2016. február 23., kedd

Natsume Souseki - Macska vagyok Negyedik fejezet 夏目漱石・吾輩は猫である 第四章

Negyedik fejezet
Szokásommá vált, hogy be-besurranok a Kaneda-rezidenciára.
Nincs szükség rá, hogy megmagyarázzam, mit is jelent ez a "szokásommá vált", hiszen csak annak a szinonimája, hogy "sokszor csinálom". Amit kétszer már próbáltunk, megkockáztatjuk harmadjára is. A kíváncsiság, mely erre ösztönöz, nem korlátozódik az emberi nemre, a macskának is meg kell adni e lelki kiváltságot, ha már a világra jött. Ha háromnál több ízben térünk vissza ugyanarra - szokás a neve és lassan életszükségletté válik. Ebben sem különbözünk az embertől.
Miért látogatom én a Kaneda-házat ilyen gyakran? Hadd válaszoljak egy ellenkérdéssel. Miért szívják be az emberek a füstöt szájukon keresztül, hogy aztán özönöljék vissza az egész az orrukon át? Szégyenkezés nélkül nyelik-köpik a füstöt, meg se gondolva, hogy sem a gyomornak nincs rá szüksége, sem a vérkeringésnek nem gyógyszere. Szeretném tehát, ha jómagam járás-kelését a Kaneda-házban nem érné gáncs. A Kaneda-ház az én dohányom.
Aztán ott van a "besurranás" kifejezés. Félreérthető, mert úgy hangzik, mintha tolvajlásról vagy titkos találkáról volna szó. Nem kaptam ugyan meghívást, de nem csenek halat se, nem szűröm össze a levet azzal az ölebbel, akinek olyan görcsösen zsugorodik össze a szeme-orra-szája a pofája kellős közepén. Vagy tán arra gondolnak, hogy kémkednék? Egy frászt! Szerintem undorítóbb foglalkozás, mint a detektívé meg az uzsorásé, nincs is a világon. Egyszer, szinte akaratomon kívül, Kangecu úr iránt táplált nemes együttérzésből kifigyeltem Kanedáék mesterkedéseit, de csak egyszer! Azontúl egyáltalán nem tettem a lelkiismeretem ellen, semmi ocsmányságot nem cselekedtem.
Akkor hát miért használtam mégis a "besurranás" lealacsonyító kifejezését? Nos, annak is megvan a maga oka.
Elméletem szerint kezdetben volt a nagy üres ég, s hogy legyen a rengeteg dolgot hová letenni, lett a föld. Még a szőrszálhasogató elméletek hívei között sincs senki, aki ezt cáfolná. A hatalmas ég és föld megteremtésében mennyit fáradozott az emberi nem, kérdem én. Semennyit. És nincs törvény, mely birtokunkká tenné azt, amit nem magunk csináltunk. Nincs okunk tehát megtiltani bárki belépését olyan területre, melyet nem birtokolunk. A földkerekséget fortélyosan bekerítgetni, cölöpöket állítva kiírni, hogy ez ennek és ennek a tulajdona, olyan, mintha az ég végtelen kékségét zsinórokkal elkerítenénk, hogy ez itt az én egem, amaz meg a tiéd. Ha öleként szétszabdalva a földet adni-venni lehetne, akkor kimérhetnénk literenként akár levegőt is, amit beszívunk. Nem lehet a levegőt áruba bocsátani, és az eget bekeríteni is lehetetlen. Nem ésszerűtlen hát a föld magántulajdona is? Én magam eszerint élek, ebben hiszek. Csak oda nem megyek, ahová nem akarok, de máshová mindközönségesen, tekintet nélkül a szélrózsa irányára. Akár Kanedáékhoz is - minden további nélkül.
A macskának csak az a baja, hogy erő dolgában nem ér föl az emberrel. Márpedig a mondás azt tartja, hogy az erősé a jog, így aztán ebben az esendő világban, legyen bár az oldalán az igazság, mégsem hallgatják meg a macska érvelését. Ha pedig erősködik, úgy jár, mint Setét, akit a halaskofa folyton derékon vág a husángjával. Úgy áll a helyzet tehát, hogy itt van az igazság, odaát pedig az erő. Kérdés, hogy egy zokszó nélkül behódoljunk-e, vagy suttyomban érvényesítsük igazunkat. Jómagam természetesen az utóbbit választom. Mivel nem akarjuk, hogy derékon vágjanak a husánggal, be kell surrannunk. Ezért van létjogosultsága az ember magánterületére való behatolásnak is. Ezért besurranás az, ha én Kanedáékhoz megyek.
Az pedig elkerülhetetlen volt, ha már több ízben is jártam ott, hogy meg ne ismerkedjem való életükkel, meg ne lássam, ami a szemem előtt játszódott le, és meg ne jegyezze az agyam azt, amit nem akart eredetileg megőrizni emlékezetében. Hogy milyen gonddal törölgette az orrát Ormányosné asszonyság mosdáskor, hogy Tomiko kisasszony milyen módon tömte magába a mocsit, és hogy maga Kaneda, bizony, a feleségével összehasonlítva valósággal tömpe orrú férfiú. És nem egyszerűen csak az orra - az egész arca lapos. Valószínű, hogy nem heverte ki egy kölyökkori verekedés következményét, melynek során valami fenegyerek a nyakánál fogva teljes erejével a földhöz verte és elegyengette a képét. Igaz, hogy nyugodt és békés ábrázat ez, de valahogy igen egyhangú. Bármennyire méregbe gurult, az arca lapos maradt. A nyers halat annyira szerette, hogy miközben nyeldekelte, a kopasz feje tetejét paskolta nagy elégedetten. Nemcsak az arcából nem emelkedett magasra az orra, testi valójában is alig látszott ki a földből. Ezért aztán magas kalapokat és vastag talpú getákat viselt. Hallottam egyszer, amint a házi riksás erről beszélt a kosztos diákjuknak, aki meg is dicsérte kiváló megfigyelő-képességéért. De ki győzné egyenként elősorolni a Kanedáék viselt dolgait?
Egyébként mostanában a hátsó, konyhai bejárat mellett fekvő kert irányából lopakodom be, s a díszdombocska fedezete alatt felderítem a helyzetet. Miután meggyőződtem róla, hogy a papírajtók csukva, minden csendes, lassacskán beljebb kerülök. Ám ha emberhangok verik fel a csendet, félő, hogy a szobából megláthatnak, ezért keleti irányban megkerülöm a tavacskát, és az árnyékszéknél hatolok be a veranda alá észrevétlen. Ugyan nem tartanak itt számon és így nincs is rejtőzködni- vagy félnivalóm, de hát mégiscsak emberek ezek, kiszámíthatatlanok, és mit is tehetnék egyebet, mint hogy mégiscsak számításba veszem a balszerencsét is. Ha a világ tele volna olyanokkal, mint Kumaszaka, a híres rabló, sok jobb érzésű férfiú viselkednék úgy, mint jómagam.
Ez a Kaneda neves üzletember - biztosan nem vetné magát utánam egy temérdek nagy kétméteres karddal, mint amilyet Kumaszaka forgatott. Viszont úgy tudom, van egy betegsége: az embert nem veszi emberszámba. Ha az ő szemében az ember nem ember, akkor a macska sem macska nyilván. Ezért van az, hogy Kanedáék házában, lett légyen az a macska bármily nemes állat, fel nem figyelnének rá. De nekem éppen kapóra jön ez a nemtörődömség, mert hiszen csak így kockáztathatom a Kaneda-ház kapuján való ki-be sétálgatást. A macskák karakterének értékelésére különben még visszatérek, alaposan végiggondolom és kielemezem, aztán közreadom ismereteimet.
Na nézzük, hogy állunk ma, gondoltam, és a dombocska tetején a pázsitra fektetve államat, áttekintettem az arcvonalat. A tágas nagyszobában, melyet a kikelet friss levegője végett megnyitottak a kert felé, Kanedáék ültek egy szál vendégükkel, beszélgetésbe merülve. Balszerencsémre Ormányosné éppen felém fordult a szervével, az átirányult a tavon és éppen a fejem tetejére meredt. Ma fordult elő velem először, mióta világra jöttem, hogy valaki az orrával tekintett reám. Kaneda viszont szerencsésen oldalt ült nekem, szemben a vendéggel, és így - arcának már említett egysíkú sajátossága miatt - nem láthattam egészen, s egy ideig az sem volt világos, merre fekszik az orra. Csupán azt sikerült megállapítanom, hogy mákosszínű burjánzó bajsza felett rejtezhet orrának két lika. De még tovább ajzottam képzeletemet, s elgondoltam: micsoda élvezet lehet a tavasz szellőnek, amikor ezen a tükörsima képen fújdogálva semmi akadályba nem ütközik.
Hármuk közül még a vendég arca a legnormálisabb, olyannyira, hogy egy vonást se lelni rajta, mellyel jellemezni lehetne. Nem baj az, ha valakinek átlagos arca van, de a jellegtelenségnek ilyen szédítő fokára hágni már valósággal szánalomra méltó. Tündökletes Meidzsi-korunkban e feltűnően semleges külső vajon kit takarhat? Nem tudhatom meg másként, mint ha a veranda alá surranok, szokásom szerint, hogy kihallgassam a dolgokat.
- ... és akkor a nejem el is ment ahhoz az emberhez, hogy megtudakolja, mi a helyzet - szólt Kaneda a rá jellemző gőgös hangon, amelyben azonban szemernyi érzés sem volt. A szavai éppúgy érdektelenek és laposak, mint az ábrázata.
- Értem... igen... szóval tanította Kangecu urat... értem... pompás ötlet... értem... - A vendég bőviben volt az "értem" szónak.
- De nejem érdeklődésének nem sok láttatja volt!
- Iiigen... értem... Kusaminak sose volt sok láttatja... egy időben együtt laktunk, mint diákok, de akkor is olyan... semmilyen volt... önnek nehéz dolga lehetett... - fordult Ormányosné felé a vendég.
- Nehéz! Így még nem bántak velem sehol, pedig sokaknál megfordultam már! - horkant fel az asszonyság.
- Azt tetszik mondani, hogy udvariatlan volt? Régóta ilyen csökönyös a természete... tetszik érteni... évek óta azt az egy angol olvasókönyvet tanítja... hát nem csoda... - A vendég ügyesen próbált idomulni a beszélgetés folyásához.
- Nem arról van most szó! A legarcátlanabbul válaszolgatott, amikor a nejem kérdezte.
- Hallatlan! Hát ha valaki tudóskodik egy kicsit, mindjárt így elbízza magát?! Ráadásul elfelejtkezik a nyomorúságáról és szemtelenkedik. Nincs még egy ilyen a világon! - A vendég odavolt a fölháborodástól.
- A beképzeltségtől se lát, se hall! Arra gondoltunk hát, hogy megfenyítjük. Már hozzá is kezdtünk.
- Meg kell leckéztetni. Úgy kell neki. - A vendég rögtön Kanedáék pártjára állt, mielőtt még tudta volna, hogy voltaképpen mi történt.
- Nem is tudja, Szuzuki úr! - mondta Ormányosné -, micsoda korlátolt ember ez! Szóba sem áll az iskolában a barátainkkal, Fukucsi és Cuki urakkal! Először azt gondoltuk, a félénksége miatt olyan hallgatag, de képzelje, a múltkor bottal kergette meg a mi ártatlan kosztos diákunkat! Túl a harmincon nem szégyelli, hogy bolondot csinál magából! Ez az ember nincsen az eszénél!
- De hát mi sarkallhatta ilyen őrültségre? - A vendég úgy tett, mintha nem hinne a fülének.
- A gyerek mondott valamit, amit ő meghallott, s erre botot ragadott és mezítláb a diák után vetette magát. Akármit is mondhatott, mégiscsak gyerek, neki meg már a bajsza is kiserkent, tehát felnőtt tanárként kellene viselkednie, nem?
- Szép kis tanár! - szörnyülködött a vendég, mire Kaneda is hozzátette:
- Az!
Úgy látszott, mindhárman azonos nézeten vannak a tekintetben, hogy ha valaki pedagógus, akkor békésen el kell tűrnie még azt is, ha fát vágnak a hátán.
- Aztán ott ez a Meitei nevű. Az is nagy szélhámos ám! A végtelenségig tud hazudozni. Életemben először találkoztam ilyen piszok alakkal.
- Meiteit mondja? Hát igen, ő aztán nagy hóhányó! Ugye, Kusami tanárnál tetszett vele találkozni? Kibírhatatlan fickó, túltesz még a másikon is. Vele is együtt laktunk annak idején, mindig ízetlen tréfákat eszelt ki, ezért gyakran veszekedtünk.
- Mindenkit kihoz a sodrából. Rendben van, néha az ember hazudik, ha rákényszerül, vagy ha megszorítják, de ez olyan képtelenségeket talál ki, hogy nincs rá mentség. Kénye-kedvére lódít. Mi haszna származik ebből, kérdem én?
- Bizony, bizony, ahogy mondani tetszik: mit is lehet azzal csinálni, aki csak úgy szórakozásból a bolondját járatja másokkal?
- Pedig higgye el, tényleg csak azért mentem, hogy Kangecu úr dolgait megtudakoljam és erre ő hetet-havat összehord nekem! Igazán agyonbosszantottak, de én tudom, hogy mi illik: küldtem hát neki a házi riksásunkkal egy láda sört. Erre ez a Kusami azt mondja, neki ez nem jár, és visszaküldte. Pedig a riksás közölte vele, hogy tőlünk van és hogy ajándék. Hát nem rémes? Azt is hozzátette még, hogy a lekvárt elnyalogatja, de ilyen keserű italt életében nem ivott. S azzal minden további magyarázat nélkül bement a házba. Na mit szól? Hát nem neveletlen?
- Csakugyan... szörnyen! - Úgy látszott, a vendég most már át is érzi a dolgot.
- És ezért is kérettük ide magát - hallatszott kis szünet után Kaneda hangja. - Gondoltuk, titokban lóvá tesszük valahogy, de még nem tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá.
Kaneda most úgy csinált, mint amikor nyers halat nyeldekel: kopasz fejét paskolgatta. Én a veranda alatt lapultam, ezért nem tudhattam valójában, hogy a fejét üti-e, de annyira hozzászoktam már e hanghoz, hogy amiképp az apáca is meg tudja különböztetni a számtalan fagong kongását a templomban, alulról is bizton megállapíthattam a csattogás forrását: Kaneda tar feje tetejét.
- Arra gondoltunk, megy megkérjük magát...
- Ami tőlem telik, megteszem, tessék velem parancsolni, hiszen annak köszönhetem, hogy itt, Tokióban dolgozhatom, hogy önök annyit törődtek velem. - A vendég szívből késznek mutatkozott Kaneda bármely kérésének teljesítésére. A hangjából ítélve lekötelezettje volt e háznak.
