な文句である。参考のためちょっと聞いておきたいが、聞いたって明瞭な答弁は得られぬにまっているから、めんむかったまま無言で立っておった。いささか手持無沙汰のていである。すると突然黒のうちのかみさんが大きな声を張り揚げて「おや棚へ上げて置いたしゃけがない。大変だ。またあの黒の畜生ちきしょうが取ったんだよ。ほんとに憎らしい猫だっちゃありゃあしない。今に帰って来たら、どうするか見ていやがれ」と怒鳴どなる。初春はつはる長閑のどかな空気を無遠慮に震動させて、枝を鳴らさぬ君が御代みよおおい俗了ぞくりょうしてしまう。黒は怒鳴るなら、怒鳴りたいだけ怒鳴っていろと云わぬばかりに横着な顔をして、四角なあごを前へ出しながら、あれを聞いたかと合図をする。今までは黒との応対で気がつかなかったが、見ると彼の足の下には一切れ二銭三厘に相当する鮭の骨が泥だらけになって転がっている。「君不相変あいかわらずやってるな」と今までの行き掛りは忘れて、つい感投詞を奉呈した。黒はそのくらいな事ではなかなか機嫌を直さない。「何がやってるでえ、この野郎。しゃけの一切や二切で相変らずたあ何だ。人を見縊みくびった事をいうねえ。はばかりながら車屋の黒だあ」と腕まくりの代りに右の前足をかに肩のへんまでき上げた。「君が黒君だと云う事は、始めから知ってるさ」「知ってるのに、相変らずやってるたあ何だ。何だてえ事よ」と熱いのをしきりに吹き懸ける。人間なら胸倉むなぐらをとられて小突き廻されるところである。少々辟易へきえきして内心困った事になったなと思っていると、再び例の神さんの大声が聞える。「ちょいと西川さん、おい西川さんてば、用があるんだよこの人あ。牛肉を一きんすぐ持って来るんだよ。いいかい、分ったかい、牛肉の堅くないところを一斤だよ」と牛肉注文の声が四隣しりん寂寞せきばくを破る。「へん年に一遍牛肉をあつらえると思って、いやに大きな声を出しゃあがらあ。牛肉一斤が隣り近所へ自慢なんだから始末に終えねえ阿魔あまだ」と黒はあざけりながら四つ足を踏張ふんばる。吾輩は挨拶のしようもないから黙って見ている。「一斤くらいじゃあ、承知が出来ねえんだが、仕方がねえ、いいから取っときゃ、今に食ってやらあ」と自分のためにあつらえたもののごとくいう。「今度は本当の御馳走だ。結構結構」と吾輩はなるべく彼を帰そうとする。「御めっちの知った事じゃねえ。黙っていろ。うるせえや」と云いながら突然後足あとあし霜柱しもばしらくずれた奴を吾輩の頭へばさりとびせ掛ける。吾輩が驚ろいて、からだの泥を払っているに黒は垣根をくぐって、どこかへ姿を隠した。大方西川のぎゅうねらいに行ったものであろう。
 うちへ帰ると座敷の中が、いつになく春めいて主人の笑い声さえ陽気に聞える。はてなと明け放した椽側からあがって主人のそばへ寄って見ると見馴れぬ客が来ている。頭を奇麗に分けて、木綿もめんの紋付の羽織に小倉こくらはかまを着けて至極しごく真面目そうな書生体しょせいていの男である。主人の手あぶりの角を見ると春慶塗しゅんけいぬりの巻煙草まきたばこ入れと並んで越智東風君おちとうふうくんを紹介致そろ水島寒月という名刺があるので、この客の名前も、寒月君の友人であるという事も知れた。主客しゅかくの対話は途中からであるから前後がよく分らんが、何でも吾輩が前回に紹介した美学者迷亭君の事に関しているらしい。
「それで面白い趣向があるから是非いっしょに来いとおっしゃるので」と客は落ちついて云う。「何ですか、その西洋料理へ行って午飯ひるめしを食うのについて趣向があるというのですか」と主人は茶をぎ足して客の前へ押しやる。「さあ、その趣向というのが、その時は私にも分らなかったんですが、いずれあのかたの事ですから、何か面白い種があるのだろうと思いまして……」「いっしょに行きましたか、なるほど」「ところが驚いたのです」主人はそれ見たかと云わぬばかりに、ひざの上に乗った吾輩の頭をぽかとたたく。少し痛い。「また馬鹿な茶番見たような事なんでしょう。あの男はあれが癖でね」と急にアンドレア・デル・サルト事件を思い出す。「へへー。君何か変ったものを食おうじゃないかとおっしゃるので」「何を食いました」「まず献立こんだてを見ながらいろいろ料理についての御話しがありました」「あつらえない前にですか」「ええ」「それから」「それから首をひねってボイの方を御覧になって、どうも変ったものもないようだなとおっしゃるとボイは負けぬ気でかものロースか小牛のチャップなどは如何いかがですと云うと、先生は、そんな月並つきなみを食いにわざわざここまで来やしないとおっしゃるんで、ボイは月並という意味が分らんものですから妙な顔をして黙っていましたよ」「そうでしょう」「それから私の方を御向きになって、君仏蘭西フランス英吉利イギリスへ行くと随分天明調てんめいちょう万葉調まんようちょうが食えるんだが、日本じゃどこへ行ったって版でしたようで、どうも西洋料理へ這入はいる気がしないと云うような大気※(「陷のつくり+炎」、第3水準1-87-64)だいきえんで――全体あのかたは洋行なすった事があるのですかな」「何迷亭が洋行なんかするもんですか、そりゃ金もあり、時もあり、行こうと思えばいつでも行かれるんですがね。大方これから行くつもりのところを、過去に見立てた洒落しゃれなんでしょう」と主人は自分ながらうまい事を言ったつもりで誘い出し笑をする。客はさまで感服した様子もない。「そうですか、私はまたいつのに洋行なさったかと思って、つい真面目に拝聴していました。それに見て来たようになめくじのソップの御話やかえるのシチュの形容をなさるものですから」「そりゃ誰かに聞いたんでしょう、うそをつく事はなかなか名人ですからね」「どうもそうのようで」と花瓶かびんの水仙を眺める。少しく残念の気色けしきにも取られる。「じゃ趣向というのは、それなんですね」と主人が念を押す。「いえそれはほんの冒頭なので、本論はこれからなのです」「ふーん」と主人は好奇的な感投詞をはさむ。「それから、とてもなめくじや蛙は食おうっても食えやしないから、まあトチメンボーくらいなところで負けとく事にしようじゃないか君と御相談なさるものですから、私はつい何の気なしに、それがいいでしょう、といってしまったので」「へー、とちめんぼうは妙ですな」「ええ全く妙なのですが、先生があまり真面目だものですから、つい気がつきませんでした」とあたかも主人に向って麁忽そこつびているように見える。「それからどうしました」と主人は無頓着に聞く。客の謝罪には一向同情を表しておらん。「それからボイにおいトチメンボー二人前ににんまえ持って来いというと、ボイがメンチボーですかと聞き直しましたが、先生はますます真面目まじめかおメンチボーじゃないトチメンボーだと訂正されました」「なある。そのトチメンボーという料理は一体あるんですか」「さあ私も少しおかしいとは思いましたがいかにも先生が沈着であるし、その上あの通りの西洋通でいらっしゃるし、ことにその時は洋行なすったものと信じ切っていたものですから、私も口を添えてトチメンボートチメンボーだとボイに教えてやりました」「ボイはどうしました」「ボイがね、今考えると実に滑稽こっけいなんですがね、しばらく思案していましてね、はなはだ御気の毒様ですが今日はトチメンボー御生憎様おあいにくさまメンチボーなら御二人前おふたりまえすぐに出来ますと云うと、先生は非常に残念な様子で、それじゃせっかくここまで来た甲斐かいがない。どうかトチメンボー都合つごうして食わせてもらうわけには行くまいかと、ボイに二十銭銀貨をやられると、ボイはそれではともかくも料理番と相談して参りましょうと奥へ行きましたよ」「大変トチメンボーが食いたかったと見えますね」「しばらくしてボイが出て来てまことに御生憎で、御誂おあつらえならこしらえますが少々時間がかかります、と云うと迷亭先生は落ちついたもので、どうせ我々は正月でひまなんだから、少し待って食って行こうじゃないかと云いながらポッケットから葉巻を出してぷかりぷかり吹かし始められたので、わたくしも仕方がないから、ふところから日本新聞を出して読み出しました、するとボイはまた奥へ相談に行きましたよ」「いやに手数てすうが掛りますな」と主人は戦争の通信を読むくらいの意気込で席をすすめる。