Az események egyre izgalmasabb fordulatot vesznek. Milyen jó, hogy eljöttem, pedig nem is volt nagy kedvem hozzá. De hát jó idő volt, s az bírt rá. Gondolhattam volna, hogy ilyen remek értesülésekhez jutok? Akárcsak amikor valaki ténfereg az ünnepen és váratlanul betéved a templom belső fogadótermébe, ahol a főpap terített asztallal várja. Mit akarhat ez a Kaneda a vendégétől? Hegyeztem a fülemet a veranda alatt.
- Ez a bárgyú Kusami felszólította Kangecut, hogy ne vegye el a mi lányunkat. Így volt, ugye? - fordult a feleségéhez.
- Képzelje, azt állította, semmi szükség arra, hogy erről a házasságról bárkit is lebeszéljenek, hiszen nincs olyan bolond a világon, aki ilyen lányt elvenne. Egyre csak azt hajtogatta: "Nehogy elvedd, Kangecu!"
- Pimasz fráter! Hogy nem szégyellt ilyet mondani?
- Ugyan nem tőle magától hallottuk, a riksásné eljött, hogy visszamondja nekünk.
- Nahát, most hallhatta, Szuzuki, mi a helyzet. Kellemetlen, nem?
- Felháborító. A házasságszerzés mégsem olyasmi, amibe csak úgy léhán bele lehet tenyerelni. Ezt még a Kusami-féle fajankónak is tudnia kellene. Felfoghatatlan!
- Tudomásunk van róla, hogy maga diákkorában együtt lakott vele, az ilyen régi barátság pedig nem szakad meg az idő múlásával. Arra gondoltunk, hogy megkérjük, találkozzék azzal az emberrel és puhatolja ki, hányadán állunk vele. Lehet, hogy meg van sértve, de az már az ő baja... ha ellenben rendes magaviseletet tanúsít, készséggel a segítségére leszek üzletileg, s akkor nekünk se kell tovább idegeskednünk miatta. Ha viszont tovább makacskodik és pimaszkodik - magára vessen!
- Pontosan úgy van, ahogy mondani tetszik, hiszen maga látja kárát, ha ostoba fejjel továbbra is szembeszáll önökkel. Meg fogom értetni vele ezt a dolgot.
- A leányunk pedig... nos, sok-sok ajánlatunk van és ezért korántsem szorulunk Kangecu úrra. Hallomásból azonban tudjuk, hogy nem is olyan rossz embernek sem, tudósnak sem. Ha igyekezne, csakhamar doktor lehetne belőle, és akkor az sincs kizárva, hogy elnyerheti a lányunkat. Nem bánnánk, ha erről elejtene egy-két célzást a megfelelő helyen.
- Ó, ez nagyszerű lenne, hiszen ez ösztönözné Kangecu urat a kutatásban.
- Még valamit... mi nem nézzük jó szemmel, Kangecu úrhoz sem méltó, hogy ezt a lehetetlen Kusamit folyton tanárurazza, s úgy odavan érte. Ha ilyen ember véleményét tartja szem előtt - pórul jár. Ha pedig nem Kangecu úr dönt a saját ügyeiben, hanem mindent attól tesz függővé, amit ez a Kusami összehord, mi levesszük róla a kezünket.
- Tudja, sajnáljuk ezt a Kangecut - szólt hozzá Ormányosné asszonyság.
- Igaz, hogy Kangecu úrhoz még nem volt személyesen szerencsém, de biztos vagyok benne, hogy boldog lenne egész életére, ha ilyen családba nősülhetne be, nemhogy kifogásai lennének.
- Úgy is van. Kangecu nagyon szeretné elvenni a leányunkat, de ez a két rémes alak, Kusami és Meitei, vagy hogy is hívják őket, rossz tanácsot ad neki.
- Ejnye, hát ez nem járja. Egy művelt emberhez nem illik ez a viselkedés! Elmegyek Kusamihoz és beszélek a fejével.
- Ja igen, még egyre meg szeretnénk kérni. Kangecu dolgaiban mégiscsak ez a Kusami a legtájékozottabb, és mivel a feleségem múltkori látogatása olyan véget ért, amilyet, jó lenne, ha maga megtudakolná és aztán tudatná velünk is, miféle jellem és tehetség ez a Kangecu.
- Szolgálatukra állok. Ma szombat van, úgyhogy ha most megyek, otthon találhatom. Csak nem tudom, hogy mostanában merre is lakik.
- Itt elöl jobbra elmegy az utca végéig, ott jobbra fordulva egy tömböt halad előre, s máris megismeri a kérdéses házat a rozzant fekete kerítésről - magyarázta az Ormányosné.
- Szóval itt van a környéken. El se lehet téveszteni. Hát akkor hazatérőben benézek hozzá. Biztosan megtalálom. Majd nézem a névtáblákat.
- Van, hogy kiteszi, van, hogy nem. A névjegyét szokta kiragasztani csirizzel. Ha esik az eső, persze leválik a deszkáról, s csak jó időben ragaszt újat helyette. Úgyhogy a névtáblában ne nagyon bízzon. Jobb lenne, ha elhagyná ezt az értelmetlen szokást, és inkább rendes névtáblát csináltatna. Ez a Kusami tényleg nem ért semmihez.
- Megdöbbentő. De hát tetszett mondani, hogy olyan rozzant fekete a kerítése, arról megismerem.
- Olyan koszos ház nincs még egy a kerületben. Á, igen, ha így sem találja, van egy másik ismertetőjele. Ha olyan házat keres, melynek a tetejét felverte a gyom, nem tévedhet el.
- Egyszóval igazi elegáns rezidencia! Hahahaha!
Nem lenne jó, ha nem érnék haza Szuzuki vizitjéig, tehát ennyit bőven elég volt hallanom a beszélgetésükből. Kisurranok a veranda alól, az illemhelynél befordulok, át a dombocskán, majd sietve a ház felé irányítom lépteimet, melynek teteje, mint mondták, begyepesedett, s ott aztán ártalmatlan pofával felszökkenek a szoba előtti verandára.
A gazdám odakint, egy kiterített gyapjúpokrócon hasalt, és élvezte a napfürdőzést a szép tavaszi napon háza verandáján. A napsugár nem válogat, mindenkire leragyog és a begyepesedett tetejű hajlékot is éppolyan tavasziassá varázsolja, mint a Kaneda-rezidencia fogadócsarnokát. Csak az a baj, hogy a pokróc nemigen illik a verőfényhez. A gyárban eredetileg fehér fonálból szőtték, az üzletben, ahol finom külföldi holmik között árulták, még mindig hószínűnek adták el, s mi több, ilyennek kérte és vásárolta a mester is, de hát ennek megvan már vagy tizenkét-tizenhárom éve, a pokróc kiszolgálta világos korszakát, s most elváltozván színében, a szürkeség esztendei köszöntöttek rá. S ennek is elmúltán megéri-e vajh a tisztes kort, melyben színe éjfeketére válik? Sajnos máris oly tökéletesen koszlott és bolyhos, hogy a pokróc nevet sem érdemli meg, hiszen már a neve is elrongyolódott. A pokrócból legföljebb a róc maradt meg. A gazdám nézete szerint azonban eltart még egy-két... nem is: öt, sőt tíz évig is.
Szóval a gazda ott hasal a sorsába törődött rócon. Mit csinálhat? Állát a tenyerébe támasztja, ujjai között füstölög sodrott cigarettája. Ennyit. Bár ki tudja? Lehet, hogy korpás kobakjában a világegyetem nagy igazságai kerengenek. Körbe-körbe, mint tüzes szekerek. Ám a külső szemlélőnek mindezt álmában sem jutna eszébe feltételezni róla.
Nem törődik azzal sem, hogy egy arasznyi hamurúd, izzó szikrával a végén, már a pokrócra hullt; elmerengve bámulja a cigaretta kígyózó füstjét, mely a tavaszi szellő szárnyán emelkedik-süllyed, karikákká kerekedik, s végül mélylilán ellepi a gazdám feleségének frissen mosott haját. Jaj, elfelejtettem mondani - ott van az asszony is.
Ott ült az asszony a verandán, férjének hátat fordítva. Hogy ez tiszteletlenség volna? Nem különösebben. A tisztelet - kölcsönös megegyezés dolga, s oly mindegy, hogyan nyilvánul meg. Minek ilyesmiről a levegőbe beszélni - a férj mit sem törődve a dologgal, ott könyököl a nő háta mögött, az meg fenséges hátsó felét fordítja urának és kész. Annak idején még egy esztendő sem telt ki az esküvő után, mikor ez a kitűnő emberpár egyszer s mindenkorra túltette magát a jó ízlés és modor ceremóniáin.
De hát tulajdonképpen mi dolga volt ott az asszonynak, ki a fenti módon hátát mutatta hitvesének? Nos, az imént - kihasználva a jó időt - megmosta hosszú, kékesfekete haját valami növényi ragacs és nyers tojás habzó keverékével, s most az kibontva, hosszan omlott válláról a hátára (hadd lássák), ő maga pedig szótlan szorgalommal varrogatta a gyerek ujjasát. Szóval meg akarta szárítani a hát, kihozta a varródobozát, muszlinhuzatú ülőpárnáját, és helyet foglalt nagy udvariasan. De az is lehet, hogy a gazda fordult arcával a hátulja felé... nem tudom.
Viszont a cigarettafüst - amiről már szóltam - egyre csak nőtt, valósággal hömpölygött a fekete hajkoronára és a mester teljes odaadással meredt az égő dohány remegő füstfellegeire. Ezek meg, ahogy szokásuk, egyre feljebb és feljebb emelkedtek. A férfi figyelte, ahogy összekeverednek a hajszálakkal, lassan felkúsznak először a csípőtájékra, majd az asszony hátára, nyakszirtjére tévedt a tekintete, végül megállapodott a feje tetején. Itt jött a bökkenő.
A mester ugyanis észrevette, hogy élete párja feje tetejének kellős közepén kerekded kopasz folt fénylik, kevélyen visszaverve a forró napsugarakat. Ez a váratlan felfedezés annyira meglepte, hogy a kápráztató fényárban hunyorogva kitágult szemmel és teljes odaadással bámulta a foltot: nem tudott elszakadni a látványtól. Az első, ami eszébe ötlött róla, a családban időtlen idők óta öröklődő házioltár örökmécsese volt. Családja a Sin nevű buddhista szektához tartozott, s ebben a vallásban régi hagyomány az oltár díszítésére több pénzt költeni, mint amennyit az ember megengedhet magának. A gazdám gyerekkorából emlékezett rá, hogy volt náluk otthon, a hátsó házban egy komor, de dús aranyozású kis szentély, benne lógott egy rézmécses, melyben még nappal is pislákolt valami kis tétova lángocska. Ez a fény, melyet a hátsó ház derengésében annyiszor látott, mélyen megragadt lelkében, és most is, hogy a felesége fején a csillámló tar foltot megpillantotta, felidéződött az emlékezetében. A mécses képe ugyan egy perc alatt kialudt benne, de akkor meg eszébe jutottak a Kannon istenség szobra körül szálldosó galambok, s jóllehet ezeknek aztán semmi közük sem volt a felesége csupasz foltjához, a gazda fejében szétválaszthatatlanul összefolyt a kettő. Gyerekkorában ugyanis, amikor Aszakuszába vitték, Kannonnak, a könyörületesség istenének templomába, el nem mulasztotta volna, hogy a galamboknak eleséget vegyen két garasért. A madáreledelt kis rózsaszín agyagcsuporral mérték, mely színre és nagyságra is egyezett az asszony feje búbjának kerek foltjával.
- Úgy van! Éppen olyan! - szólt fennhangon, fellelkesülve a felismeréstől.
- Micsoda? - kérdezte erre az asszony anélkül, hogy felnézett volna.
- Tudtad, hogy a fejeden van egy kopasz folt?
- Igen. - A nő keze meg sem állt a munkájában. Különösebben nem izgatta ez a leleplezés. Mint feleség, az egykedvűség mintaképe ő.
- Már akkor is így volt, amikor hozzám jöttél, vagy azóta keletkezett? - érdeklődött a férj. Nem mondta ki, de úgy érezte, hogy ha az asszony már lány korában is kopaszodott, akkor őt rászedték.
- Mit tudom én! Nem mindegy, - mondta az asszony. Végül is igaza volt.
- Úgy beszélsz, mintha nem is a te fejedről volna szó! - A férj kissé indulatba jött.
- Épp azért mindegy, mert az enyém - A feleségen látszott, hogy most már kissé bosszantja az ügy. A tenyerével körbesimogatott a kopasz folton:
- Nicsak! Nem gondoltam volna. Jóval nagyobb lett.
Hallatszott a hangjából, hogy rádöbbent a valóra: a tar terület az évek múltával túlságosan is megnövekedett. Magyarázatba fogott:
- Minden nőnek kikopik a haja, ha felkontyolják.
- Ha ilyen gyorsan hullana, mint a tiéd, negyvenéves korukra mind tökkopaszok lennének. Nem inkább valami betegség ez? Az sincs kizárva, hogy fertőző. Jobb lenne mindjárt Amaki doktorhoz fordulni. - A mester a saját fejét tapogatta közben.
- Ha már erről van szó, maga meg fehér szőrszálakat talált a múltkor az orrában! Az talán nem lehet fertőző?
- Azt nem látni, mert az orrom belsejében van, de ha egy fiatalasszony ilyen kopasz, az nem valami szívderítő látvány! Nem röstelled?
- Ha maga ennyire szégyelli, akkor minek vett el? Ha meg boldogan elvett, akkor minek hánytorgatja?
- Mert nem tudtam! A mai napig sejtelmem sem volt róla. Meg is mutathattad volna, amikor hozzám jöttél.
- Ezt a hülyeséget! Hol létezik olyan ország a világon, ahol a nő feje búbját fürkészik az esküvő előtt?
- Az még nem volna nagy baj, hogy kopasz a fejed teteje, de ráadásul alacsonyabb vagy, mint az átlag, és ezért még rosszabb, hogy ennyire látszik!
- De azt csak meg lehet ítélni első látásra, hogy valaki alacsony-e vagy sem?! Kezdetben is láthatta, mégis elvett!
- Persze hogy láttam! De gondoltam, majd megnősz!
- Csak nem hitte, hogy valaki húszéves kora után még nőni fog? Mit gúnyolódik itt velem? - Az asszony lecsapta az ujjast és a férj felé fordult. Látszott, hogy most már elege van az egészből.
- Dehogyisnem lehet húszéves kor után nőni! Ha a férjhez menés után is jól táplálkozik valaki, van remény rá! - állt elő képtelen elméletével a gazdám nagy komolyan. Fejtegetését azonban félbeszakította a bejárati csengő, mely követelőzően megszólalt. Úgy látszik, Szuzuki jött, hogy hangos csengetésével felverje a gyommal benőtt odúban rejtőző fenevad, Kusami mester nyugalmát.
Az asszony - félretéve máskorra a veszekedést - bemenekült varrnivalóstul, varródobozostul a szobába. A férje meg összegöngyölte és behajította az egérszín takarót a dolgozójába. Amikor megnézte a névjegyet, amit a szolgáló behozott, elképedt, de aztán szólt a lánynak, hogy a vendég csak fáradjon be, s azzal - markában a névjeggyel - az illemhelyre távozott. Halvány fogalmam sem volt, miért kellett olyan hirtelen kimennie, s arra is nehéz lenne magyarázattal szolgálni, hogy Szuzuki Tódzsúró úr névjegyét miért kellett magával vinnie. Bizonyára a névjegy késztette, hogy kellemetlen érzésétől megszabaduljon azon az illatos helyen.
A cseléd az olcsó kartonhuzatú ülőpárnát a szoba főhelyére téve betessékelte a vendéget, s azzal eltűnt. Szuzuki megszemlélte a tokonomába1 akasztott kalligráfiát (hamisítvány), melynek felirata a "világ virágát nyitó tavasz"-t magasztalja, az olcsó porcelánvázát, melyben korán nyíló cseresznyeág díszelgett, majd hirtelen a párnára nézett, melyet a cseléd odatett számára, s hogy, hogy nem - egy macska kuporgott rajta. Mondanom sem kell, hogy ez a macska én magam voltam. Szuzuki abban a pillanatban - alig láthatóan - összerezzent. Nem volt kétséges, hogy az ülőpárna neki, Szuzukinak jár, de mielőtt elfoglalhatta volna a helyét - egy szemtelen állat leheveredett oda minden teketória nélkül.
1 Falifülke, beugró, amelybe tekercsrajzot, kalligráfiát akasztanak, vagy vázában virágot állítanak; a hagyományos japán szoba díszhelye.
Ez volt az első olyan momentum, amely megrendítette Szuzuki úr lelki egyensúlyát. Lett légyen azonban az ülőpárna gazdátlan, Szuzuki rá nem ült volna akkor sem kínálás nélkül, hisz tudta ő az illemet. Ezt bizonyítja az is, hogy a kemény tatamira telepedett. De ki az, aki se szó, se beszéd, elfoglalta a helyet, mely előbb-utóbb az ő birtokába kell hogy kerüljön? Még ha ember tette volna, hagyján, de hogy egy macska? Ez több a soknál. Ez szolgáltatta a kettes számú okot arra, hogy a vendég lelki egyensúlya megrendüljön. És a macska viselkedése végképp felidegesítette. Hát való az, hogy az állat ott heverész, ahol semmi keresnivalója sincs és fennhéjázva méregeti az embert, mintha azt kérdezné utálkozó tekintetével: Hát te meg ki vagy? Ez volt a hármas számú oka annak, hogy a vendég teljesen kifordult a maga valójából. De csak hallgatott és meresztette a szemét. Pedig megtehette volna, hogy egyszerűen nyakon csíp és odébb rak, ha már ennyire zavarja a jelenlétem. Egy felnőtt férfinak semmiből sem áll, hogy kinyújtsa a kezét, elkapja a macskát és kipenderítse. Ezzel helyreállt volna az önbizalma. Azonban éppen itt kell keresni a dolog lényegét: Szuzuki képtelen volt megvédeni jogait. Még egy erőtlen kisgyerek is azt tehet velem, amit csak akar, de hiába Kaneda személyes meghatalmazottja Szuzuki Tódzsúró úr, nem tudja kimozdítani Macska Őfényességét erről a tenyérnyi helyről sem. Ha pedig nem tud a pozíciójáért megküzdeni egy cicával - gyenge lábon állhat a tekintélye. Felnőtt létére tart egy kis csetepatétól ekkora ellenféllel! A bárgyúság netovábbja! Most aztán tűrhet egy keveset, ha meg akarja őrizni a méltóságát. Persze azért annak tudatában, hogy csak egy állattal áll szemben, egyre növekvő utálattal méregetett. Engem meg egészen elszórakoztatott pipogya ábrázata. Mégis, amennyire csak lehetett, igyekeztem ártatlan képpel nézni rá.
Javában zajlott köztem és Szuzuki között a fent leírt némajáték, mikor a mester egyszer csak visszatért a félreeső helyről, méghozzá felhúzva közben a haoriját is.
- Nicsak! - mondta üdvözlet gyanánt és helyet foglalt. Mivel a kezében nyoma sem látszott a névjegynek, úgy tűnt, hogy Szuzuki Tódzsúró és becses neve örök száműzetésre ítéltetett egy rossz szagú tartományba. A mestert azonban cseppet sem aggasztotta a szerencsétlen névjegy sorsa, megragadta az irhámat, s egy "affené"-vel kilódított a verandára.
- Tessék, ülj ide. Ez aztán a meglepetés! Mikor jöttél fel? - invitálta a régi barátot a mester az ülőhelyre. Az meg beljebb került és elfoglalta végre.
- Ne haragudj, hogy eddig nem adtam hírt magamról, de hát tudod, nagyon elfoglalt vagyok. Most kerültem fel a cég központjába, ide Tokióba.
- Hát ez remek. Jó régen nem találkoztunk már. Azóta, amióta lementél vidékre, mi?
- Bizony, vagy már tíz éve annak. Éppenséggel jártam azóta néhányszor idefent, de mindig annyi munkám volt, hogy nem tudtam benézni. Biztosan nehezteltél, de sajnos, egy vállalatnál dolgozni nem olyan, mint a te foglalkozásod. Az ember állandóan le van kötve.
- Sok minden megváltozott a tíz év alatt - szólt a gazdám és tetőtől talpig szemügyre vette Szuzukit. Olyan választékosan festett angol tweedöltönyében, gavalléros gallérjával, a hasán csillámló aranyláncával - senki sem mondta volna meg, hogy Kusami egykori barátja.
- Hát igen, ennyire vittem, hogy ilyet is kell viselnem - folytatta Szuzuki, látva, hogy a lánca milyen tetszést arat.
- Te, ez valódi? - kérdezte a mester tapintatlanul.
- Tizennyolc karátos - mosolygott a vendég. - Te is megöregedtél - tette hozzá. - Biztos már gyereked is van. Egy?
- Áh!
- Kettő?
- Nem.
- Még több? Csak nem három?
- Ehe. Három. Mit tudom én, még mennyi lesz.
- Te még mindig úgy bolondozol, mint rég. Hány éves a legidősebb? Nagyobbacska lehet már!
- Nem is tudom pontosan. Hat, de az is lehet, hogy hét.
- Hahaha, a szórakozott professzor! De jó lett volna, ha én is tanárnak megyek!
- Próbáld csak meg, három nap alatt megutálod.
- Ugyan. Elegáns, kényelmes munka, van sok szabad idő, azzal foglalkozol, amivel csak akarsz! Hát nem kellemes ez? Nem mondom, az üzletembernek is jól megy, de nem nekem. Az üzletembernek csak akkor van jó dolga, ha már felvergődött a csúcsra! Ha még alul vagy, undorítóan hajbókolhatsz, és töltögetheted mások poharát. Hülye egy állapot!
- Én már iskoláskoromtól utálom az üzletembereket. Mindent megtesznek, csak hogy hozzáférkőzzenek a pénzhez. Kufárok, a társadalom alja, ahogy régen nevezték őket. - A gazda kajánul élvezte, hogy éppen egy üzletember előtt beszélhet így.
- Hát azért nem egészen... Bár igaz, hogy néhány piszok alak is van közöttük. Végül is mindent abból a célból kell csinálniuk, hogy haszonra tegyenek szert. Éppen az imént látogatóban voltam egy vállalkozónál és ott hallottam, hogy a pénzszerzésnek három módszere van. Megfelejtkezni a kötelezettségekről, kizárni a rokonszenvet és nem törődni a szégyennel. Ez három sarkalatos alapelv. Jó, mi? Hahahaha!
- Ki mondta ezt a sületlenséget?
- Dehogy az! Igen okos ember volt, aki mondta. Igen jó neve van az üzleti világban. Ugyan nem valószínű, hogy ismered, pedig itt lakik a közelbe.
- De hiszen ez Kaneda! Csakis ő lehet!
- Most mit idegeskedsz! Hiszen csak tréfált! Arra célzott, hogy aki pénzt gyűjt, annak meg kell járnia a poklokat. Igazán zavarban vagyok, hogy te ezt ennyire komolyan veszed.
- Mit érdekel engem a három sarkalat, vagy mi! De ha ott voltál, láthattad az asszony orrát, nem vetted észre, mekkora?
- A felesége? Egész rendes nő az.
- Az orra! Én az orrát mondom, ember! Nemrég még verset is költöttem róla.
- Micsodát?
- Verset! Nem tudod, mi az? Már elfelejtetted?
- Áh, nem érek én rá irodalomra meg ilyesmire! És régen sem voltam annyira oda érte.
- Még Charlemagne formátlan szaglószervére sem emlékszel?
- Na ne bolondozz! Fogalmam sincs róla!
- Arról sem tudsz, hogy Wellingtont az alantasai Nagyorrúnak csúfolták,
- Mit törődsz te ennyire az orrokkal? Mit tesz az, ha gömbölyű vagy ha hegyes?
- Egyáltalán nem mindegy! Tudod, mit mondott egyszer Pascal?
- Mit jössz nekem folyton azzal, hogy ezt tudom-e, azt tudom-e? Úgy látszik, mintha vizsgáztatni akarnál! Mi van azzal a Pascallal?
- Pascal egyszer így szólt...
- Mit szólt?
- Ha Cleopatra orra egy csöppet kisebb, másként alakult volna az egész világtörténelem!
- Nocsak.
- Na látod. Nem szabad az orr jelentőségét alábecsülnöd!
- Rendben, ezentúl nem teszek ilyet, de most hagyjuk ezt. Ma azért jöttem, mert beszédem volna veled. Izé... eredetileg... azt hiszem, tanítottál egy Midzusima... igen, Midzusima nevűt... na... emlékszel már? Azt mondják, gyakran megfordul nálad.
- Á! Kangecu?
- Az, az! Midzusima Kangecu! Kangecu! Azért jöttem, hogy felőle tudakolódjam.
- Házassági ügyben?
- Nagyjából olyasmi. Ma voltam Kanedáéknál...
- Nemrégen járt itt maga az Orr.
- Tényleg, mondta is az asszony: "Elmentem Kusami úrhoz, gondoltam, megérdeklődöm tőle egyet-mást, de balszerencsémre ott volt Meitei, aki folyton beleszólt, így aztán semmit sem tudtam meg."
- Nem is csoda. Azzal a rettenetes orrával beállítani!
- De hiszen veled semmi baja sincs! Csak hát itt volt Meitei és sajnos miatta nem sikerült választ kapnia. Ezért engem kért meg, hogy jöjjek el és tudjak meg mindent. Én még eddig ilyesmiben nem vettem részt, de nem lehet ebben semmi rossz, ha az érdekelteknek is ínyére volna a házasság. Azért jöttem, hogy ebben segítsek.
- Ez derék - válaszolt a mester hidegen. Maga sem tudta azonban megmagyarázni, miért, de belül egy kicsit megmozgatta ez a kifejezés, hogy "ínyére volna". Olyan érzése támadt ettől, mint amikor fülledt nyári estén leheletnyi szellő meglebegteti ruhája ujját. Eredetileg a gazdám makacs, hideg és mogorva férfiú, de a természete merőben más, mint a kegyetlen és embertelen modern civilizáció szülötteié. Kissé ómód, régies karakterét bizonyítja az is, milyen könnyen indulatba jön a legcsekélyebb provokációra. A múltkor is csak azért kapott össze az orrtulajdonossal, mert nem tetszett neki a közönséges, újmódi viselkedése. De az asszony lánya ebben nem vétkes. Utálja a kereskedőket, ezért ki nem állhatja Kanedát, de meg kell adni, hogy ebbe megint csak nem keveri bele a leányzót. Kangecu pedig kedvenc tanítványa, akit jobban szeret az édestestvérénél is. És ha valóban igaz, amit Szuzuki mond, vagyis hogy a fiatalok szeretik egymást, nem lenne úri dolog, hogy akadályokat gördítsen a házasság elé - még közvetett formában sem!... Egy Kusami ebben is ügyeljen úri hírnevére! Ha ugyan tényleg kölcsönös vonzalomról van szó... de itt a bökkenő! Előbb kétséget kizáróan meg kell bizonyosodnia felőle, hogy aztán kialakítsa az üggyel kapcsolatban a saját álláspontját.
- Te! Az a lány mondja, hogy hozzá akar menni Kangecuhoz? Nem érdekel Kaneda meg a nagy orrú felesége, mi a lánynak a szándéka?
- Nézd... hát... izé... persze. Miért ne mondta volna, hogy hozzá akar menni? - Szuzuki válasza kissé bizonytalanul hangzott. Hiszen valójában arra szólt a megbízatása, hogy Kangecuról vigyen jelentést, odáig nem terjedt, hogy a leányzó szándékát ismertesse, hiszen arról semmi bizonyossága nem volt. Így aztán Szuzuki, lett légyen bármilyen dörzsölt és körmönfont elme, most úgy látszott, belezavarodott. A mester pedig, tapintatlanul és makacsul, mint mindig, lecsap:
- Mi az, hogy "miért ne"?! Ez nem határozott igen!
- Bocsánat, kissé rosszul fejeztem ki magamat. Feltétlenül megvan a hajlandóság a kisasszonyban. Teljes mértékben... Hogyan? Ezt nekem az asszony így mondta. Bár Kangecuról nem mindig nyilatkozik hízelgően.
- Ki? A leányzó?
- Aaaaz.
- Hát ez szemtelenség! Még hogy egy ilyen fruska ócsárolja Kangecut! De hiszen akkor nyilvánvaló, hogy nincsen hozzá hajlandósága!
- Vannak furcsa dolgok a világon. Előfordul, hogy készakarva mondunk rosszat arról, akit szeretünk.
- Ugyan hol találni ilyen bolondot? - A mester tökéletesen érzéketlennek mutatkozott az emberi lélek ilyen finom rezdülései iránt.
- Pedig akármit is mondasz, a világ tele van ilyen bolondokkal. Éppen ezt magyarázta meg nekem Kanedáné nagyságos asszony. A leányzó néhányszor tekergő tökindához hasonlította Kangecut, s ez a csúfolódás kétségtelenül arra utal, hogy a fiatalúr nagyon is érdekli őt.
Mesterünk meghallgatta ezt a tüneményes magyarázatot, de mivel az értelmét sehogyan sem tudta felfogni, a szó is belészorult és csak fürkészte Szuzuki arcát, olyan szemmel, mint ahogy az utcai jövendőmondók szokták. Szuzuki ebből rájött, hogy egy kissé elvetette a sulykot, és megpróbálta a beszélgetést olyan mederbe terelni, amelyet még a gazdám is képes áttekinteni.