「するとボイがまた出て来て、近頃はトチメンボーの材料が払底で亀屋へ行っても横浜の十五番へ行っても買われませんから当分の間は御生憎様でと気の毒そうに云うと、先生はそりゃ困ったな、せっかく来たのになあと私の方を御覧になってしきりに繰り返さるるので、私も黙っている訳にも参りませんから、どうも遺憾いかんですな、遺憾きわまるですなと調子を合せたのです」「ごもっともで」と主人が賛成する。何がごもっともだか吾輩にはわからん。「するとボイも気の毒だと見えて、その内材料が参りましたら、どうか願いますってんでしょう。先生が材料は何を使うかねと問われるとボイはへへへへと笑って返事をしないんです。材料は日本派の俳人だろうと先生が押し返して聞くとボイはへえさようで、それだものだから近頃は横浜へ行っても買われませんので、まことにお気の毒様と云いましたよ」「アハハハそれが落ちなんですか、こりゃ面白い」と主人はいつになく大きな声で笑う。ひざが揺れて吾輩は落ちかかる。主人はそれにも頓着とんじゃくなく笑う。アンドレア・デル・サルトにかかったのは自分一人でないと云う事を知ったので急に愉快になったものと見える。「それから二人で表へ出ると、どうだ君うまく行ったろう、橡面坊とちめんぼうを種に使ったところが面白かろうと大得意なんです。敬服の至りですと云って御別れしたようなものの実は午飯ひるめしの時刻が延びたので大変空腹になって弱りましたよ」「それは御迷惑でしたろう」と主人は始めて同情を表する。これには吾輩も異存はない。しばらく話しが途切れて吾輩の咽喉のどを鳴らす音が主客しゅかくの耳に入る。
 東風君は冷めたくなった茶をぐっと飲み干して「実は今日参りましたのは、少々先生に御願があって参ったので」と改まる。「はあ、何か御用で」と主人も負けずにます。「御承知の通り、文学美術が好きなものですから……」「結構で」と油をす。「同志だけがよりましてせんだってから朗読会というのを組織しまして、毎月一回会合してこの方面の研究をこれから続けたいつもりで、すでに第一回は去年の暮に開いたくらいであります」「ちょっと伺っておきますが、朗読会と云うと何か節奏ふしでも附けて、詩歌しいか文章のるいを読むように聞えますが、一体どんな風にやるんです」「まあ初めは古人の作からはじめて、追々おいおいは同人の創作なんかもやるつもりです」「古人の作というと白楽天はくらくてん琵琶行びわこうのようなものででもあるんですか」「いいえ」「蕪村ぶそん春風馬堤曲しゅんぷうばていきょくの種類ですか」「いいえ」「それじゃ、どんなものをやったんです」「せんだっては近松の心中物しんじゅうものをやりました」「近松? あの浄瑠璃じょうるりの近松ですか」近松に二人はない。近松といえば戯曲家の近松にきまっている。それを聞き直す主人はよほどだと思っていると、主人は何にも分らずに吾輩の頭を叮嚀ていねいでている。藪睨やぶにらみかられられたと自認している人間もある世の中だからこのくらいの誤謬ごびゅうは決して驚くに足らんと撫でらるるがままにすましていた。「ええ」と答えて東風子とうふうしは主人の顔色をうかがう。「それじゃ一人で朗読するのですか、または役割をめてやるんですか」「役を極めて懸合かけあいでやって見ました。その主意はなるべく作中の人物に同情を持ってその性格を発揮するのを第一として、それに手真似や身振りを添えます。せりふはなるべくその時代の人を写し出すのが主で、御嬢さんでも丁稚でっちでも、その人物が出てきたようにやるんです」「じゃ、まあ芝居見たようなものじゃありませんか」「ええ衣装いしょう書割かきわりがないくらいなものですな」「失礼ながらうまく行きますか」「まあ第一回としては成功した方だと思います」「それでこの前やったとおっしゃる心中物というと」「その、船頭が御客を乗せて芳原よしわらへ行くとこなんで」「大変な幕をやりましたな」と教師だけにちょっと首をかたむける。鼻から吹き出した日の出の煙りが耳をかすめて顔の横手へ廻る。「なあに、そんなに大変な事もないんです。登場の人物は御客と、船頭と、花魁おいらん仲居なかい遣手やりて見番けんばんだけですから」と東風子は平気なものである。主人は花魁という名をきいてちょっとにがい顔をしたが、仲居、遣手、見番という術語について明瞭の智識がなかったと見えてまず質問を呈出した。「仲居というのは娼家しょうか下婢かひにあたるものですかな」「まだよく研究はして見ませんが仲居は茶屋の下女で、遣手というのが女部屋おんなべや助役じょやく見たようなものだろうと思います」東風子はさっき、その人物が出て来るように仮色こわいろを使うと云った癖に遣手や仲居の性格をよく解しておらんらしい。「なるほど仲居は茶屋に隷属れいぞくするもので、遣手は娼家に起臥きがする者ですね。次に見番と云うのは人間ですかまたは一定の場所をすのですか、もし人間とすれば男ですか女ですか」「見番は何でも男の人間だと思います」「何をつかさどっているんですかな」「さあそこまではまだ調べが届いておりません。その内調べて見ましょう」これで懸合をやった日には頓珍漢とんちんかんなものが出来るだろうと吾輩は主人の顔をちょっと見上げた。主人は存外真面目である。「それで朗読家は君のほかにどんな人が加わったんですか」「いろいろおりました。花魁が法学士のK君でしたが、口髯くちひげを生やして、女の甘ったるいせりふを使かうのですからちょっと妙でした。それにその花魁がしゃくを起すところがあるので……」「朗読でも癪を起さなくっちゃ、いけないんですか」と主人は心配そうに尋ねる。「ええとにかく表情が大事ですから」と東風子はどこまでも文芸家の気でいる。「うまく癪が起りましたか」と主人は警句を吐く。「癪だけは第一回には、ちと無理でした」と東風子も警句を吐く。「ところで君は何の役割でした」と主人が聞く。「わたくしは船頭」「へー、君が船頭」君にして船頭がつとまるものなら僕にも見番くらいはやれると云ったような語気をらす。やがて「船頭は無理でしたか」と御世辞のないところを打ち明ける。東風子は別段癪に障った様子もない。やはり沈着な口調で「その船頭でせっかくの催しも竜頭蛇尾りゅうとうだびに終りました。実は会場の隣りに女学生が四五人下宿していましてね、それがどうして聞いたものか、その日は朗読会があるという事を、どこかで探知して会場の窓下へ来て傍聴していたものと見えます。わたくしが船頭の仮色こわいろを使って、ようやく調子づいてこれなら大丈夫と思って得意にやっていると、……つまり身振りがあまり過ぎたのでしょう、今までらえていた女学生が一度にわっと笑いだしたものですから、驚ろいた事も驚ろいたし、きまりがるい事も悪るいし、それで腰を折られてから、どうしてもあとがつづけられないので、とうとうそれりで散会しました」第一回としては成功だと称する朗読会がこれでは、失敗はどんなものだろうと想像すると笑わずにはいられない。覚えず咽喉仏のどぼとけがごろごろ鳴る。主人はいよいよ柔かに頭をでてくれる。人を笑って可愛がられるのはありがたいが、いささか無気味なところもある。「それは飛んだ事で」と主人は正月早々弔詞ちょうじを述べている。「第二回からは、もっと奮発して盛大にやるつもりなので、今日出ましたのも全くそのためで、実は先生にも一つ御入会の上御尽力を仰ぎたいので」「僕にはとても癪なんか起せませんよ」と消極的の主人はすぐに断わりかける。「いえ、癪などは起していただかんでもよろしいので、ここに賛助員の名簿が」と云いながら紫の風呂敷から大事そうに小菊版こぎくばんの帳面を出す。「これへどうか御署名の上御捺印ごなついんを願いたいので」と帳面を主人のひざの前へ開いたまま置く。見ると現今知名な文学博士、文学士連中の名が行儀よく勢揃せいぞろいをしている。「はあ賛成員にならん事もありませんが、どんな義務があるのですか」と牡蠣先生かきせんせい掛念けねんていに見える。「義務と申して別段是非願う事もないくらいで、ただ御名前だけを御記入下さって賛成の意さえ御表おひょう被下くださればそれで結構です」「そんなら這入はいります」と義務のかからぬ事を知るや否や主人は急に気軽になる。責任さえないと云う事が分っておれば謀叛むほんの連判状へでも名を書き入れますと云う顔付をする。加之のみならずこう知名の学者が名前をつらねている中に姓名だけでも入籍させるのは、今までこんな事に出合った事のない主人にとっては無上の光栄であるから返事の勢のあるのも無理はない。「ちょっと失敬」と主人は書斎へ印をとりに這入る。吾輩はぼたりと畳の上へ落ちる。東風子は菓子皿の中のカステラをつまんで一口に頬張ほおばる。モゴモゴしばらくは苦しそうである。吾輩は今朝の雑煮ぞうに事件をちょっと思い出す。主人が書斎から印形いんぎょうを持って出て来た時は、東風子の胃の中にカステラが落ちついた時であった。主人は菓子皿のカステラが一切ひときれ足りなくなった事には気が着かぬらしい。もし気がつくとすれば第一に疑われるものは吾輩であろう。
 東風子が帰ってから、主人が書斎に入って机の上を見ると、いつのにか迷亭先生の手紙が来ている。
「新年の御慶ぎょけい目出度めでたく申納候もうしおさめそろ。……」
いつになく出が真面目だと主人が思う。迷亭先生の手紙に真面目なのはほとんどないので、この間などは「其後そのご別に恋着れんちゃくせる婦人も無之これなく、いずかたより艶書えんしょも参らず、ず無事に消光まかり在りそろ間、乍憚はばかりながら御休心可被下候くださるべくそろ」と云うのが来たくらいである。それにくらべるとこの年始状は例外にも世間的である。
「一寸参堂仕りたく候えども、大兄の消極主義に反して、出来得る限り積極的方針をもって、此千古未曾有みぞうの新年を迎うる計画故、毎日毎日目の廻る程の多忙、御推察願上そろ……」
なるほどあの男の事だから正月は遊び廻るのに忙がしいに違いないと、主人は腹の中で迷亭君に同意する。
「昨日は一刻のひまをぬすみ、東風子にトチメンボー御馳走ごちそうを致さんと存じ候処そろところ生憎あいにく材料払底のめ其意を果さず、遺憾いかん千万に存候ぞんじそろ。……」
そろそろ例の通りになって来たと主人は無言で微笑する。
「明日は某男爵の歌留多会かるたかい、明後日は審美学協会の新年宴会、其明日は鳥部教授歓迎会、其又明日は……」
うるさいなと、主人は読みとばす。
「右の如く謡曲会、俳句会、短歌会、新体詩会等、会の連発にて当分の間は、のべつ幕無しに出勤致しそろ為め、不得已やむをえず賀状を以て拝趨はいすうの礼に候段そろだん不悪あしからず御宥恕ごゆうじょ被下度候くだされたくそろ。……」
別段くるにも及ばんさと、主人は手紙に返事をする。
「今度御光来の節は久し振りにて晩餐でも供したき心得に御座そろ寒厨かんちゅう何の珍味も無之候これなくそうらえども、せめてはトチメンボーでもと只今より心掛居候おりそろ。……」
まだトチメンボーを振り廻している。失敬なと主人はちょっとむっとする。
しかトチメンボーは近頃材料払底の為め、ことに依ると間に合い兼候かねそろも計りがたきにつき、其節は孔雀くじゃくしたでも御風味に入れ可申候もうすべくそろ。……」
両天秤りょうてんびんをかけたなと主人は、あとが読みたくなる。
「御承知の通り孔雀一羽につき、舌肉の分量は小指のなかばにも足らぬ程故健啖けんたんなる大兄の胃嚢いぶくろたす為には……」
うそをつけと主人は打ちったようにいう。
「是非共二三十羽の孔雀を捕獲致さざるべからずと存候ぞんじそろ。然る所孔雀は動物園、浅草花屋敷等には、ちらほら見受け候えども、普通の鳥屋などには一向いっこう見当り不申もうさず苦心くしん此事このことに御座そろ。……」
独りで勝手に苦心しているのじゃないかと主人はごうも感謝の意を表しない。
「此孔雀の舌の料理は往昔おうせき羅馬ローマ全盛のみぎり、一時非常に流行致しそろものにて、豪奢ごうしゃ風流の極度と平生よりひそかに食指しょくしを動かし居候おりそろ次第御諒察ごりょうさつ可被下候くださるべくそろ。……」
何が御諒察だ、馬鹿なと主人はすこぶる冷淡である。
くだって十六七世紀の頃迄は全欧を通じて孔雀は宴席に欠くべからざる好味と相成居候あいなりおりそろ。レスター伯がエリザベス女皇じょこうをケニルウォースに招待致し候節そろせつたしか孔雀を使用致し候様そろよう記憶致候いたしそろ。有名なるレンブラントがえがそろ饗宴の図にも孔雀が尾を広げたるまま卓上によこたわり居りそろ……」
孔雀の料理史をかくくらいなら、そんなに多忙でもなさそうだと不平をこぼす。
「とにかく近頃の如く御馳走の食べ続けにては、さすがの小生も遠からぬうちに大兄の如く胃弱と相成あいなるは必定ひつじょう……」
大兄のごとくは余計だ。何も僕を胃弱の標準にしなくても済むと主人はつぶやいた。
「歴史家の説によれば羅馬人ローマじんは日に二度三度も宴会を開き候由そろよし。日に二度も三度も方丈ほうじょう食饌しょくせんに就き候えば如何なる健胃の人にても消化機能に不調をかもすべく、従って自然は大兄の如く……」
また大兄のごとくか、失敬な。
しかるに贅沢ぜいたくと衛生とを両立せしめんと研究を尽したる彼等は不相当に多量の滋味をむさぼると同時に胃腸を常態に保持するの必要を認め、ここに一の秘法を案出致しそろ……」
はてねと主人は急に熱心になる。
「彼等は食後必ず入浴致候いたしそろ。入浴後一種の方法によりて浴前よくぜん嚥下えんかせるものをことごと嘔吐おうとし、胃内を掃除致しそろ胃内廓清いないかくせいの功を奏したるのち又食卓にき、く迄珍味を風好ふうこうし、風好しおわれば又湯に入りてこれ吐出としゅつ致候いたしそろ。かくの如くすれば好物はむさぼり次第貪りそうろうごうも内臓の諸機関に障害を生ぜず、一挙両得とは此等の事を可申もうすべきかと愚考致候いたしそろ……」
なるほど一挙両得に相違ない。主人はうらやましそうな顔をする。
「廿世紀の今日こんにち交通の頻繁ひんぱん、宴会の増加は申す迄もなく、軍国多事征露の第二年とも相成候折柄そろおりから、吾人戦勝国の国民は、是非共羅馬ローマ人にならって此入浴嘔吐の術を研究せざるべからざる機会に到着致しそろ事と自信致候いたしそろもなくば切角せっかくの大国民も近き将来に於てことごとく大兄の如く胃病患者と相成る事とひそかに心痛まかりありそろ……」
また大兄のごとくか、しゃくさわる男だと主人が思う。
「此際吾人西洋の事情に通ずる者が古史伝説を考究し、既に廃絶せる秘法を発見し、之を明治の社会に応用致し候わば所謂いわばわざわい未萌みほうに防ぐの功徳くどくにも相成り平素逸楽いつらくほしいままに致しそろ御恩返も相立ち可申もうすべく存候ぞんじそろ……」
何だか妙だなと首をひねる。
よって此間じゅうよりギボン、モンセン、スミス等諸家の著述を渉猟しょうりょう致し居候おりそうらえどもいまだに発見の端緒たんしょをも見出みいだし得ざるは残念の至に存候ぞんじそろ。然し御存じの如く小生は一度思い立ち候事そろことは成功するまでは決して中絶つかまつらざる性質に候えば嘔吐方おうとほうを再興致しそろも遠からぬうちと信じ居りそろ次第。右は発見次第御報道可仕候つかまつるべくそろにつき、左様御承知可被下候くださるべくそろついてはさきに申上そろトチメンボー及び孔雀の舌の御馳走も可相成あいなるべくは右発見後に致したくすれば小生の都合は勿論もちろん、既に胃弱に悩み居らるる大兄の為にも御便宜ごべんぎかと存候ぞんじそろ草々不備」
何だとうとうかつがれたのか、あまり書き方が真面目だものだからつい仕舞しまいまで本気にして読んでいた。新年匆々そうそうこんな悪戯いたずらをやる迷亭はよっぽどひま人だなあと主人は笑いながら云った。