- Nézd, gondolj csak arra, mekkora a vagyonuk, aztán a leányzó is csinos, hát nem alkalmas egy ilyen család, hogy beleházasodjon az ember? Én nem tudom, lehet, hogy ez a Kangecu nagyszerű legény, de a társadalmi helyzete, ugye... De nem, ez a megfogalmazás sértő, inkább máshogy mondom: a jövedelem szempontjából nézve a dolgot, nincs ember, aki világosan ne látná a kettejük közötti különbséget. A lány szülei mégis fontosnak tarthatják Kangecu urat, mert megbíztak engem, hogy tudakolódjam a szándékai felől.
Szuzuki egész ügyesen érvelt. Úgy érezte, mintha már meg is győzte volna a gazdámat, s átmenetileg megkönnyebbült; viszont fennállott a közbeszólás veszélye, ezért gyorsan továbbgöngyölítette a beszélgetést, abban a hiszemben, hogy ezzel is egy lépéssel közelebb kerül a céljához és a legjobb úton halad küldetésének betöltése felé:
- Szóval, mint az eddigiekből is kitűnik, a másik felet nem annyira az anyagi, vagyoni kérdés, hanem inkább az illető személy erkölcse, jelleme érdekli. Ezen pontosabban azt kell érteni, mire viheti ez a Kangecu. Persze nem mintha ők kérkedni akarnának vele, ha elnyeri a doktori címet. A félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy amikor a minap itt járt az asszony, és Meitei tücsköt-bogarat összehordott, azért téged senki sem hibáztat. A nagyságos asszony igen egyenes, becsületes embernek tart téged. Kizárólag Meitei kárhoztatható... Nézd: ha az emberünkből doktor lesz, az a világ szemében Kanedáék tekintélyét, hitelét is növelné. Mit gondolsz, ez a Kangecu tervez-e, hogy a közeljövőben beadja a disszertációját, s vajon elnyeri-e a doktori fokozatot? No persze, kell is Kanedáéknak az ilyen vagy olyan doktorátus! De hát a világ kedvéért ugye... szeretnék tudni.
Mindezt végiggondolva kiviláglott, hogy nem is olyan oktalan a feltétel, melyet a másik fél szabott. Ha pedig valami nem oktalan, azt a gazdám mindig helyesli. Most is bólogatott Szuzuki javaslatára. Ilyen egyszerű, becsületes ember az én gazdám.
- Jól van hát. Ha Kangecu legközelebb eljön, unszolni fogom, hogy írja már meg a dolgozatát! Viszont mégiscsak meg kellene előbb kérdezni tőle, hogy el akarja-e venni Kanedáék leányát.
- Ugyan, mit akadékoskodol? Így sohasem jutunk vele dűlőre. Célszerűbb, ha csak úgy, beszéd közben hozod előtte szóba a dolgot és figyelsz, hogyan kap rajta.
- ... hogyan kap rajta?
- Na jó, ez nem éppen a helyes kifejezés... beszélgess vele természetesen és magad is rájössz.
- Lehet, hogy te rájönnél, de én ezt nem tudom megítélni, nem értek az ilyesmihez.
- Jól van, na. Ha nem értesz, hát nem értesz. De legalább ne zavard össze hiábavaló fecsegésekkel, mint Meitei. Nem is kell ösztökélned semmire sem, hiszen a maga dolgában csak rá tartozik a végső döntés. Csak arra kérlek, ha idejön és beszélgettek, ne tartsd vissza szándékától. Tulajdonképpen nem is rólad van itt szó, hanem Meiteiről. Ha az kinyitja a száját, rögtön kész a baj!
S amint így nagyban igyekszik befeketíteni Meiteit - fesd csak a falra az ördögöt! -, megjelenik maga a szóban forgó professzor, de észrevétlenül, hiszen szokásához híven a hátsó konyhaajtón keresztül állít be olyan hirtelen, mintha csak a tavaszi szél hozta volna.
- Nahát! Ritka vendég van a háznál! Ennek aztán nem lehet annyival kiszúrni a szemét, mint a magamfajta közönséges látogatónak! No nézd csak! Még a harapnivaló is a Fudzsimurából van, nem úgy, mint máskor! - S ezzel Meitei professzor már el is tüntetett egy finom zselét a szájában. Szuzuki nem tudta, hová legyen zavarában. A gazda mosolygott. Meitei a zselén nyammogott. Én meg a verandáról élveztem a pillanat nagyszerűségét. Jó kis pantomim kerekedett ki belőle. Mihez is fogható egy ilyen kimondatlan kérdésekkel terhes drámai jelenet? Talán csak a Zen papjainak hangtalan, lélektől lélekig ható párbeszédeihez...
- És én még azt hittem, egész életedben vándorolsz majd, mint a varjú, s lám, egyszer csak előkerültél. Hát ezt is megértük... Az ember néha a legvadabb meglepetésekben részesül! - Meitei sem a vendégtől, sem a házigazdától nem zavartatta magát. Még ha tíz esztendővel ezelőtt együtt laktak is, ennyi idő után illenék kissé szertartásosabban köszöntenie Szuzukit. Meitei azonban fütyül a konvencióra.
- Ne űzz gúnyt szegény fejemből. - Szuzuki kitérő választ adott, de még mindig nem tudott magához térni, idegesen babrálta aranyláncát, melyről a fentiekben annyi szó esett. Ekkor a mester egy egészen furcsa kérdéssel állt elő:
- Te, Szuzuki, ültél te már villamoson?
- Na nézd csak! Úgy látszik, ma itt mindenki a bolondját akarja járatni velem! Bármennyire is vidékinek látszom - hatvan villamosvasút-részvényem van!
- No, ez már valami! Nekem is volt nyolcszáznyolcvannyolc és fél részvényem, de sajnos, a molyok megcsócsáltak nyolcszáznyolcvannyolcat és csak a felet hagyták meg. Kár, hogy nem jöttél fel vidékről egy kicsit hamarabb, akkor még volt vagy tíz megrágatlan.
- Látom, az éles nyelved még a régi. De félre a tréfával, nem árt az, ha van az embernek néhány részvénye. Az ilyen tőkének évről évre csak emelkedik az értéke!
- Ahogy mondod! Itt van például ez a fél részvény - háromszoros milliomos lehetek belőle, ha várok vagy ezer évig. Úgy látszik, mindkettőnknek helyén van az esze, megértjük a modern idők szavát, de ez a szerencsétlen Kusami... Ha azt hallja, hogy tőkebefektetés, a legsötétebb üzelmekre gondol - így szólott Meitei, s azzal szájába tömve egy darab édességet, a mesterre tekintett. Az pedig, látva a másik falánkságát, maga is megkívánta a zselét, s rögtön nyúlt is érte. Minden lényeges dolog, mely széles e földön megesik, abból ered, hogy az emberek utánozzák egymást.
- Fütyülök én a tőkére, de azt azért sajnálom, hogy szegény Szoroszaki nem érte meg a villamosjárat bevezetését - szólt a gazdám, s közben komoran vizsgálgatta a nyomot, melyet a fogsora csipkézett a zselébe.
- Ha Szoroszaki villamosozhatott volna, lefogadom, hogy a sinagavai végállomás előtt sose szállt volna le. Igen szórakozott ember volt. Jobb neki, ahol most van, kőbe faragva mint a Természet Híve.
- Kár, hogy Szoroszaki meghalt, igen eszes ember volt - így Szuzuki, mire Meitei késedelem nélkül felvette a fonalat:
- Kitűnő elme volt, hanem szakácsnak csapnivaló. Mikor együtt laktunk és felváltva főztünk, ha ő volt a soros, én mindig elmenekültem a kifőzdébe metéltet enni.
- Hát ez igaz, úgy tudta megfőzni a rizst, hogy oda is kozmált és meg se puhult. A tófut, a zöldséget mind nyersen akarta megetetni velünk, pedig azon hidegen le se lehetett nyelni. - Szuzuki lelke mélyéről feljött az évtizedes undor emléke.
- Abban az időben Kusami volt a legjobb barátja. Minden este együtt ettek mocsis bablevest meg ilyesmit. Most aztán nyögheti a következményét. Idült gyomorbetegség lett belőle. Tulajdonképpen Kusaminak kellett volna előbb meghalnia, hiszen ő sokkal többet evett abból a kotyvalékból.
- Micsoda túlvilági logika! De hagyjuk, mit ettem én, beszéljünk inkább arról, amit ti testmozgásnak neveztetek, vagyis hogy bambuszkardokkal minden este kimentetek a temetőbe és a sírkövekkel vívtatok csatát! Mit mérgelődött miattatok az a kopasz szerzetes!
A gazdám egyáltalán nem adta meg magát, sőt nagy élvezettel hánytorgatta fel Meitei régi viselt dolgait. De Meitei csak nevetett.
- Hahaha! Hogy üvöltött a pap, hogy megzavarjuk a holtak nyugalmát és Buddha őfényessége fejét püföljük! De én még hagyján, nekem csak bambuszkardom volt. Szuzuki volt a kegyetlen martalóc! Puszta kézzel ment a böhöm köveknek és birokra kelt velük. Legalább hármat földhöz nyekkentett.
- Hű, hogy dühöngött az öreg! Követelte, hogy állítsam vissza, ahogy volt, s mikor mondtam, hogy majd hívok kulikat, nem engedte, nekem kellett egyedül csinálnom penitenciaképpen, különben - mint mondta - magát Buddhát sértem meg.
- Jól néztél ki akkor, nem mondom! Pamuttrikóban meg ágyékkötőben, nyakig a sárban...!
- Te meg, mintha mi sem történt volna, közönyösen rajzolgattad, amint ott gürcölök. Vérlázító szemtelenség volt, meg is jegyeztem magamnak. És még arra is emlékszem, mit mondtál. Te tán már elfelejtetted?
- Ki emlékszik arra, mit mondott tíz évvel ezelőtt? Csak annyit tudok felidézni, hogy a sírkövön az állt: "Az Örök Forráshoz megtért nagyméltóságú világi testvér, a Sárga Daru emlékére." A dátum pedig: az Örök Békesség ötödik esztendeje, a Sárkány éve, január hava.1 Szép régi sírkő volt. Ha már ledöntötted, jó lett volna ellopni. Tisztán esztétikai szempontból nézve, olyan gótikus jellegű volt. - Meitei ismét visszatért a hóbortos műítész pózához. Ki hallott már japán gótikáról?
1 1776 januárja.
- Jó, jó, de a megjegyzésed! Azt mondtad, hogy "... én a művészetnek szentelem az életemet, s ezért bármi érdekeset találok égen és földön, előbb lerajzolom, hogy fennmaradjon későbbi tanulmányozás végett. S mivel a tudomány iránti hűség itat át, fájdalom, nem vehetem figyelembe mások magánjellegű keserveit." Ezt mondtad teljes nyugalommal. De ami azt illeti, engem sem hatott meg mások baja túlságosan, ezért sáros kézzel kikaptam a kezedből a vázlatkönyvet és darabokra szaggattam.
- Igen, bizonyára attól kezdve torpant meg ígéretesen indult rajztehetségem. A te erőszakod áldozatául esett. Ezt nem bocsátom meg neked.
- Ne beszélj marhaságokat. Éppenséggel én haragudhatnék terád!
- Meitei már akkor is nagy hencegő volt! - A gazdám megette az édességet, így aztán újból bekapcsolódhatott a társalgásba. - És sohasem tartotta be az ígéreteit. Amikor aztán számon kérték rajta, egyáltalán nem tanúsított megbánást, sőt így meg úgy kimagyarázta magát. Egyszer a templomkertben kinyíltak a bíbormirtuszok, s ő megfogadta, hogy mielőtt elvirágzanak, megírja "Az esztétika elmélete" című értekezését. Tartok tőle - mondtam akkor neki -, hogy nem lesz abból semmi. Erre Meitei közölte, hogy nem is gondolnánk róla, de ő igen erős akaratú férfiú, és komoly fogadást ajánl; a tét legyen egy nagyvonalú vendéglátás valahol a Kandán egy jó európai étteremben. Tudtam, hogy úgyse írja meg a nagy művet, de hogy mégis fogadást mert kötni rá, egy kicsit elbizonytalanított. Nem volt akkoriban annyi pénzem, hogy kifizethessek egy "nagyvonalú" vacsorát a Kandán, európai étteremben. Ezt követően azonban a professzor úr a legcsekélyebb hajlandóságot sem árulta el műve megírására. Eltelt egy hét, eltelt kettő, de egy oldal se készült el. A bíbormirtuszok pedig lassan elhullatták a szirmaikat. Amikor már mutatóba sem maradt belőlük, készültem a remek lakomára. Emberünk azonban nem gondolt az elvesztett fogadással, nyugton járt-kelt, mintha mi sem történt volna. Esze ágában sem volt, hogy betartsa ígéretét.
- És megint kimagyarázta magát? - tette föl Szuzuki a kínálkozó kérdést.
- Úgy van. Megint alakoskodni kezdett. Makacsul egyre csak azt ismételgette, hogy ha képességek dolgában nem is, de akaraterőben feltétlenül felülmúl bennünket.
- De egy oldalt sem írt, igaz? - szólt közbe most maga Meitei.
- Persze hogy nem. Azt mondtad viszont, hogy az akarásban nincs senki, aki téged lehagyna. Az emlékezőképességed a hibás, sajnos azzal sem állsz valami fényesen. Így aztán megvolt a kellő elszántságod az esztétika elméletének megalkotására, mint ahogy ezt ki is nyilvánítottad, de másnapra megfeledkeztél róla. Világos mindebből, hogy a bíbormirtusz szirmainak elhullásakor nem lehetett kész a dolgozat, s hogy ezt nem az akaraterőd, hanem a memóriád rovására kell írni. És mivel az emlékezeted hibádzott, emelt fővel közölheted: semmi sem indokolná, hogy meghívjál arra a vacsorára.
- Ez az! Ez jellemzi tökéletesen a mi Meiteink lényegét. Nagyon jó! - lelkendezett Szuzuki. De beszédének hangneme már rég nem olyan volt, mint Meitei érkezése előtt. Ez a váltás viszont Szuzuki lényének volt a jellemzője.
- Mi ebben annyira jó?! - A mester még most is mérgelődött.
- Rendben van, elismerem, csalódást okoztam neked, de hát nem azért keresek most pénzt és fáradságot nem kímélve pávanyelvet, hogy azzal kárpótoljalak? Várj még egy kicsit türelemmel és ne elégedetlenkedj. Ami pedig a nagy művet illeti, ma egy ilyenről szóló nagyszerű híradás végett jöttem.
- Csodálkoznék, ha egyszer nem valamely nagyszerű híradás végett állítanál be.
-De a mai hírem igazi szenzáció! Ezt még a legmegátalkodottabbak sem vonhatják kétségbe. Tudjátok-e, hogy Kangecu hozzákezdett doktori értekezésének megírásához? Én meg már azt gondoltam, amilyen okos ember, méltóságán alulinak tartja az ilyen kulimunkát. Hogy megváltoztatják az embert az érzelmei! Szaladj, hamar közöld a jó hírt a nagysosasszony orrával! Talán majd álmodik is tőle szépeket a "makktudományok doktoráról"!