 それから四五日は別段の事もなく過ぎ去った。白磁はくじの水仙がだんだんしぼんで、青軸あおじくの梅がびんながらだんだん開きかかるのを眺め暮らしてばかりいてもつまらんと思って、一両度いちりょうど三毛子を訪問して見たがわれない。最初は留守だと思ったが、二返目へんめには病気で寝ているという事が知れた。障子の中で例の御師匠さんと下女が話しをしているのを手水鉢ちょうずばちの葉蘭の影に隠れて聞いているとこうであった。
「三毛は御飯をたべるかい」「いいえ今朝からまだなんにも食べません、あったかにして御火燵おこたに寝かしておきました」何だか猫らしくない。まるで人間の取扱を受けている。
 一方では自分の境遇と比べて見てうらやましくもあるが、一方ではおのが愛している猫がかくまで厚遇を受けていると思えば嬉しくもある。
「どうも困るね、御飯をたべないと、身体からだが疲れるばかりだからね」「そうでございますとも、私共でさえ一日※(「飲のへん+善」、第4水準2-92-71)ごぜんをいただかないと、明くる日はとても働けませんもの」
 下女は自分より猫の方が上等な動物であるような返事をする。実際このうちでは下女より猫の方が大切かも知れない。
「御医者様へ連れて行ったのかい」「ええ、あの御医者はよっぽど妙でございますよ。私が三毛をだいて診察場へ行くと、風邪かぜでも引いたのかって私のみゃくをとろうとするんでしょう。いえ病人は私ではございません。これですって三毛を膝の上へ直したら、にやにや笑いながら、猫の病気はわしにも分らん、ほうっておいたら今になおるだろうってんですもの、あんまりひどいじゃございませんか。腹が立ったから、それじゃ見ていただかなくってもようございますこれでも大事の猫なんですって、三毛をふところへ入れてさっさと帰って参りました」「ほんにねえ」
「ほんにねえ」は到底とうてい吾輩のうちなどで聞かれる言葉ではない。やはり天璋院てんしょういん様の何とかの何とかでなくては使えない、はなはだであると感心した。
「何だかしくしく云うようだが……」「ええきっと風邪を引いて咽喉のどが痛むんでございますよ。風邪を引くと、どなたでも御咳おせきが出ますからね……」
 天璋院様の何とかの何とかの下女だけに馬鹿叮嚀ていねいな言葉を使う。
「それに近頃は肺病とか云うものが出来てのう」「ほんとにこの頃のように肺病だのペストだのって新しい病気ばかりえた日にゃ油断も隙もなりゃしませんのでございますよ」「旧幕時代に無い者にろくな者はないから御前も気をつけないといかんよ」「そうでございましょうかねえ」
 下女はおおいに感動している。
風邪かぜを引くといってもあまり出あるきもしないようだったに……」「いえね、あなた、それが近頃は悪い友達が出来ましてね」
 下女は国事の秘密でも語る時のように大得意である。
「悪い友達?」「ええあの表通りの教師のとこにいる薄ぎたない雄猫おねこでございますよ」「教師と云うのは、あの毎朝無作法な声を出す人かえ」「ええ顔を洗うたんびに鵝鳥がちょうめ殺されるような声を出す人でござんす」
 鵝鳥が絞め殺されるような声はうまい形容である。吾輩の主人は毎朝風呂場で含嗽うがいをやる時、楊枝ようじ咽喉のどをつっ突いて妙な声を無遠慮に出す癖がある。機嫌の悪い時はやけにがあがあやる、機嫌の好い時は元気づいてなおがあがあやる。つまり機嫌のいい時も悪い時も休みなく勢よくがあがあやる。細君の話しではここへ引越す前まではこんな癖はなかったそうだが、ある時ふとやり出してから今日きょうまで一日もやめた事がないという。ちょっと厄介な癖であるが、なぜこんな事を根気よく続けているのか吾等猫などには到底とうてい想像もつかん。それもまず善いとして「薄ぎたない猫」とは随分酷評をやるものだとなお耳を立ててあとを聞く。
「あんな声を出して何のまじないになるか知らん。御維新前ごいっしんまえ中間ちゅうげんでも草履ぞうり取りでも相応の作法は心得たもので、屋敷町などで、あんな顔の洗い方をするものは一人もおらなかったよ」「そうでございましょうともねえ」
 下女は無暗むやみに感服しては、無暗にねえを使用する。
「あんな主人を持っている猫だから、どうせ野良猫のらねこさ、今度来たら少したたいておやり」「叩いてやりますとも、三毛の病気になったのも全くあいつの御蔭に相違ございませんもの、きっとかたきをとってやります」
 飛んだ冤罪えんざいこうむったものだ。こいつは滅多めったれないと三毛子にはとうとう逢わずに帰った。
 帰って見ると主人は書斎のうちで何か沈吟ちんぎんていで筆をっている。二絃琴にげんきんの御師匠さんのとこで聞いた評判を話したら、さぞおこるだろうが、知らぬが仏とやらで、うんうん云いながら神聖な詩人になりすましている。
 ところへ当分多忙で行かれないと云って、わざわざ年始状をよこした迷亭君が飄然ひょうぜんとやって来る。「何か新体詩でも作っているのかね。面白いのが出来たら見せたまえ」と云う。「うん、ちょっとうまい文章だと思ったから今翻訳して見ようと思ってね」と主人は重たそうに口を開く。「文章? れの文章だい」「誰れのか分らんよ」「無名氏か、無名氏の作にも随分善いのがあるからなかなか馬鹿に出来ない。全体どこにあったのか」と問う。「第二読本」と主人は落ちつきはらって答える。「第二読本? 第二読本がどうしたんだ」「僕の翻訳している名文と云うのは第二読本のうちにあると云う事さ」「冗談じょうだんじゃない。孔雀の舌のかたききわどいところで討とうと云う寸法なんだろう」「僕は君のような法螺吹ほらふきとは違うさ」と口髯くちひげひねる。泰然たるものだ。「むかしある人が山陽に、先生近頃名文はござらぬかといったら、山陽が馬子まごの書いた借金の催促状を示して近来の名文はまずこれでしょうと云ったという話があるから、君の審美眼も存外たしかかも知れん。どれ読んで見給え、僕が批評してやるから」と迷亭先生は審美眼の本家ほんけのような事を云う。主人は禅坊主が大燈国師だいとうこくし遺誡ゆいかいを読むような声を出して読み始める。「巨人きょじん引力いんりょく」「何だいその巨人引力と云うのは」「巨人引力と云う題さ」「妙な題だな、僕には意味がわからんね」「引力と云う名を持っている巨人というつもりさ」「少し無理なつもりだが表題だからまず負けておくとしよう。それから早々そうそう本文を読むさ、君は声が善いからなかなか面白い」「ぜかえしてはいかんよ」とあらかじめ念を押してまた読み始める。
ケートは窓から外面そとながめる。小児しょうにたまを投げて遊んでいる。彼等は高く球を空中になげうつ。球は上へ上へとのぼる。しばらくすると落ちて来る。彼等はまた球を高く擲つ。再び三度。擲つたびに球は落ちてくる。なぜ落ちるのか、なぜ上へ上へとのみのぼらぬかとケートが聞く。「巨人が地中に住む故に」と母が答える。「彼は巨人引力である。彼は強い。彼は万物をおのれの方へと引く。彼は家屋を地上に引く。引かねば飛んでしまう。小児も飛んでしまう。葉が落ちるのを見たろう。あれは巨人引力が呼ぶのである。本を落す事があろう。巨人引力が来いというからである。球が空にあがる。巨人引力は呼ぶ。呼ぶと落ちてくる」
「それぎりかい」「むむ、うまいじゃないか」「いやこれは恐れ入った。飛んだところでトチメンボーの御返礼にあずかった」「御返礼でもなんでもないさ、実際うまいから訳して見たのさ、君はそう思わんかね」と金縁の眼鏡の奥を見る。「どうも驚ろいたね。君にしてこの伎倆ぎりょうあらんとは、全く此度こんどという今度こんどかつがれたよ、降参降参」と一人で承知して一人で喋舌しゃべる。主人には一向いっこう通じない。「何も君を降参させる考えはないさ。ただ面白い文章だと思ったから訳して見たばかりさ」「いや実に面白い。そう来なくっちゃ本ものでない。すごいものだ。恐縮だ」「そんなに恐縮するには及ばん。僕も近頃は水彩画をやめたから、その代りに文章でもやろうと思ってね」「どうして遠近えんきん無差別むさべつ黒白こくびゃく平等びょうどうの水彩画の比じゃない。感服の至りだよ」「そうほめてくれると僕も乗り気になる」と主人はあくまでも疳違かんちがいをしている。