Szuzuki Kangecu nevének hallatán titkos jeleket adott szemével-szájával a gazdának, nehogy elszólja magát. Az meg sehogy sem akarta érteni. Hiszen éppen az elébb tette magáévá Szuzuki véleményét, sajnálta meg a szegény szerelmes leányzót, most meg jön Meitei, és felemlegeti a nagysosasszony orrát! Ez eszébe juttatta a múltkori kellemetlen összezörrenést. Az is dühítette, hogy nevetségessé vált. Viszont a hír Kangecu megkezdett jelentős munkájáról minden ajándéknál nagyobb örömöt szerzett neki. Tényleg igaza volt a kérkedő Meiteinek: az utóbbi időben ez volt a legnagyobb szenzáció. Sőt nemcsak egyszerűen szenzáció, hanem valóságos csoda. Most nem érdekes, hogy el akarja-e venni a Kaneda lányt vagy sem. A lényeg: Kangecuból doktor lesz! A mester önmagáról tudta, hogy rajta úgyse lehet segíteni, áll a sarokban, félretolva, mint valami rosszul faragott faszent a kegyszerárus boltjában, de szívből kívánta, hogy a másikat, a nemesebb szívűt, minél hamarabb bearanyozzák.
- Hát valóban elkezdte volna? - lelkendezett, nem törődve Szuzuki jelzéseivel.
- Ezt a kétkedőt! Csak azt nem tudom, hogy a témája a makktermés stabilizálása-e vagy az akasztás mechanikája. De az egy pillanatig sem kétséges, hogy az orrtulajdonos lekötelezve érezheti magát.
Szuzuki mindig kelletlenül összerezzent, amikor az orr emlegetésével szemtelenül utaltak a nagyságos asszonyra, de Meitei Szuzuki ilyetén viselkedését észre se véve fecsegett tovább.
- Én magam viszont a szaglószervek tanulmányozását folytattam, és így bukkantam rá a Tristram Shandy című munkában az orr elméletére. Be kár, hogy Sterne nem láthatta a Kanedáné asszonyság tulajdonában lévő példányt! Méltó lenne rá, hogy orrának híre örökre fennmaradjon és mégis az ismeretlenség homályába kell vesznie! Ha legközelebb idejön, tisztán esztétikai szempontból lerajzolom s megörökítem későbbi tudományos vizsgálódás végett. - Meitei szájából vég nélkül folyt a szó. A mester azonban közbeszólt:
- Úgy látszik, hogy a leányzó hajlandó lenne Kangecuhoz menni.
Tulajdonképpen csak azt ismételte meg, amit ő is az imént hallott Szuzukitól, aki hiába jelzett, rángatózott, mint akit áramütés ért. A mester úgy ki tudta magát vonni e befolyás alól, mint azon testek, melyek nem vezetik az elektromosságot.
- Milyen bizarr gondolat, hogy egy ilyen ember lánya szerelembe essen! Méghozzá az orra hegyéig!
- Bízzunk benne, hogy Kangecu feleségül veszi - így a gazdám.
- Miket beszélsz? Hiszen te voltál nemrég még a legjobban a házasság ellen! Meggárgyultál, vagy mi a fene?
- Dehogy, dehogy... én...
- Egyáltalán, mi ütött beléd?! Szuzuki, hallgass ide! Te többé-kevésbé üzletembernek számíthatod magad - téged kérdezlek! Itt ez az illető - ez a Kaneda lány. Másfelől a párját ritkítóan tehetséges Midzusima Kangecu. Ezek úgy illenek egymáshoz, mint a papírlampion a bronzharanghoz. Formára megjárja, de súlyra! Nézhetjük-e ezt ölbe tett kézzel mi, akik Kangecu barátainak tartjuk magunkat? Te, az üzletember el tudod képzelni?
- Ez igen! Tíz év alatt sem változtál semmit. Irigyellek, tanult barátom! - tért ki az egyenes válasz elől Szuzuki, mint a fűzfavessző a viharban.
- Ha már így elismersz, hadd tanítsalak még valamire. A régi görögök igen nagyra tartották a testedzést és értékes díjakat tűztek ki a versenyek győztesei számára, hogy mindenképpen ösztönözzék a testedzés nemes törekvését. Érdekes módon azonban nem maradt fenn semmilyen feljegyzés arról, hogy a tudósoknak ismereteik gyarapítására bármilyen pályadíjat felajánlottak volna. Ilyen adat máig sem került elő.
- Csakugyan, milyen különös. - Szuzuki bármeddig elment az alkalmazkodásban.
- Én viszont éppen három napja szépészeti vizsgálódásaim során meglepő felfedezést tettem, mely évszázadok töprengésének tárgyát egy csapásra és végérvényesen megmagyarázza. S mint amikor az isteni szikra megvilágosítja az elmét, hátborzongató gyönyörűséggel eljutottam a megismerés teljességére, mely egybebűvöli az ég és föld összes élvezetét!
Meiteit úgy elragadta az ékesszólás, hogy még a mézes-mázos Szuzukinak is kezdett elege lenni belőle. A gazdám meg idegesen kocogtatta a tányér szélét elefántcsont pálcikájával. "Megint kezdi", gondolta. De Meitei csak folytatta a mondókáját, látszott rajta, mennyire kedvét leli benne.
- És ki volt az, aki ezredévek távolából segítő kezet nyújtott csekélységemnek, hogy ezen ellentmondás feneketlen mélységéből a magasztos megértésre eljussak? Maga Arisztotelész, akit méltán neveznek a tudományok atyjának, s aki a peripatetikusok iskolájának őse. Magyarázata a következőképp foglalható össze... légy szíves, ne idegesíts ezzel a kocogtatással, Kusami! Szóval a görög versenyeken a díj értékesebb volt, mint a teljesítmény, mellyel kiérdemelték, mert jutalmazni és ösztönözni egyaránt akartak. Ha ez a helyzet a testedzéssel, mit érdemelt a tudomány? A tudományos teljesítményért is értékesebb jutalmat kellett volna hogy adjanak. De van-e értékesebb kincs a világon, mint a tudás? Bizony nincsen. Az ostoba el sem juthat a tudás fönségességéhez, hanem csak csorbát ejt rajta. Építhet valaki akkora hegyet a kincsesládáiból, mint az Olümposz, vagy rászánhatja Krőzus vagyonát, hogy elérje a bölcsességet, fáradozása eredménytelen marad, ha megfeszül, sem tudja megkaparintani. Világos tehát, hogy arany-, ezüst- és rézpénz a bölcsességgel össze nem vethető.
Na kérem, miután lefektettük az alapelveket, nézzük az alkalmazást. Miféle illető ez a Kaneda? Olyasforma, mint amikor egy bankóra orrot-szemet rakunk, nem igaz? Képletesen szólva, Kaneda nem több egy testet öltött bankjegynél. Ha pedig egy ilyen élő pénznek leánya van, az legfeljebb két lábon járó utalvány lehet. Na már most térjünk vissza Kangecura. Hát ő mennyit érhet? A legelőkelőbb iskolákban végzett, ahol mindig a legelsők között haladt, azonfelül még a haorija zsinórzata is ősi, és éjt nappallá téve fáradozik a makktermés stabilizálásának kidolgozásán. S ha mindez nem elég: olyan tézisek megfogalmazására adta fejét, melyekkel magát Lord Kelvint is lepipálja majd. Előfordult, igaz, hogy az Adzuma-hídon kipróbálta azt a művészetet is, mely az élet elveszejtését célozza, ámde melyik heves vérű fiatalembert ne rohannának meg néha ilyen kísértések? Ez még nem szolgáltat okot arra, hogy kételkedjünk ismeretei tárházának mesés gazdagságában. Ha megengedik nekem, hogy ismét képes beszéddel éljek: Kangecu maga a két lábon járó könyvtár. Bölcsességgel töltött huszonnyolcas kaliberű gránát. S ha ez egyszer utat vág magának a tudomány világában, s ott detonál! Ha ott egyszer felrobban, akkor... felrobban és kész.
Mikor Meitei idáig ért, egyszer csak kifogyott a híres meitei-féle képes beszédekből, s hogy én is egy ilyennel éljek, szónoklata elejének sárkányfejéhez csak gyíkfarkat sikerült kerítene. Kissé elbizonytalanodottnak látszott, de azért kisvártatva folytatta:
- A két lábon járó utalvány pedig - atomjaira hullik majd szét. Ilyen leányzóval Kangecut összeboronálni badarság. Tiltakozom. Olyan ez, mintha az állatok országának legértelmesebbikét, az elefántot és egy mohó, ostoba kismalacot akarnánk összehozni. Igazam van, Kusami? - adta át a szót a mesternek Meitei, ám az csak a tányérját kocogtatta, maga néma maradt.
- Nem egészen úgy van az... - ellenkezett tétován Szuzuki. Nem tudhatta, hogy Meitei vádbeszéde befejeztével melyik oldalra áll a mester, aki olyan szeszélyes és kiszámíthatatlan. Egyetlen ésszerű megoldást látott csak maga előtt: amennyire lehetséges, kivédeni Meitei támadását valami ügyes mellébeszéléssel, hogy véget vessen a kínos helyzetnek. Szuzukinak megvolt a magához való esze. Tudta, hogy a mai világban amennyire csak lehet, óvakodni kell a szükségtelen összeütközésektől, hogy a merész rohamok feudális korszaka lejárt. Az emberi élet értelme nem a dolgokról való hasztalan fecsegés, hanem azok végrehajtása. Vélekedése szerint csakis az érheti el a célját, aki kitart amellett, hogy vigye valamire. Félre tehát a töprengéssel és a merész rohamokkal! Ha a karrierünkkel törődünk, bizton eljutunk a földi élet édenkertjébe! Mióta csak kikerült az iskolából, minden sikerét annak köszönhette, hogy erre az édenre függesztette tekintetét, ez az édeni cél juttatta aranyórájához láncostul, ennek révén nyerte el Kanedáék bizalmát, így jutott el Kusamiig, hogy érveivel meggyőzze és ebben az ügyben is sikert arasson. Legalább nyolc-kilenc tizedes arányban. De most betoppant Meitei, ez a szertelen jellem, aki felette áll a bevett szabályoknak, beszéde eltér a normálistól, de van benne valami lélektani jártasság, mellyel össze tudja zavarni az embert.
Adva van tehát egy korszerű gondolkodású úriember, aki felfedezte az édeni célt, Szuzuki Tódzsúró, s ezzel karriert csinált, s ugyanakkor adva van valaki, akit édeni céljával együtt most sarokba szorítottak - ez is Szuzuki Tódzsúró.
- Fogalmad sincs a dolgokról, azért játszod itt az elfogulatlant! Még hogy "nem egészen úgy van az"! Példátlanul kifinomult szóhasználat, de ha láttad volna, mikor betört ide az az ormányos, akármennyire az üzletemberek szószólója vagy is, visszahőköltél volna. Igaz, Kusami? Ezt is kihozta a sodrából!
- Mégis engem becsülnek többre Kanedáéknál, nem téged!
- Hahahaha! Ez aztán az önbizalom! Becsülnek, mi? Azért csúfolnak az iskolában a saját tanítványaid is "barbár teának"?! Én magam nem maradok le senki mögött akaraterő dolgában, de ilyen fantasztikus beképzeltség sose telne tőlem. Ez valósággal csodálatra méltó!
- Ugyan mi van abban, hogy a dák ezt-azt mond a tanárjáról? Sainte-Beuve, minden idők egyik legnagyobb kritikusa a párizsi egyetemen annyira népszerűtlen volt, hogy az utcán - diákjai várható támadásai elleni védekezésül - ruhaujjában tőrt kellett hordania. Vagy ott van Brunetiére, aki magát Zolát bírálta meg ugyancsak a párizsi egyetemen...
- De hol vagy te attól, hogy egyetemi tanárnak tarthasd magad! Ha egy angol olvasókönyvet bifláztató iskolamester ilyen nagyságokhoz hasonlítja magát, az olyan, mintha egy makréla vetekedne a bálnákkal.
- Gondolod te! Sainte-Beuve és jómagam egyformán tudósok vagyunk!
- Micsoda önteltség! Azért jobb, ha nem utánzod a franciákat, mert veszélyes ám tőrrel sétifikálni! Még megvágod magad. A te kezedbe tollkés se való, inkább vegyél a bazársoron egy játék puskát, azt a válladra akaszthatod, s úgy már jó lesz! Az majd illik hozzád. Mi, Szuzuki?
Szuzuki, látva, hogy a társalgás elkanyarodott a Kaneda-ügytől, fellélegzett.
- Ah! Keresetlen stílusod még mindig a régi élvezetet nyújtja hallgatódnak! Most, hogy tíz év után ismét láthattalak, úgy érzem magam, mintha egy szűk és kínosan nyílegyenes útról szép, széles mezőre jutottam volna. Neked köszönhetjük, hogy a kisded társaságunk csevegése egyáltalán nem vált feszélyezetté. Milyen kellemetlen, mikor az embernek az üzleti világban minden szavára ügyelnie kell! Az az állandó rettegés meg feszültség! Végül is a csevegés nem bűn! Ezért jó, ha az ember összekerül a régi iskolatársakkal és elengedheti magát! Tartom szerencsémnek, hogy ilyen váratlanul találkozhattunk. Sajnos azonban ma még dolgom van, s így most elköszönnék - szólt Szuzuki, s azzal fölemelkedett. Erre Meitei is felállt:
- Megyek én is. Részt kell vennem az Előadóművészeteket Megújító Társaság ülésén Nihombasiban. Egy darabig veled tartok.
- Nagyszerű. Milyen régen sétálgattunk már együtt!
S ezzel a két férfiú kart karba öltve távozott.

第四章

例によって金田邸へ忍び込む。
 
例によってとは今更いまさら解釈する必要もない。しばしば自乗じじょうしたほどの度合を示すことばである。一度やった事は二度やりたいもので、二度試みた事は三度試みたいのは人間にのみ限らるる好奇心ではない、猫といえどもこの心理的特権を有してこの世界に生れ出でたものと認定していただかねばならぬ。三度以上繰返す時始めて習慣なる語を冠せられて、この行為が生活上の必要と進化するのもまた人間と相違はない。何のために、かくまで足繁あししげく金田邸へ通うのかと不審を起すならその前にちょっと人間に反問したい事がある。なぜ人間は口から煙を吸い込んで鼻から吐き出すのであるか、腹のしにも血の道の薬にもならないものを、はずかしもなく吐呑とどんしてはばからざる以上は、吾輩が金田に出入しゅつにゅうするのを、あまり大きな声でとがてをして貰いたくない。金田邸は吾輩の煙草たばこである。
 
忍び込むと云うと語弊がある、何だか泥棒か間男まおとこのようで聞き苦しい。吾輩が金田邸へ行くのは、招待こそ受けないが、決してかつお切身きりみをちょろまかしたり、眼鼻が顔の中心に痙攣的けいれんてきに密着しているちん君などと密談するためではない。――何探偵?――もってのほかの事である。およそ世の中に何がいやしい家業かぎょうだと云って探偵と高利貸ほど下等な職はないと思っている。なるほど寒月君のために猫にあるまじきほどの義侠心ぎきょうしんを起して、一度ひとたびは金田家の動静を余所よそながらうかがった事はあるが、それはただの一遍で、その後は決して猫の良心に恥ずるような陋劣ろうれつな振舞を致した事はない。――そんなら、なぜ忍び込むうような胡乱うろんな文字を使用した?――さあ、それがすこぶる意味のある事だて。元来吾輩の考によると大空たいくうは万物をおおうため大地は万物をせるために出来ている――いかに執拗しつような議論を好む人間でもこの事実を否定する訳には行くまい。さてこの大空大地たいくうだいちを製造するために彼等人類はどのくらいの労力をついやしているかと云うと尺寸せきすんの手伝もしておらぬではないか。自分が製造しておらぬものを自分の所有とめる法はなかろう。自分の所有と極めてもつかえないが他の出入しゅつにゅうを禁ずる理由はあるまい。この茫々ぼうぼうたる大地を、小賢こざかしくも垣をめぐらし棒杭ぼうぐいを立てて某々所有地などとかくし限るのはあたかもかの蒼天そうてん縄張なわばりして、この部分はわれの天、あの部分はかれの天と届け出るような者だ。もし土地を切り刻んで一坪いくらの所有権を売買するなら我等が呼吸する空気を一尺立方に割って切売をしても善い訳である。空気の切売が出来ず、空の縄張が不当なら地面の私有も不合理ではないか。如是観にょぜかんによりて、如是法にょぜほうを信じている吾輩はそれだからどこへでも這入はいって行く。もっとも行きたくない処へは行かぬが、志す方角へは東西南北の差別は入らぬ、平気な顔をして、のそのそと参る。金田ごときものに遠慮をする訳がない。――しかし猫の悲しさは力ずくでは到底とうてい人間にはかなわない。強勢は権利なりとの格言さえあるこの浮世に存在する以上は、いかにこっちに道理があっても猫の議論は通らない。無理に通そうとすると車屋の黒のごとく不意に肴屋さかなや天秤棒てんびんぼうくらう恐れがある。理はこっちにあるが権力は向うにあると云う場合に、理を曲げて一も二もなく屈従するか、または権力の目をかすめて我理を貫くかと云えば、吾輩は無論後者をえらぶのである。天秤棒は避けざるべからざるが故に、ばざるべからず。人の邸内へは這入り込んで差支さしつかえなき故まざるを得ず。この故に吾輩は金田邸へ忍び込むのである。
 忍び込む
が重なるにつけ、探偵をする気はないが自然金田君一家の事情が見たくもない吾輩の眼に映じて覚えたくもない吾輩の脳裏のうりに印象をとどむるに至るのはやむを得ない。鼻子夫人が顔を洗うたんびに念を入れて鼻だけ拭く事や、富子令嬢が阿倍川餅あべかわもち無暗むやみに召し上がらるる事や、それから金田君自身が――金田君は妻君に似合わず鼻の低い男である。単に鼻のみではない、顔全体が低い。小供の時分喧嘩をして、餓鬼大将がきだいしょうのために頸筋くびすじつらまえられて、うんと精一杯に土塀どべいし付けられた時の顔が四十年後の今日こんにちまで、因果いんがをなしておりはせぬかとあやしまるるくらい平坦な顔である。至極しごく穏かで危険のない顔には相違ないが、何となく変化に乏しい。いくらおこってもたいらかな顔である。――その金田君がまぐろ刺身さしみを食って自分で自分の禿頭はげあたまをぴちゃぴちゃたたく事や、それから顔が低いばかりでなく背が低いので、無暗に高い帽子と高い下駄を穿く事や、それを車夫がおかしがって書生に話す事や、書生がなるほど君の観察は機敏だと感心する事や、――一々数え切れない。
 近頃は勝手口の横を庭へ通り抜けて、
築山つきやまの陰から向うを見渡して障子が立て切って物静かであるなと見極めがつくと、徐々そろそろ上り込む。もし人声がにぎやかであるか、座敷から見透みすかさるる恐れがあると思えば池を東へ廻って雪隠せついんの横から知らぬえんの下へ出る。悪い事をしたおぼえはないから何も隠れる事も、恐れる事もないのだが、そこが人間と云う無法者に逢っては不運とあきらめるより仕方がないので、もし世間が熊坂長範くまさかちょうはんばかりになったらいかなる盛徳の君子もやはり吾輩のような態度に出ずるであろう。金田君は堂々たる実業家であるからもとより熊坂長範のように五尺三寸を振り廻す気遣きづかいはあるまいが、うけたまわる処によれば人を人と思わぬ病気があるそうである。人を人と思わないくらいなら猫を猫とも思うまい。して見れば猫たるものはいかなる盛徳の猫でも彼の邸内で決して油断は出来ぬわけである。しかしその油断の出来ぬところが吾輩にはちょっと面白いので、吾輩がかくまでに金田家の門を出入しゅつにゅうするのも、ただこの危険がおかして見たいばかりかも知れぬ。それは追ってとくと考えた上、猫の脳裏のうりを残りなく解剖し得た時改めて御吹聴ごふいちょうつかまつろう。
 今日はどんな模様だなと、例の築山の
芝生しばふの上にあごを押しつけて前面を見渡すと十五畳の客間を弥生やよいの春に明け放って、中には金田夫婦と一人の来客との御話おはなし最中さいちゅうである。生憎あいにく鼻子夫人の鼻がこっちを向いて池越しに吾輩の額の上を正面からにらめ付けている。鼻に睨まれたのは生れて今日が始めてである。金田君は幸い横顔を向けて客と相対しているから例の平坦な部分は半分かくれて見えぬが、その代り鼻の在所ありかが判然しない。ただ胡麻塩ごましお色の口髯くちひげが好い加減な所から乱雑に茂生もせいしているので、あの上にあなが二つあるはずだと結論だけは苦もなく出来る。春風はるかぜもああ云うなめらかな顔ばかり吹いていたら定めてらくだろうと、ついでながら想像をたくましゅうして見た。御客さんは三人のうちで一番普通な容貌ようぼうを有している。ただし普通なだけに、これぞと取り立てて紹介するに足るような雑作ぞうさくは一つもない。普通と云うと結構なようだが、普通のきょく平凡の堂にのぼり、庸俗の室にったのはむしろ憫然びんぜんの至りだ。かかる無意味な面構つらがまえを有すべき宿命を帯びて明治の昭代しょうだいに生れて来たのは誰だろう。例のごとく椽の下まで行ってその談話を承わらなくては分らぬ。
「……それで
さいがわざわざあの男の所まで出掛けて行って容子ようすを聞いたんだがね……」と金田君は例のごとく横風おうふうな言葉使である。横風ではあるがごう峻嶮しゅんけんなところがない。言語も彼の顔面のごとく平板尨大へいばんぼうだいである。
「なるほどあの男が水島さんを教えた事がございますので――なるほど、よい御思い付きで――なるほど」となるほどずくめのは御客さんである。
「ところが何だか要領を得んので」
「ええ
苦沙弥くしゃみじゃ要領を得ないわけで――あの男は私がいっしょに下宿をしている時分から実にえ切らない――そりゃ御困りでございましたろう」と御客さんは鼻子夫人の方を向く。
「困るの、困らないのってあなた、
わたしゃこの年になるまで人のうちへ行って、あんな不取扱ふとりあつかいを受けた事はありゃしません」と鼻子は例によって鼻嵐を吹く。
「何か無礼な事でも申しましたか、
むかしから頑固がんこな性分で――何しろ十年一日のごとくリードル専門の教師をしているのでも大体御分りになりましょう」と御客さんはていよく調子を合せている。
「いや御話しにもならんくらいで、
さいが何か聞くとまるで剣もほろろの挨拶だそうで……」
「それは
しからん訳で――一体少し学問をしているととかく慢心がきざすもので、その上貧乏をすると負け惜しみが出ますから――いえ世の中には随分無法な奴がおりますよ。自分の働きのないのにゃ気が付かないで、無暗むやみに財産のあるものに喰って掛るなんてえのが――まるで彼等の財産でもき上げたような気分ですから驚きますよ、あははは」と御客さんは大恐悦のていである。
「いや、まことに
言語同断ごんごどうだんで、ああ云うのは必竟ひっきょう世間見ずの我儘わがままから起るのだから、ちっとらしめのためにいじめてやるが好かろうと思って、少し当ってやったよ」
「なるほどそれでは
大分だいぶ答えましたろう、全く本人のためにもなる事ですから」と御客さんはいかなる当り方うけたまわらぬ先からすでに金田君に同意している。
「ところが鈴木さん、まあなんて頑固な男なんでしょう。学校へ出ても
福地ふくちさんや、津木つきさんには口もかないんだそうです。恐れ入って黙っているのかと思ったらこの間は罪もない、たくの書生をステッキを持って追っ懸けたってんです――三十づらさげて、よく、まあ、そんな馬鹿な真似が出来たもんじゃありませんか、全くやけで少し気が変になってるんですよ」
「へえどうしてまたそんな乱暴な事をやったんで……」とこれには、さすがの御客さんも少し不審を起したと見える。
「なあに、ただあの男の前を何とか云って通ったんだそうです、すると、いきなり、ステッキを持って
跣足はだしで飛び出して来たんだそうです。よしんば、ちっとやそっと、何か云ったって小供じゃありませんか、髯面ひげづら大僧おおぞうの癖にしかも教師じゃありませんか」
「さよう教師ですからな」と御客さんが云うと、金田君も「教師だからな」と云う。教師たる以上はいかなる侮辱を受けても木像のようにおとなしくしておらねばならぬとはこの三人の期せずして一致した論点と見える。
「それに、あの迷亭って男はよっぽどな
酔興人すいきょうじんですね。役にも立たないうそ八百を並べ立てて。わたしゃあんな変梃へんてこな人にゃ初めて逢いましたよ」
「ああ迷亭ですか、あいかわらず
法螺ほらを吹くと見えますね。やはり苦沙弥の所で御逢いになったんですか。あれに掛っちゃたまりません。あれもむかし自炊の仲間でしたがあんまり人を馬鹿にするものですからく喧嘩をしましたよ」
「誰だって怒りまさあね、あんなじゃ。そりゃ嘘をつくのも
うござんしょうさ、ね、義理が悪るいとか、ばつを合せなくっちゃあならないとか――そんな時には誰しも心にない事を云うもんでさあ。しかしあの男のはかなくってすむのに矢鱈やたらに吐くんだから始末にえないじゃありませんか。何が欲しくって、あんな出鱈目でたらめを――よくまあ、しらじらしく云えると思いますよ」
「ごもっともで、全く道楽からくる嘘だから困ります」
「せっかくあなた真面目に聞きに行った水島の事も
滅茶滅茶めちゃめちゃになってしまいました。わたし剛腹ごうはら忌々いまいましくって――それでも義理は義理でさあ、人のうちへ物を聞きに行って知らん顔の半兵衛もあんまりですから、あとで車夫にビールを一ダース持たせてやったんです。ところがあなたどうでしょう。こんなものを受取る理由がない、持って帰れって云うんだそうで。いえ御礼だから、どうか御取り下さいって車夫が云ったら――くいじゃあありませんか、俺はジャムは毎日めるがビールのようなにがい者は飲んだ事がないって、ふいと奥へ這入はいってしまったって――言い草に事を欠いて、まあどうでしょう、失礼じゃありませんか」
「そりゃ、ひどい」と御客さんも今度は本気に
ひどいと感じたらしい。
「そこで今日わざわざ君を招いたのだがね」としばらく途切れて金田君の声が聞える。「そんな馬鹿者は陰から、からかってさえいればすむようなものの、少々それでも困る事があるじゃて……」と
まぐろの刺身を食う時のごとく禿頭はげあたまをぴちゃぴちゃたたく。もっとも吾輩はえんの下にいるから実際叩いたか叩かないか見えようはずがないが、この禿頭の音は近来大分だいぶ聞馴れている。比丘尼びくにが木魚の音を聞き分けるごとく、椽の下からでも音さえたしかであればすぐ禿頭だなと出所しゅっしょを鑑定する事が出来る。「そこでちょっと君をわずらわしたいと思ってな……」
「私に出来ます事なら何でも御遠慮なくどうか――今度東京勤務と云う事になりましたのも全くいろいろ御心配を掛けた結果にほかならん訳でありますから」と御客さんは快よく金田君の依頼を承諾する。この
口調くちょうで見るとこの御客さんはやはり金田君の世話になる人と見える。いやだんだん事件が面白く発展してくるな、今日はあまり天気がいので、来る気もなしに来たのであるが、こう云う好材料をようとは全く思いけなんだ。御彼岸おひがんにお寺詣てらまいりをして偶然方丈ほうじょう牡丹餅ぼたもちの御馳走になるような者だ。金田君はどんな事を客人に依頼するかなと、椽の下から耳を澄して聞いている。
「あの苦沙弥と云う
変物へんぶつが、どう云う訳か水島に智慧ぢえをするので、あの金田の娘を貰ってはかんなどとほのめかすそうだ――なあ鼻子そうだな」
「ほのめかすどころじゃないんです。あんな奴の娘を貰う馬鹿がどこの国にあるものか、寒月君決して貰っちゃいかんよって云うんです」
「あんな奴とは何だ失敬な、そんな乱暴な事を云ったのか」
「云ったどころじゃありません、ちゃんと車屋の神さんが知らせに来てくれたんです」
「鈴木君どうだい、御聞の通りの次第さ、随分厄介だろうが?」
「困りますね、ほかの事と違って、こう云う事には他人が
みだりに容喙ようかいするべきはずの者ではありませんからな。そのくらいな事はいかな苦沙弥でも心得ているはずですが。一体どうした訳なんでしょう」
「それでの、君は学生時代から苦沙弥と同宿をしていて、今はとにかく、昔は親密な間柄であったそうだから御依頼するのだが、君当人に逢ってな、よく利害を
さとして見てくれんか。何かおこっているかも知れんが、怒るのはむこうるいからで、先方がおとなしくしてさえいれば一身上の便宜も充分計ってやるし、気にわるような事もやめてやる。しかし向が向ならこっちもこっちと云う気になるからな――つまりそんなを張るのは当人の損だからな」
「ええ全くおっしゃる通り
な抵抗をするのは本人の損になるばかりで何の益もない事ですから、善く申し聞けましょう」
「それから娘はいろいろと申し込もある事だから、必ず水島にやると
める訳にも行かんが、だんだん聞いて見ると学問も人物も悪くもないようだから、もし当人が勉強して近い内に博士にでもなったらあるいはもらう事が出来るかも知れんくらいはそれとなくほのめかしても構わん」
「そう云ってやったら当人も
はげみになって勉強する事でしょう。よろしゅうございます」
「それから、あの妙な事だが――水島にも似合わん事だと思うが、あの
変物へんぶつの苦沙弥を先生先生と云って苦沙弥の云う事は大抵聞く様子だから困る。なにそりゃ何も水島に限る訳では無論ないのだから苦沙弥が何と云って邪魔をしようと、わしの方は別に差支さしつかえもせんが……」
「水島さんが可哀そうですからね」と鼻子夫人が口を出す。
「水島と云う人には逢った事もございませんが、とにかくこちらと御縁組が出来れば
生涯しょうがいの幸福で、本人は無論異存はないのでしょう」
「ええ水島さんは貰いたがっているんですが、苦沙弥だの迷亭だのって変り者が何だとか、かんだとか云うものですから」
「そりゃ、善くない事で、相当の教育のあるものにも似合わん