 ところへ寒月かんげつ君が先日は失礼しましたと這入はいって来る。「いや失敬。今大変な名文を拝聴してトチメンボーの亡魂を退治たいじられたところで」と迷亭先生は訳のわからぬ事をほのめかす。「はあ、そうですか」とこれも訳の分らぬ挨拶をする。主人だけはのみ浮かれた気色けしきもない。「先日は君の紹介で越智東風おちとうふうと云う人が来たよ」「あああがりましたか、あの越智東風おちこちと云う男は至って正直な男ですが少し変っているところがあるので、あるいは御迷惑かと思いましたが、是非紹介してくれというものですから……」「別に迷惑の事もないがね……」「こちらへあがっても自分の姓名のことについて何か弁じて行きゃしませんか」「いいえ、そんな話もなかったようだ」「そうですか、どこへ行っても初対面の人には自分の名前の講釈こうしゃくをするのが癖でしてね」「どんな講釈をするんだい」と事あれかしと待ち構えた迷亭君は口を入れる。「あの東風こちと云うのをおんで読まれると大変気にするので」「はてね」と迷亭先生は金唐皮きんからかわ煙草入たばこいれから煙草をつまみ出す。「わたくしの名は越智東風おちとうふうではありません、越智おちこちですと必ず断りますよ」「妙だね」と雲井くもいを腹の底までみ込む。「それが全く文学熱から来たので、こちと読むと遠近と云う成語せいごになる、のみならずその姓名がいんを踏んでいると云うのが得意なんです。それだから東風こちおんで読むと僕がせっかくの苦心を人が買ってくれないといって不平を云うのです」「こりゃなるほど変ってる」と迷亭先生は図に乗って腹の底から雲井を鼻のあなまで吐き返す。途中で煙が戸迷とまどいをして咽喉のどの出口へ引きかかる。先生は煙管きせるを握ってごほんごほんとむせび返る。「先日来た時は朗読会で船頭になって女学生に笑われたといっていたよ」と主人は笑いながら云う。「うむそれそれ」と迷亭先生が煙管きせる膝頭ひざがしらたたく。吾輩は険呑けんのんになったから少しそばを離れる。「その朗読会さ。せんだってトチメンボーを御馳走した時にね。その話しが出たよ。何でも第二回には知名の文士を招待して大会をやるつもりだから、先生にも是非御臨席を願いたいって。それから僕が今度も近松の世話物をやるつもりかいと聞くと、いえこの次はずっと新しい者をえらんで金色夜叉こんじきやしゃにしましたと云うから、君にゃ何の役が当ってるかと聞いたら私は御宮おみやですといったのさ。東風とうふうの御宮は面白かろう。僕は是非出席して喝采かっさいしようと思ってるよ」「面白いでしょう」と寒月君が妙な笑い方をする。「しかしあの男はどこまでも誠実で軽薄なところがないから好い。迷亭などとは大違いだ」と主人はアンドレア・デル・サルトと孔雀くじゃくの舌とトチメンボー復讐かたきを一度にとる。迷亭君は気にも留めない様子で「どうせ僕などは行徳ぎょうとくまないたと云う格だからなあ」と笑う。「まずそんなところだろう」と主人が云う。実は行徳の俎と云う語を主人はかいさないのであるが、さすが永年教師をして胡魔化ごまかしつけているものだから、こんな時には教場の経験を社交上にも応用するのである。「行徳の俎というのは何の事ですか」と寒月が真率しんそつに聞く。主人は床の方を見て「あの水仙は暮に僕が風呂の帰りがけに買って来てしたのだが、よく持つじゃないか」と行徳の俎を無理にねじ伏せる。「暮といえば、去年の暮に僕は実に不思議な経験をしたよ」と迷亭が煙管きせる大神楽だいかぐらのごとく指のさきで廻わす。「どんな経験か、聞かしたまえ」と主人は行徳の俎を遠くうしろに見捨てた気で、ほっと息をつく。迷亭先生の不思議な経験というのを聞くとのごとくである。
「たしか暮の二十七日と記憶しているがね。例の東風とうふうから参堂の上是非文芸上の御高話を伺いたいから御在宿を願うと云うれがあったので、朝から心待ちに待っていると先生なかなか来ないやね。昼飯を食ってストーブの前でバリー・ペーンの滑稽物こっけいものを読んでいるところへ静岡の母から手紙が来たから見ると、年寄だけにいつまでも僕を小供のように思ってね。寒中は夜間外出をするなとか、冷水浴もいいがストーブをいてへやあたたかにしてやらないと風邪かぜを引くとかいろいろの注意があるのさ。なるほど親はありがたいものだ、他人ではとてもこうはいかないと、呑気のんきな僕もその時だけはおおいに感動した。それにつけても、こんなにのらくらしていては勿体もったいない。何か大著述でもして家名を揚げなくてはならん。母の生きているうちに天下をして明治の文壇に迷亭先生あるを知らしめたいと云う気になった。それからなお読んで行くと御前なんぞは実に仕合せ者だ。露西亜ロシアと戦争が始まって若い人達は大変な辛苦しんくをして御国みくにのために働らいているのに節季師走せっきしわすでもお正月のように気楽に遊んでいると書いてある。――僕はこれでも母の思ってるように遊んじゃいないやね――そのあとへもって来て、僕の小学校時代の朋友ほうゆうで今度の戦争に出て死んだり負傷したものの名前が列挙してあるのさ。その名前を一々読んだ時には何だか世の中が味気あじきなくなって人間もつまらないと云う気が起ったよ。一番仕舞しまいにね。わたしも取る年に候えば初春はつはる御雑煮おぞうにを祝い候も今度限りかと……何だか心細い事が書いてあるんで、なおのこと気がくさくさしてしまって早く東風とうふうが来れば好いと思ったが、先生どうしても来ない。そのうちとうとう晩飯になったから、母へ返事でも書こうと思ってちょいと十二三行かいた。母の手紙は六尺以上もあるのだが僕にはとてもそんな芸は出来んから、いつでも十行内外で御免こうむる事にめてあるのさ。すると一日動かずにおったものだから、胃の具合が妙で苦しい。東風が来たら待たせておけと云う気になって、郵便を入れながら散歩に出掛けたと思い給え。いつになく富士見町の方へは足が向かないで土手どて三番町さんばんちょうの方へ我れ知らず出てしまった。ちょうどその晩は少し曇って、から風が御濠おほりむこうから吹き付ける、非常に寒い。神楽坂かぐらざかの方から汽車がヒューと鳴って土手下を通り過ぎる。大変さみしい感じがする。暮、戦死、老衰、無常迅速などと云う奴が頭の中をぐるぐるめぐる。よく人が首をくくると云うがこんな時にふと誘われて死ぬ気になるのじゃないかと思い出す。ちょいと首を上げて土手の上を見ると、いつのにか例の松の真下ましたに来ているのさ」
「例の松た、何だい」と主人が断句だんくを投げ入れる。
首懸くびかけの松さ」と迷亭はえりを縮める。
「首懸の松はこうだいでしょう」寒月が波紋はもんをひろげる。
こうだいのは鐘懸かねかけの松で、土手三番町のは首懸くびかけの松さ。なぜこう云う名が付いたかと云うと、むかしからの言い伝えで誰でもこの松の下へ来ると首がくくりたくなる。土手の上に松は何十本となくあるが、そら首縊くびくくりだと来て見ると必ずこの松へぶら下がっている。年に二三べんはきっとぶら下がっている。どうしてもほかの松では死ぬ気にならん。見ると、うまい具合に枝が往来の方へ横に出ている。ああ好い枝振りだ。あのままにしておくのは惜しいものだ。どうかしてあすこの所へ人間を下げて見たい、誰か来ないかしらと、四辺あたりを見渡すと生憎あいにく誰も来ない。仕方がない、自分で下がろうか知らん。いやいや自分が下がっては命がない、あぶないからよそう。しかし昔の希臘人ギリシャじんは宴会の席で首縊くびくくりの真似をして余興を添えたと云う話しがある。一人が台の上へ登って縄の結び目へ首を入れる途端にほかのものが台を蹴返す。首を入れた当人は台を引かれると同時に縄をゆるめて飛び下りるという趣向しゅこうである。果してそれが事実なら別段恐るるにも及ばん、僕も一つ試みようと枝へ手を懸けて見ると好い具合にしわる。撓り按排あんばいが実に美的である。首がかかってふわふわするところを想像して見ると嬉しくてたまらん。是非やる事にしようと思ったが、もし東風とうふうが来て待っていると気の毒だと考え出した。それではまず東風とうふうって約束通り話しをして、それから出直そうと云う気になってついにうちへ帰ったのさ」
「それでいちが栄えたのかい」と主人が聞く。
「面白いですな」と寒月がにやにやしながら云う。
「うちへ帰って見ると東風は来ていない。しかし今日こんにち無拠処よんどころなき差支さしつかえがあって出られぬ、いずれ永日えいじつ御面晤ごめんごを期すという端書はがきがあったので、やっと安心して、これなら心置きなく首がくくれる嬉しいと思った。で早速下駄を引き懸けて、急ぎ足で元の所へ引き返して見る……」と云って主人と寒月の顔を見てすましている。
「見るとどうしたんだい」と主人は少しれる。
「いよいよ佳境に入りますね」と寒月は羽織のひもをひねくる。
「見ると、もう誰か来て先へぶら下がっている。たった一足違いでねえ君、残念な事をしたよ。考えると何でもその時は死神しにがみに取り着かれたんだね。ゼームスなどに云わせると副意識下の幽冥界ゆうめいかいと僕が存在している現実界が一種の因果法によって互に感応かんのうしたんだろう。実に不思議な事があるものじゃないか」迷亭はすまし返っている。
 主人はまたやられたと思いながら何も云わずに空也餅くうやもち頬張ほおばって口をもごもご云わしている。
 寒月は火鉢の灰を丁寧にらして、俯向うつむいてにやにや笑っていたが、やがて口を開く。極めて静かな調子である。
「なるほど伺って見ると不思議な事でちょっと有りそうにも思われませんが、私などは自分でやはり似たような経験をつい近頃したものですから、少しも疑がう気になりません」
「おや君も首をくくりたくなったのかい」
「いえ私のは首じゃないんで。これもちょうど明ければ昨年の暮の事でしかも先生と同日同刻くらいに起った出来事ですからなおさら不思議に思われます」
「こりゃ面白い」と迷亭も空也餅を頬張る。
「その日は向島の知人のうちで忘年会けん合奏会がありまして、私もそれへヴァイオリンをたずさえて行きました。十五六人令嬢やら令夫人が集ってなかなか盛会で、近来の快事と思うくらいに万事が整っていました。晩餐ばんさんもすみ合奏もすんで四方よもの話しが出て時刻も大分だいぶ遅くなったから、もう暇乞いとまごいをして帰ろうかと思っていますと、某博士の夫人が私のそばへ来てあなたは○○子さんの御病気を御承知ですかと小声で聞きますので、実はその両三日前りょうさんにちまえに逢った時は平常の通りどこも悪いようには見受けませんでしたから、私も驚ろいてくわしく様子を聞いて見ますと、わたくしの逢ったその晩から急に発熱して、いろいろな譫語うわごとを絶間なく口走くちばしるそうで、それだけならいですがその譫語のうちに私の名が時々出て来るというのです」
 主人は無論、迷亭先生も「御安おやすくないね」などという月並つきなみは云わず、静粛に謹聴している。
「医者を呼んで見てもらうと、何だか病名はわからんが、何しろ熱がはげしいので脳を犯しているから、もし睡眠剤すいみんざいが思うように功を奏しないと危険であると云う診断だそうで私はそれを聞くや否や一種いやな感じが起ったのです。ちょうど夢でうなされる時のような重くるしい感じで周囲の空気が急に固形体になって四方から吾が身をしめつけるごとく思われました。帰り道にもその事ばかりが頭の中にあって苦しくてたまらない。あの奇麗な、あの快活なあの健康な○○子さんが……」
「ちょっと失敬だが待ってくれ給え。さっきから伺っていると○○子さんと云うのが二へんばかり聞えるようだが、もし差支さしつかえがなければうけたまわりたいね、君」と主人をかえりみると、主人も「うむ」と生返事なまへんじをする。
「いやそれだけは当人の迷惑になるかも知れませんからしましょう」
「すべて曖々然あいあいぜんとして昧々然まいまいぜんたるかたで行くつもりかね」
「冷笑なさってはいけません、極真面目ごくまじめな話しなんですから……とにかくあの婦人が急にそんな病気になった事を考えると、実に飛花落葉ひからくようの感慨で胸が一杯になって、総身そうしんの活気が一度にストライキを起したように元気がにわかに滅入めいってしまいまして、ただ蹌々そうそうとして踉々ろうろうというかたちで吾妻橋あずまばしへきかかったのです。欄干にって下を見ると満潮まんちょう干潮かんちょうか分りませんが、黒い水がかたまってただ動いているように見えます。花川戸はなかわどの方から人力車が一台けて来て橋の上を通りました。その提灯ちょうちんの火を見送っていると、だんだん小くなって札幌さっぽろビールの処で消えました。私はまた水を見る。するとはるかの川上の方で私の名を呼ぶ声が聞えるのです。はてな今時分人に呼ばれる訳はないが誰だろうと水のおもてをすかして見ましたが暗くてなんにも分りません。気のせいに違いない早々そうそう帰ろうと思って一足二足あるき出すと、またかすかな声で遠くから私の名を呼ぶのです。私はまた立ち留って耳を立てて聞きました。三度目に呼ばれた時には欄干につかまっていながら膝頭ひざがしらががくがくふるえ出したのです。その声は遠くの方か、川の底から出るようですがまぎれもない○○子の声なんでしょう。私は覚えず「はーい」と返事をしたのです。その返事が大きかったものですから静かな水に響いて、自分で自分の声に驚かされて、はっと周囲を見渡しました。人も犬も月もなんにも見えません。その時に私はこの「よる」の中に巻き込まれて、あの声の出る所へ行きたいと云う気がむらむらと起ったのです。○○子の声がまた苦しそうに、訴えるように、救を求めるように私の耳を刺し通したので、今度は「今すぐに行きます」と答えて欄干から半身を出して黒い水を眺めました。どうも私を呼ぶ声がなみの下から無理にれて来るように思われましてね。この水の下だなと思いながら私はとうとう欄干の上に乗りましたよ。今度呼んだら飛び込もうと決心して流を見つめているとまた憐れな声が糸のように浮いて来る。ここだと思って力を込めて一反いったん飛び上がっておいて、そして小石か何ぞのように未練なく落ちてしまいました」
「とうとう飛び込んだのかい」と主人が眼をぱちつかせて問う。
「そこまで行こうとは思わなかった」と迷亭が自分の鼻の頭をちょいとつまむ。
「飛び込んだあとは気が遠くなって、しばらくは夢中でした。やがて眼がさめて見ると寒くはあるが、どこもれたとこも何もない、水を飲んだような感じもしない。たしかに飛び込んだはずだが実に不思議だ。こりゃ変だと気が付いてそこいらを見渡すと驚きましたね。水の中へ飛び込んだつもりでいたところが、つい間違って橋の真中へ飛び下りたので、その時は実に残念でした。前とうしろの間違だけであの声の出る所へ行く事が出来なかったのです」寒月はにやにや笑いながら例のごとく羽織のひも荷厄介にやっかいにしている。
「ハハハハこれは面白い。僕の経験と善く似ているところが奇だ。やはりゼームス教授の材料になるね。人間の感応と云う題で写生文にしたらきっと文壇を驚かすよ。……そしてその○○子さんの病気はどうなったかね」と迷亭先生が追窮する。
二三日前にさんちまえ年始に行きましたら、門の内で下女と羽根を突いていましたから病気は全快したものと見えます」
 主人は最前から沈思のていであったが、この時ようやく口を開いて、「僕にもある」と負けぬ気を出す。
「あるって、何があるんだい」迷亭の眼中に主人などは無論ない。
「僕のも去年の暮の事だ」
「みんな去年の暮は暗合あんごうで妙ですな」と寒月が笑う。欠けた前歯のうちに空也餅くうやもちが着いている。
「やはり同日同刻じゃないか」と迷亭がまぜ返す。