所作しょさですな。よく私が苦沙弥の所へ参って談じましょう」
「ああ、どうか、御面倒でも、一つ願いたい。それから実は水島の事も苦沙弥が一番
くわしいのだがせんだってさいが行った時は今の始末で碌々ろくろく聞く事も出来なかった訳だから、君から今一応本人の性行学才等をよく聞いて貰いたいて」
「かしこまりました。今日は土曜ですからこれから廻ったら、もう帰っておりましょう。近頃はどこに住んでおりますか知らん」
「ここの前を右へ突き当って、左へ一丁ばかり行くと崩れかかった黒塀のあるうちです」と鼻子が教える。
「それじゃ、つい近所ですな。訳はありません。帰りにちょっと寄って見ましょう。なあに、大体分りましょう
標札ひょうさつを見れば」
「標札はあるときと、ないときとありますよ。名刺を
御饌粒ごぜんつぶで門へり付けるのでしょう。雨がふるとがれてしまいましょう。すると御天気の日にまた貼り付けるのです。だから標札はあてにゃなりませんよ。あんな面倒臭い事をするよりせめて木札きふだでも懸けたらよさそうなもんですがねえ。ほんとうにどこまでも気の知れない人ですよ」
「どうも驚きますな。しかし崩れた黒塀のうちと聞いたら大概分るでしょう」
「ええあんな汚ないうちは町内に一軒しかないから、すぐ分りますよ。あ、そうそうそれで分らなければ、好い事がある。何でも屋根に草が
えたうちを探して行けば間違っこありませんよ」
「よほど特色のある
いえですなアハハハハ」
 鈴木君が御光来になる前に帰らないと、少し都合が悪い。談話もこれだけ聞けば大丈夫沢山である。
えんの下を伝わって雪隠せついんを西へ廻って築山つきやまの陰から往来へ出て、急ぎ足で屋根に草の生えているうちへ帰って来て何喰わぬ顔をして座敷の椽へ廻る。
 主人は椽側へ
白毛布しろげっとを敷いて、腹這はらばいになってうららかな春日はるび甲羅こうらを干している。太陽の光線は存外公平なもので屋根にペンペン草の目標のある陋屋ろうおくでも、金田君の客間のごとく陽気に暖かそうであるが、気の毒な事には毛布けっとだけが春らしくない。製造元では白のつもりで織り出して、唐物屋とうぶつやでも白の気で売りさばいたのみならず、主人も白と云う注文で買って来たのであるが――何しろ十二三年以前の事だから白の時代はとくに通り越してただ今は濃灰色のうかいしょくなる変色の時期に遭遇そうぐうしつつある。この時期を経過して他の暗黒色に化けるまで毛布の命が続くかどうだかは、疑問である。今でもすでに万遍なくり切れて、竪横たてよこの筋は明かに読まれるくらいだから、毛布と称するのはもはや僭上せんじょうの沙汰であって、毛の字ははぶいて単にットとでも申すのが適当である。しかし主人の考えでは一年持ち、二年持ち、五年持ち十年持った以上は生涯しょうがい持たねばならぬと思っているらしい。随分呑気のんきな事である。さてその因縁いんねんのある毛布けっとの上へぜん申す通り腹這になって何をしているかと思うと両手で出張ったあごを支えて、右手の指の股に巻煙草まきたばこを挟んでいる。ただそれだけである。もっとも彼がフケだらけの頭のうちには宇宙の大真理が火の車のごとく廻転しつつあるかも知れないが、外部から拝見したところでは、そんな事とは夢にも思えない。
 煙草の火はだんだん吸口の方へ
せまって、一寸いっすんばかり燃え尽した灰の棒がぱたりと毛布の上に落つるのも構わず主人は一生懸命に煙草から立ちのぼる煙の行末を見詰めている。その煙りは春風に浮きつ沈みつ、流れる輪を幾重いくえにも描いて、紫深き細君の洗髪あらいがみの根本へ吹き寄せつつある。――おや、細君の事を話しておくはずだった。忘れていた。
 細君は主人に
しりを向けて――なに失礼な細君だ? 別に失礼な事はないさ。礼も非礼も相互の解釈次第でどうでもなる事だ。主人は平気で細君の尻のところへ頬杖ほおづえを突き、細君は平気で主人の顔の先へ荘厳そうごんなる尻をえたまでの事で無礼も糸瓜へちまもないのである。御両人は結婚後一ヵ年も立たぬに礼儀作法などと窮屈な境遇を脱却せられた超然的夫婦である。――さてかくのごとく主人に尻を向けた細君はどう云う了見りょうけんか、今日の天気に乗じて、尺に余る緑の黒髪を、麩海苔ふのりと生卵でゴシゴシ洗濯せられた者と見えて癖のない奴を、見よがしに肩から背へ振りかけて、無言のまま小供の袖なしを熱心に縫っている。実はその洗髪を乾かすために唐縮緬とうちりめん布団ふとんと針箱を椽側えんがわへ出して、うやうやしく主人に尻を向けたのである。あるいは主人の方で尻のある見当けんとうへ顔を持って来たのかも知れない。そこで先刻御話しをした煙草たばこの煙りが、豊かになびく黒髪の間に流れ流れて、時ならぬ陽炎かげろうの燃えるところを主人は余念もなく眺めている。しかしながら煙はもとより一所いっしょとどまるものではない、その性質として上へ上へと立ち登るのだから主人の眼もこの煙りの髪毛かみげもつれ合う奇観を落ちなく見ようとすれば、是非共眼を動かさなければならない。主人はまず腰の辺から観察を始めて徐々じょじょと背中をつたって、肩から頸筋くびすじに掛ったが、それを通り過ぎてようよう脳天に達した時、覚えずあっと驚いた。――主人が偕老同穴かいろうどうけつちぎった夫人の脳天の真中には真丸まんまるな大きな禿はげがある。しかもその禿が暖かい日光を反射して、今や時を得顔に輝いている。思わざるへんにこの不思議な大発見をなした時の主人の眼はまばゆい中に充分の驚きを示して、烈しい光線で瞳孔どうこうの開くのも構わず一心不乱に見つめている。主人がこの禿を見た時、第一彼の脳裏のうりに浮んだのはかのいえ伝来の仏壇に幾世となく飾り付けられたる御灯明皿おとうみょうざらである。彼の一家いっけは真宗で、真宗では仏壇に身分不相応な金を掛けるのが古例である。主人は幼少の時その家の倉の中に、薄暗く飾り付けられたる金箔きんぱく厚き厨子ずしがあって、その厨子の中にはいつでも真鍮しんちゅうの灯明皿がぶら下って、その灯明皿には昼でもぼんやりしたがついていた事を記憶している。周囲が暗い中にこの灯明皿が比較的明瞭に輝やいていたので小供心にこの灯を何遍となく見た時の印象が細君の禿にび起されて突然飛び出したものであろう。灯明皿は一分立たぬに消えた。このたび観音様かんのんさまの鳩の事を思い出す。観音様の鳩と細君の禿とは何等の関係もないようであるが、主人の頭では二つの間に密接な聯想がある。同じく小供の時分に浅草へ行くと必ず鳩に豆を買ってやった。豆は一皿が文久ぶんきゅう二つで、赤い土器かわらけ這入はいっていた。その土器かわらけが、色と云いおおきさと云いこの禿によく似ている。
「なるほど似ているな」と主人が、さも感心したらしく云うと「何がです」と細君は見向きもしない。
「何だって、御前の頭にゃ大きな禿があるぜ。知ってるか」
「ええ」と細君は依然として仕事の手をやめずに答える。別段露見を恐れた様子もない。超然たる模範妻君である。
「嫁にくるときからあるのか、結婚後新たに出来たのか」と主人が聞く。もし嫁にくる前から禿げているなら
だまされたのであると口へは出さないが心のうちで思う。
「いつ出来たんだか覚えちゃいませんわ、禿なんざどうだって
いじゃありませんか」とおおいに悟ったものである。
「どうだって宜いって、自分の頭じゃないか」と主人は少々怒気を帯びている。
「自分の頭だから、どうだって
いんだわ」と云ったが、さすが少しは気になると見えて、右の手を頭に乗せて、くるくる禿をでて見る。「おや大分だいぶ大きくなった事、こんなじゃ無いと思っていた」と言ったところをもって見ると、年に合わして禿があまり大き過ぎると云う事をようやく自覚したらしい。
「女は
まげうと、ここが釣れますから誰でも禿げるんですわ」と少しく弁護しだす。
「そんな速度で、みんな禿げたら、四十くらいになれば、から
薬缶やかんばかり出来なければならん。そりゃ病気に違いない。伝染するかも知れん、今のうち早く甘木さんに見て貰え」と主人はしきりに自分の頭をで廻して見る。
「そんなに人の事をおっしゃるが、あなただって鼻の
あな白髪しらがえてるじゃありませんか。禿が伝染するなら白髪だって伝染しますわ」と細君少々ぷりぷりする。
「鼻の中の白髪は見えんから害はないが、脳天が――ことに若い女の脳天がそんなに禿げちゃ見苦しい。
不具かたわだ」
不具かたわなら、なぜ御貰いになったのです。御自分が好きで貰っておいて不具だなんて……」
「知らなかったからさ。全く
今日きょうまで知らなかったんだ。そんなに威張るなら、なぜ嫁に来る時頭を見せなかったんだ」
「馬鹿な事を! どこの国に頭の試験をして及第したら嫁にくるなんて、ものが在るもんですか」
「禿はまあ我慢もするが、御前は
いが人並はずれて低い。はなはだ見苦しくていかん」
「背いは見ればすぐ分るじゃありませんか、
せいの低いのは最初から承知で御貰いになったんじゃありませんか」
「それは承知さ、承知には相違ないがまだ延びるかと思ったから貰ったのさ」
廿はたちにもなっていが延びるなんて――あなたもよっぽど人を馬鹿になさるのね」と細君はそでなしをほうり出して主人の方にじ向く。返答次第ではその分にはすまさんと云う権幕けんまくである。
廿はたちになったって背いが延びてならんと云う法はあるまい。嫁に来てから滋養分でも食わしたら、少しは延びる見込みがあると思ったんだ」と真面目な顔をして妙な理窟りくつを述べていると門口かどぐちのベルがいきおいよく鳴り立てて頼むと云う大きな声がする。いよいよ鈴木君がペンペン草を目的めあて苦沙弥くしゃみ先生の臥竜窟がりょうくつを尋ねあてたと見える。
 細君は喧嘩を後日に譲って、
倉皇そうこう針箱と袖なしをかかえて茶の間へ逃げ込む。主人は鼠色の毛布けっとを丸めて書斎へ投げ込む。やがて下女が持って来た名刺を見て、主人はちょっと驚ろいたような顔付であったが、こちらへ御通し申してと言い棄てて、名刺を握ったまま後架こうか這入はいった。何のために後架へ急に這入ったか一向要領を得ん、何のために鈴木藤十郎すずきとうじゅうろう君の名刺を後架まで持って行ったのかなおさら説明に苦しむ。とにかく迷惑なのは臭い所へ随行を命ぜられた名刺君である。
 下女が
更紗さらさの座布団をとこの前へ直して、どうぞこれへと引き下がった、あとで、鈴木君は一応室内を見廻わす。床に掛けた花開はなひらく万国春ばんこくのはるとある木菴もくあん贋物にせものや、京製の安青磁やすせいじけた彼岸桜ひがんざくらなどを一々順番に点検したあとで、ふと下女の勧めた布団の上を見るといつのにか一ぴきの猫がすまして坐っている。申すまでもなくそれはかく申す吾輩である。この時鈴木君の胸のうちにちょっとの間顔色にも出ぬほどの風波が起った。この布団は疑いもなく鈴木君のために敷かれたものである。自分のために敷かれた布団の上に自分が乗らぬ先から、断りもなく妙な動物が平然と蹲踞そんきょしている。これが鈴木君の心の平均を破る第一の条件である。もしこの布団が勧められたまま、ぬしなくして春風の吹くに任せてあったなら、鈴木君はわざと謙遜けんそんの意をひょうして、主人がさあどうぞと云うまでは堅い畳の上で我慢していたかも知れない。しかし早晩自分の所有すべき布団の上に挨拶もなく乗ったものは誰であろう。人間なら譲る事もあろうが猫とはしからん。乗り手が猫であると云うのが一段と不愉快を感ぜしめる。これが鈴木君の心の平均を破る第二の条件である。最後にその猫の態度がもっともしゃくに障る。少しは気の毒そうにでもしている事か、乗る権利もない布団の上に、傲然ごうぜんと構えて、丸い無愛嬌ぶあいきょうな眼をぱちつかせて、御前は誰だいと云わぬばかりに鈴木君の顔を見つめている。これが平均を破壊する第三の条件である。これほど不平があるなら、吾輩の頸根くびねっこをとらえて引きずり卸したらさそうなものだが、鈴木君はだまって見ている。堂々たる人間が猫に恐れて手出しをせぬと云う事は有ろうはずがないのに、なぜ早く吾輩を処分して自分の不平をらさないかと云うと、これは全く鈴木君が一個の人間として自己の体面を維持する自重心の故であると察せらるる。もし腕力に訴えたなら三尺の童子も吾輩を自由に上下し得るであろうが、体面を重んずる点より考えるといかに金田君の股肱ここうたる鈴木藤十郎その人もこの二尺四方の真中に鎮座まします猫大明神を如何いかんともする事が出来ぬのである。いかに人の見ていぬ場所でも、猫と座席争いをしたとあってはいささか人間の威厳に関する。真面目に猫を相手にして曲直きょくちょくを争うのはいかにも大人気おとなげない。滑稽である。この不名誉を避けるためには多少の不便は忍ばねばならぬ。しかし忍ばねばならぬだけそれだけ猫に対する憎悪ぞうおの念は増す訳であるから、鈴木君は時々吾輩の顔を見てはにがい顔をする。吾輩は鈴木君の不平な顔を拝見するのが面白いから滑稽の念をおさえてなるべく何喰わぬ顔をしている。
 吾輩と鈴木君の間に、かくのごとき無言劇が行われつつある間に主人は
衣紋えもんをつくろって後架こうかから出て来て「やあ」と席に着いたが、手に持っていた名刺の影さえ見えぬところをもって見ると、鈴木藤十郎君の名前は臭い所へ無期徒刑に処せられたものと見える。名刺こそ飛んだ厄運やくうんに際会したものだと思うもなく、主人はこの野郎と吾輩のえりがみをつかんでえいとばかりに椽側えんがわたたきつけた。
「さあ敷きたまえ。珍らしいな。いつ東京へ出て来た」と主人は旧友に向って布団を勧める。鈴木君はちょっとこれを裏返した上で、それへ坐る。
「ついまだ忙がしいものだから報知もしなかったが、実はこの間から東京の本社の方へ帰るようになってね……」
「それは結構だ、
大分だいぶ長く逢わなかったな。君が田舎いなかへ行ってから、始めてじゃないか」
「うん、もう十年近くになるね。なにその後時々東京へは出て来る事もあるんだが、つい用事が多いもんだから、いつでも失敬するような訳さ。
るく思ってくれたもうな。会社の方は君の職業とは違って随分忙がしいんだから」
「十年立つうちには大分違うもんだな」と主人は鈴木君を見上げたり見下ろしたりしている。鈴木君は頭を
美麗きれいに分けて、英国仕立のトウィードを着て、派手な襟飾えりかざりをして、胸に金鎖りさえピカつかせている体裁、どうしても苦沙弥くしゃみ君の旧友とは思えない。
「うん、こんな物までぶら下げなくちゃ、ならんようになってね」と鈴木君はしきりに金鎖りを気にして見せる。
「そりゃ本ものかい」と主人は
無作法ぶさほうな質問をかける。
「十八金だよ」と鈴木君は笑いながら答えたが「君も大分年を取ったね。たしか小供があるはずだったが一人かい」
「いいや」
「二人?」
「いいや」
「まだあるのか、じゃ三人か」
「うん三人ある。この先
幾人いくにん出来るか分らん」
「相変らず気楽な事を云ってるぜ。一番大きいのはいくつになるかね、もうよっぽどだろう」
「うん、いくつか
く知らんが大方おおかた六つか、七つかだろう」
「ハハハ教師は
呑気のんきでいいな。僕も教員にでもなれば善かった」
「なって見ろ、三日で
いやになるから」
「そうかな、何だか上品で、気楽で、
閑暇ひまがあって、すきな勉強が出来て、よさそうじゃないか。実業家も悪くもないが我々のうちは駄目だ。実業家になるならずっと上にならなくっちゃいかん。下の方になるとやはりつまらん御世辞を振りいたり、好かん猪口ちょこをいただきに出たり随分なもんだよ」
「僕は実業家は学校時代から大嫌だ。金さえ取れれば何でもする、昔で云えば
素町人すちょうにんだからな」と実業家を前にひかえて太平楽を並べる。
「まさか――そうばかりも云えんがね、少しは下品なところもあるのさ、とにかく
かね情死しんじゅうをする覚悟でなければやり通せないから――ところがその金と云う奴が曲者くせもので、――今もある実業家の所へ行って聞いて来たんだが、金を作るにも三角術を使わなくちゃいけないと云うのさ――義理をかく、人情をかく、恥をかくこれで三角になるそうだ面白いじゃないかアハハハハ」
「誰だそんな馬鹿は」
「馬鹿じゃない、なかなか利口な男なんだよ、実業界でちょっと有名だがね、君知らんかしら、ついこの先の横丁にいるんだが」
「金田か? 