「いや日は違うようだ。何でも二十日はつか頃だよ。細君が御歳暮の代りに摂津大掾せっつだいじょうを聞かしてくれろと云うから、連れて行ってやらん事もないが今日の語り物は何だと聞いたら、細君が新聞を参考して鰻谷うなぎだにだと云うのさ。鰻谷は嫌いだから今日はよそうとその日はやめにした。翌日になると細君がまた新聞を持って来て今日は堀川ほりかわだからいいでしょうと云う。堀川は三味線もので賑やかなばかりでがないからよそうと云うと、細君は不平な顔をして引き下がった。その翌日になると細君が云うには今日は三十三間堂です、私は是非摂津せっつの三十三間堂が聞きたい。あなたは三十三間堂も御嫌いか知らないが、私に聞かせるのだからいっしょに行って下すってもいでしょうと手詰てづめの談判をする。御前がそんなに行きたいなら行ってもろしい、しかし一世一代と云うので大変な大入だから到底とうてい突懸つっかけに行ったって這入はいれる気遣きづかいはない。元来ああ云う場所へ行くには茶屋と云うものがってそれと交渉して相当の席を予約するのが正当の手続きだから、それを踏まないで常規を脱した事をするのはよくない、残念だが今日はやめようと云うと、細君はすごい眼付をして、私は女ですからそんなむずかしい手続きなんか知りませんが、大原のお母あさんも、鈴木の君代さんも正当の手続きを踏まないで立派に聞いて来たんですから、いくらあなたが教師だからって、そう手数てすうのかかる見物をしないでもすみましょう、あなたはあんまりだと泣くような声を出す。それじゃ駄目でもまあ行く事にしよう。晩飯をくって電車で行こうと降参をすると、行くなら四時までに向うへ着くようにしなくっちゃいけません、そんなぐずぐずしてはいられませんと急に勢がいい。なぜ四時までに行かなくては駄目なんだと聞き返すと、そのくらい早く行って場所をとらなくちゃ這入れないからですと鈴木の君代さんから教えられた通りを述べる。それじゃ四時を過ぎればもう駄目なんだねと念を押して見たら、ええ駄目ですともと答える。すると君不思議な事にはその時から急に悪寒おかんがし出してね」
「奥さんがですか」と寒月が聞く。
「なに細君はぴんぴんしていらあね。僕がさ。何だか穴の明いた風船玉のように一度に萎縮いしゅくする感じが起ると思うと、もう眼がぐらぐらして動けなくなった」
「急病だね」と迷亭が註釈を加える。
「ああ困った事になった。細君が年に一度の願だから是非かなえてやりたい。平生いつも叱りつけたり、口を聞かなかったり、身上しんしょうの苦労をさせたり、小供の世話をさせたりするばかりで何一つ洒掃薪水さいそうしんすいの労にむくいた事はない。今日は幸い時間もある、嚢中のうちゅうには四五枚の堵物とぶつもある。連れて行けば行かれる。細君も行きたいだろう、僕も連れて行ってやりたい。是非連れて行ってやりたいがこう悪寒がして眼がくらんでは電車へ乗るどころか、靴脱くつぬぎへ降りる事も出来ない。ああ気の毒だ気の毒だと思うとなお悪寒がしてなお眼がくらんでくる。早く医者に見てもらって服薬でもしたら四時前には全快するだろうと、それから細君と相談をして甘木あまき医学士を迎いにやると生憎あいにく昨夜ゆうべが当番でまだ大学から帰らない。二時頃には御帰りになりますから、帰り次第すぐ上げますと云う返事である。困ったなあ、今杏仁水きょうにんすいでも飲めば四時前にはきっとなおるにきまっているんだが、運の悪い時には何事も思うように行かんもので、たまさか妻君の喜ぶ笑顔を見て楽もうと云う予算も、がらりとはずれそうになって来る。細君はうらめしい顔付をして、到底とうていいらっしゃれませんかと聞く。行くよ必ず行くよ。四時までにはきっと直って見せるから安心しているがいい。早く顔でも洗って着物でも着換えて待っているがいい、と口では云ったようなものの胸中は無限の感慨である。悪寒はますますはげしくなる、眼はいよいよぐらぐらする。もしや四時までに全快して約束を履行りこうする事が出来なかったら、気の狭い女の事だから何をするかも知れない。なさけない仕儀になって来た。どうしたら善かろう。万一の事を考えると今の内に有為転変ういてんぺんの理、生者必滅しょうじゃひつめつの道を説き聞かして、もしもの変が起った時取り乱さないくらいの覚悟をさせるのも、おっとつまに対する義務ではあるまいかと考え出した。僕はすみやかに細君を書斎へ呼んだよ。呼んで御前は女だけれども many a slip 'twixt the cup and the lip と云う西洋のことわざくらいは心得ているだろうと聞くと、そんな横文字なんか誰が知るもんですか、あなたは人が英語を知らないのを御存じの癖にわざと英語を使って人にからかうのだから、よろしゅうございます、どうせ英語なんかは出来ないんですから、そんなに英語が御好きなら、なぜ耶蘇学校ヤソがっこうの卒業生かなんかをお貰いなさらなかったんです。あなたくらい冷酷な人はありはしないと非常な権幕けんまくなんで、僕もせっかくの計画の腰を折られてしまった。君等にも弁解するが僕の英語は決して悪意で使った訳じゃない。全くさいを愛する至情から出たので、それを妻のように解釈されては僕も立つ瀬がない。それにさっきからの悪寒おかん眩暈めまいで少し脳が乱れていたところへもって来て、早く有為転変、生者必滅の理を呑み込ませようと少しき込んだものだから、つい細君の英語を知らないと云う事を忘れて、何の気も付かずに使ってしまった訳さ。考えるとこれは僕がるい、全く手落ちであった。この失敗で悪寒はますます強くなる。眼はいよいよぐらぐらする。妻君は命ぜられた通り風呂場へ行って両肌もろはだを脱いで御化粧をして、箪笥たんすから着物を出して着換える。もういつでも出掛けられますと云う風情ふぜいで待ち構えている。僕は気が気でない。早く甘木君が来てくれれば善いがと思って時計を見るともう三時だ。四時にはもう一時間しかない。「そろそろ出掛けましょうか」と妻君が書斎の開き戸を明けて顔を出す。自分のさいめるのはおかしいようであるが、僕はこの時ほど細君を美しいと思った事はなかった。もろ肌を脱いで石鹸でみがき上げた皮膚がぴかついて黒縮緬くろちりめんの羽織と反映している。その顔が石鹸と摂津大掾せっつだいじょうを聞こうと云う希望との二つで、有形無形の両方面から輝やいて見える。どうしてもその希望を満足させて出掛けてやろうと云う気になる。それじゃ奮発して行こうかな、と一ぷくふかしているとようやく甘木先生が来た。うまい注文通りに行った。が容体をはなすと、甘木先生は僕の舌をながめて、手を握って、胸をたたいて背をでて、目縁まぶちを引っ繰り返して、頭蓋骨ずがいこつをさすって、しばらく考え込んでいる。「どうも少し険呑けんのんのような気がしまして」と僕が云うと、先生は落ちついて、「いえ格別の事もございますまい」と云う。「あのちょっとくらい外出致しても差支さしつかえはございますまいね」と細君が聞く。「さよう」と先生はまた考え込む。「御気分さえ御悪くなければ……」「気分は悪いですよ」と僕がいう。「じゃともかくも頓服とんぷく水薬すいやくを上げますから」「へえどうか、何だかちと、あぶないようになりそうですな」「いや決して御心配になるほどの事じゃございません、神経を御起しになるといけませんよ」と先生が帰る。三時は三十分過ぎた。下女を薬取りにやる。細君の厳命でけ出して行って、け出して返ってくる。四時十五分前である。四時にはまだ十五分ある。すると四時十五分前頃から、今まで何とも無かったのに、急に嘔気はきけもよおして来た。細君は水薬すいやくを茶碗へいで僕の前へ置いてくれたから、茶碗を取り上げて飲もうとすると、胃の中からげーと云う者が吶喊とっかんして出てくる。やむをえず茶碗を下へ置く。細君は「早く御飲おのみになったらいでしょう」とせまる。早く飲んで早く出掛けなくては義理が悪い。思い切って飲んでしまおうとまた茶碗を唇へつけるとまたゲーが執念深しゅうねんぶかく妨害をする。飲もうとしては茶碗を置き、飲もうとしては茶碗を置いていると茶の間の柱時計がチンチンチンチンと四時を打った。さあ四時だ愚図愚図してはおられんと茶碗をまた取り上げると、不思議だねえ君、実に不思議とはこの事だろう、四時の音と共にがすっかり留まって水薬が何の苦なしに飲めたよ。それから四時十分頃になると、甘木先生の名医という事も始めて理解する事が出来たんだが、背中がぞくぞくするのも、眼がぐらぐらするのも夢のように消えて、当分立つ事も出来まいと思った病気がたちまち全快したのは嬉しかった」
「それから歌舞伎座へいっしょに行ったのかい」と迷亭が要領を得んと云う顔付をして聞く。
「行きたかったが四時を過ぎちゃ、這入はいれないと云う細君の意見なんだから仕方がない、やめにしたさ。もう十五分ばかり早く甘木先生が来てくれたら僕の義理も立つし、さいも満足したろうに、わずか十五分の差でね、実に残念な事をした。考え出すとあぶないところだったと今でも思うのさ」
 語りおわった主人はようやく自分の義務をすましたような風をする。これで両人に対して顔が立つと云う気かも知れん。
 寒月は例のごとく欠けた歯を出して笑いながら「それは残念でしたな」と云う。
 迷亭はとぼけた顔をして「君のような親切なおっとを持った妻君は実に仕合せだな」とひとごとのようにいう。障子の蔭でエヘンと云う細君の咳払せきばらいが聞える。
 吾輩はおとなしく三人の話しを順番に聞いていたがおかしくも悲しくもなかった。人間というものは時間をつぶすためにいて口を運動させて、おかしくもない事を笑ったり、面白くもない事を嬉しがったりするほかに能もない者だと思った。吾輩の主人の我儘わがまま偏狭へんきょうな事は前から承知していたが、平常ふだんは言葉数を使わないので何だか了解しかねる点があるように思われていた。その了解しかねる点に少しは恐しいと云う感じもあったが、今の話を聞いてから急に軽蔑けいべつしたくなった。かれはなぜ両人の話しを沈黙して聞いていられないのだろう。負けぬ気になってにもつかぬ駄弁をろうすれば何の所得があるだろう。エピクテタスにそんな事をしろと書いてあるのか知らん。要するに主人も寒月も迷亭も太平たいへい逸民いつみんで、彼等は糸瓜へちまのごとく風に吹かれて超然とすまし切っているようなものの、その実はやはり娑婆気しゃばけもあり慾気よくけもある。競争の念、勝とう勝とうの心は彼等が日常の談笑中にもちらちらとほのめいて、一歩進めば彼等が平常罵倒ばとうしている俗骨共ぞっこつどもと一つ穴の動物になるのは猫より見て気の毒の至りである。ただその言語動作が普通の半可通はんかつうのごとく、文切もんきがたの厭味を帯びてないのはいささかのでもあろう。
 こう考えると急に三人の談話が面白くなくなったので、三毛子の様子でも見てようかと二絃琴にげんきんの御師匠さんの庭口へ廻る。門松かどまつ注目飾しめかざりはすでに取り払われて正月もや十日となったが、うららかな春日はるびは一流れの雲も見えぬ深き空より四海天下を一度に照らして、十坪に足らぬ庭のおもも元日の曙光しょこうを受けた時よりあざやかな活気を呈している。椽側に座蒲団ざぶとんが一つあって人影も見えず、障子も立て切ってあるのは御師匠さんは湯にでも行ったのか知らん。御師匠さんは留守でも構わんが、三毛子は少しはい方か、それが気掛りである。ひっそりして人の気合けわいもしないから、泥足のまま椽側えんがわあがって座蒲団の真中へ寝転ねころんで見るといい心持ちだ。ついうとうととして、三毛子の事も忘れてうたた寝をしていると、急に障子のうちで人声がする。
「御苦労だった。出来たかえ」御師匠さんはやはり留守ではなかったのだ。
「はい遅くなりまして、仏師屋ぶっしやへ参りましたらちょうど出来上ったところだと申しまして」「どれお見せなさい。ああ奇麗に出来た、これで三毛も浮かばれましょう。きんげる事はあるまいね」「ええ念を押しましたら上等を使ったからこれなら人間の位牌いはいよりも持つと申しておりました。……それから猫誉信女みょうよしんにょの誉の字はくずした方が恰好かっこうがいいから少しかくえたと申しました」「どれどれ早速御仏壇へ上げて御線香でもあげましょう」
 三毛子は、どうかしたのかな、何だか様子が変だと蒲団の上へ立ち上る。チーン南無猫誉信女なむみょうよしんにょ南無阿弥陀仏なむあみだぶつ南無阿弥陀仏と御師匠さんの声がする。
「御前も回向えこうをしておやりなさい」
 チーン南無猫誉信女南無阿弥陀仏南無阿弥陀仏と今度は下女の声がする。吾輩は急に動悸どうきがして来た。座蒲団の上に立ったまま、木彫きぼりの猫のように眼も動かさない。
「ほんとに残念な事を致しましたね。始めはちょいと風邪かぜを引いたんでございましょうがねえ」「甘木さんが薬でも下さると、よかったかも知れないよ」「一体あの甘木さんが悪うございますよ、あんまり三毛を馬鹿にし過ぎまさあね」「そう人様ひとさまの事を悪く云うものではない。これも寿命じゅみょうだから」
 三毛子も甘木先生に診察して貰ったものと見える。
「つまるところ表通りの教師のうちの野良猫のらねこ無暗むやみに誘い出したからだと、わたしは思うよ」「ええあの畜生ちきしょうが三毛のかたきでございますよ」
 少し弁解したかったが、ここが我慢のしどころとつばを呑んで聞いている。話しはしばし途切とぎれる。
「世の中は自由にならん者でのう。三毛のような器量よしは早死はやじにをするし。不器量な野良猫は達者でいたずらをしているし……」「その通りでございますよ。三毛のような可愛らしい猫は鐘と太鼓で探してあるいたって、二人ふたりとはおりませんからね」
 二匹と云う代りにたりといった。下女の考えでは猫と人間とは同種族ものと思っているらしい。そう云えばこの下女の顔は吾等猫属ねこぞくとはなはだ類似している。
「出来るものなら三毛の代りに……」「あの教師の所の野良のらが死ぬと御誂おあつらえ通りに参ったんでございますがねえ」
 御誂え通りになっては、ちと困る。死ぬと云う事はどんなものか、まだ経験した事がないから好きとも嫌いとも云えないが、先日あまり寒いので火消壺ひけしつぼの中へもぐり込んでいたら、下女が吾輩がいるのも知らんで上からふたをした事があった。その時の苦しさは考えても恐しくなるほどであった。白君の説明によるとあの苦しみが今少し続くと死ぬのであるそうだ。三毛子の身代みがわりになるのなら苦情もないが、あの苦しみを受けなくては死ぬ事が出来ないのなら、誰のためでも死にたくはない。
「しかし猫でも坊さんの御経を読んでもらったり、戒名かいみょうをこしらえてもらったのだから心残りはあるまい」「そうでございますとも、全く果報者かほうものでございますよ。ただ慾を云うとあの坊さんの御経があまり軽少だったようでございますね」「少し短か過ぎたようだったから、大変御早うございますねと御尋ねをしたら、月桂寺げっけいじさんは、ええ利目ききめのあるところをちょいとやっておきました、なに猫だからあのくらいで充分浄土へ行かれますとおっしゃったよ」「あらまあ……しかしあの野良なんかは……」
 吾輩は名前はないとしばしば断っておくのに、この下女は野良野良と吾輩を呼ぶ。失敬な奴だ。
「罪が深いんですから、いくらありがたい御経だって浮かばれる事はございませんよ」
 吾輩はその野良が何百遍繰り返されたかを知らぬ。吾輩はこの際限なき談話を中途で聞き棄てて、布団ふとんをすべり落ちて椽側から飛び下りた時、八万八千八百八十本の毛髪を一度にたてて身震みぶるいをした。その二絃琴にげんきんの御師匠さんの近所へは寄りついた事がない。今頃は御師匠さん自身が月桂寺さんから軽少な御回向ごえこうを受けているだろう。
 近頃は外出する勇気もない。何だか世間がものうく感ぜらるる。主人に劣らぬほどの無性猫ぶしょうねことなった。主人が書斎にのみ閉じこもっているのを人が失恋だ失恋だと評するのも無理はないと思うようになった。
 ねずみはまだ取った事がないので、一時は御三おさんから放逐論ほうちくろんさえ呈出ていしゅつされた事もあったが、主人は吾輩の普通一般の猫でないと云う事を知っているものだから吾輩はやはりのらくらしてこの起臥きがしている。この点については深く主人の恩を感謝すると同時にその活眼かつがんに対して敬服の意を表するに躊躇ちゅうちょしないつもりである。御三が吾輩を知らずして虐待をするのは別に腹も立たない。今に左甚五郎ひだりじんごろうが出て来て、吾輩の肖像を楼門ろうもんの柱にきざみ、日本のスタンランが好んで吾輩の似顔をカンヴァスの上にえがくようになったら、彼等鈍瞎漢どんかつかんは始めて自己の不明をずるであろう。