んだあんな奴」
「大変怒ってるね。なあに、そりゃ、ほんの
冗談じょうだんだろうがね、そのくらいにせんと金は溜らんと云うたとえさ。君のようにそう真面目に解釈しちゃ困る」
「三角術は冗談でもいいが、あすこの女房の鼻はなんだ。君行ったんなら見て来たろう、あの鼻を」
「細君か、細君はなかなかさばけた人だ」
「鼻だよ、大きな鼻の事を云ってるんだ。せんだって僕はあの鼻について
俳体詩はいたいしを作ったがね」
「何だい俳体詩と云うのは」
「俳体詩を知らないのか、君も随分時勢に暗いな」
「ああ僕のように忙がしいと文学などは
到底とうてい駄目さ。それに以前からあまり数奇すきでない方だから」
「君シャーレマンの鼻の
恰好かっこうを知ってるか」
「アハハハハ随分気楽だな。知らんよ」
「エルリントンは部下のものから鼻々と
異名いみょうをつけられていた。君知ってるか」
「鼻の事ばかり気にして、どうしたんだい。好いじゃないか鼻なんか丸くても
んがってても」
「決してそうでない。君パスカルの事を知ってるか」
「また知ってるかか、まるで試験を受けに来たようなものだ。パスカルがどうしたんだい」
「パスカルがこんな事を云っている」
「どんな事を」
「もしクレオパトラの鼻が少し短かかったならば世界の表面に大変化を
きたしたろうと」
「なるほど」
「それだから君のようにそう
無雑作むぞうさに鼻を馬鹿にしてはいかん」
「まあいいさ、これから大事にするから。そりゃそうとして、今日来たのは、少し君に用事があって来たんだがね――あの
もと君の教えたとか云う、水島――ええ水島ええちょっと思い出せない。――そら君の所へ始終来ると云うじゃないか」
寒月かんげつか」
「そうそう寒月寒月。あの人の事についてちょっと聞きたい事があって来たんだがね」
「結婚事件じゃないか」
「まあ多少それに類似の事さ。今日金田へ行ったら……」
「この間鼻が自分で来た」
「そうか。そうだって、細君もそう云っていたよ。苦沙弥さんに、よく伺おうと思って上ったら、
生憎あいにく迷亭が来ていて茶々を入れて何が何だか分らなくしてしまったって」
「あんな鼻をつけて来るから悪るいや」
「いえ君の事を云うんじゃないよ。あの迷亭君がおったもんだから、そう立ち入った事を聞く訳にも行かなかったので残念だったから、もう一遍僕に行ってよく聞いて来てくれないかって頼まれたものだからね。僕も今までこんな世話はした事はないが、もし当人同士が
やでないなら中へ立ってまとめるのも、決して悪い事はないからね――それでやって来たのさ」
「御苦労様」と主人は冷淡に答えたが、腹の内では
当人同士と云うことばを聞いて、どう云う訳か分らんが、ちょっと心を動かしたのである。し熱い夏の夜に一縷いちる冷風れいふう袖口そでぐちくぐったような気分になる。元来この主人はぶっ切ら棒の、頑固がんこ光沢つや消しをむねとして製造された男であるが、さればと云って冷酷不人情な文明の産物とはおのずからそのせんことにしている。彼がなんぞと云うと、むかっ腹をたててぷんぷんするのでも這裏しゃりの消息は会得えとくできる。先日鼻と喧嘩をしたのは鼻が気に食わぬからで鼻の娘には何の罪もない話しである。実業家は嫌いだから、実業家の片割れなる金田某もきらいに相違ないがこれも娘その人とは没交渉の沙汰と云わねばならぬ。娘には恩もうらみもなくて、寒月は自分が実の弟よりも愛している門下生である。もし鈴木君の云うごとく、当人同志が好いた仲なら、間接にもこれを妨害するのは君子のなすべき所作しょさでない。――苦沙弥先生はこれでも自分を君子と思っている。――もし当人同志が好いているなら――しかしそれが問題である。この事件に対して自己の態度を改めるには、まずその真相から確めなければならん。
「君その娘は寒月の所へ来たがってるのか。金田や鼻はどうでも構わんが、娘自身の意向はどうなんだ」
「そりゃ、その――何だね――何でも――え、来たがってるんだろうじゃないか」鈴木君の挨拶は少々
曖昧あいまいである。実は寒月君の事だけ聞いて復命さえすればいいつもりで、御嬢さんの意向までは確かめて来なかったのである。従って円転滑脱かつだつの鈴木君もちょっと狼狽ろうばいの気味に見える。
だろうた判然しない言葉だ」と主人は何事によらず、正面から、どやし付けないと気がすまない。
「いや、これゃちょっと僕の云いようがわるかった。令嬢の方でもたしかに
があるんだよ。いえ全くだよ――え?――細君が僕にそう云ったよ。何でも時々は寒月君の悪口を云う事もあるそうだがね」
「あの娘がか」
「ああ」
しからん奴だ、悪口を云うなんて。第一それじゃ寒月にがないんじゃないか」
「そこがさ、世の中は妙なもので、自分の好いている人の悪口などは
殊更ことさら云って見る事もあるからね」
「そんな
な奴がどこの国にいるものか」と主人は斯様かような人情の機微に立ち入った事を云われてもとんと感じがない。
「その愚な奴が随分世の中にゃあるから仕方がない。現に金田の妻君もそう解釈しているのさ。
戸惑とまどいをした糸瓜へちまのようだなんて、時々寒月さんの悪口を云いますから、よっぽど心のうちでは思ってるに相違ありませんと」
 主人はこの不可思議な解釈を聞いて、あまり思い掛けないものだから、眼を丸くして、返答もせず、鈴木君の顔を、
大道易者だいどうえきしゃのようにじっと見つめている。鈴木君はこいつ、この様子では、ことによるとやり損なうなとかんづいたと見えて、主人にも判断の出来そうな方面へと話頭を移す。
「君考えても分るじゃないか、あれだけの財産があってあれだけの器量なら、どこへだって相応の
うちへやれるだろうじゃないか。寒月だってえらいかも知れんが身分から云や――いや身分と云っちゃ失礼かも知れない。――財産と云う点から云や、まあ、だれが見たって釣り合わんのだからね。それを僕がわざわざ出張するくらい両親が気をんでるのは本人が寒月君に意があるからの事じゃあないか」と鈴木君はなかなかうまい理窟をつけて説明を与える。今度は主人にも納得が出来たらしいのでようやく安心したが、こんなところにまごまごしているとまた吶喊とっかんを喰う危険があるから、早く話しの歩を進めて、一刻も早く使命をまっとうする方が万全の策と心付いた。
「それでね。今云う通りの訳であるから、先方で云うには何も金銭や財産はいらんからその代り当人に附属した資格が欲しい――資格と云うと、まあ肩書だね、――博士になったらやってもいいなんて威張ってる次第じゃない――誤解しちゃいかん。せんだって細君の来た時は迷亭君がいて妙な事ばかり云うものだから――いえ君が悪いのじゃない。細君も君の事を御世辞のない正直ないい
かただとめていたよ。全く迷亭君がわるかったんだろう。――それでさ本人が博士にでもなってくれれば先方でも世間へ対して肩身が広い、面目めんぼくがあると云うんだがね、どうだろう、近々きんきんの内水島君は博士論文でも呈出して、博士の学位を受けるような運びには行くまいか。なあに――金田だけなら博士も学士もいらんのさ、ただ世間と云う者があるとね、そう手軽にも行かんからな」
 こう云われて見ると、先方で博士を請求するのも、あながち無理でもないように思われて来る。無理ではないように思われて来れば、鈴木君の依頼通りにしてやりたくなる。主人を
かすのも殺すのも鈴木君の意のままである。なるほど主人は単純で正直な男だ。
「それじゃ、今度寒月が来たら、博士論文をかくように僕から勧めて見よう。しかし当人が金田の娘を貰うつもりかどうだか、それからまず問い
ただして見なくちゃいかんからな」
「問い正すなんて、君そんな
角張かどばった事をして物がまとまるものじゃない。やっぱり普通の談話の際にそれとなく気を引いて見るのが一番近道だよ」
「気を引いて見る?」
「うん、気を引くと云うと語弊があるかも知れん。――なに気を引かんでもね。話しをしていると自然分るもんだよ」
「君にゃ分るかも知れんが、僕にゃ判然と聞かん事は分らん」
「分らなけりゃ、まあ好いさ。しかし迷亭君見たように余計な茶々を入れて
わすのは善くないと思う。仮令たとい勧めないまでも、こんな事は本人の随意にすべきはずのものだからね。今度寒月君が来たらなるべくどうか邪魔をしないようにしてくれ給え。――いえ君の事じゃない、あの迷亭君の事さ。あの男の口にかかると到底助かりっこないんだから」と主人の代理に迷亭の悪口をきいていると、うわさをすれば陰のたとえれず迷亭先生例のごとく勝手口から飄然ひょうぜん春風しゅんぷうに乗じて舞い込んで来る。
「いやー珍客だね。僕のような
狎客こうかくになると苦沙弥くしゃみはとかく粗略にしたがっていかん。何でも苦沙弥のうちへは十年に一遍くらいくるに限る。この菓子はいつもより上等じゃないか」と藤村ふじむら羊羹ようかん無雑作むぞうさ頬張ほおばる。鈴木君はもじもじしている。主人はにやにやしている。迷亭は口をもがもがさしている。吾輩はこの瞬時の光景を椽側えんがわから拝見して無言劇と云うものは優に成立し得ると思った。禅家ぜんけで無言の問答をやるのが以心伝心であるなら、この無言の芝居も明かに以心伝心の幕である。すこぶる短かいけれどもすこぶる鋭どい幕である。
「君は一生
旅烏たびがらすかと思ってたら、いつのにか舞い戻ったね。長生ながいきはしたいもんだな。どんな僥倖ぎょうこうめぐり合わんとも限らんからね」と迷亭は鈴木君に対しても主人に対するごとくごうも遠慮と云う事を知らぬ。いかに自炊の仲間でも十年も逢わなければ、何となく気のおけるものだが迷亭君に限って、そんな素振そぶりも見えぬのは、えらいのだか馬鹿なのかちょっと見当がつかぬ。
「可哀そうに、そんなに馬鹿にしたものでもない」と鈴木君は当らず
さわらずの返事はしたが、何となく落ちつきかねて、例の金鎖を神経的にいじっている。
「君電気鉄道へ乗ったか」と主人は突然鈴木君に対して奇問を発する。
「今日は諸君からひやかされに来たようなものだ。なんぼ田舎者だって――これでも
街鉄がいてつを六十株持ってるよ」
「そりゃ馬鹿に出来ないな。僕は八百八十八株半持っていたが、惜しい事に
大方おおかた虫が喰ってしまって、今じゃ半株ばかりしかない。もう少し早く君が東京へ出てくれば、虫の喰わないところを十株ばかりやるところだったが惜しい事をした」
「相変らず口が悪るい。しかし冗談は冗談として、ああ云う株は持ってて損はないよ、
年々ねんねん高くなるばかりだから」
「そうだ
仮令たとい半株だって千年も持ってるうちにゃ倉が三つくらい建つからな。君も僕もその辺にぬかりはない当世の才子だが、そこへ行くと苦沙弥などは憐れなものだ。株と云えば大根の兄弟分くらいに考えているんだから」とまた羊羹ようかんをつまんで主人の方を見ると、主人も迷亭のが伝染しておのずから菓子皿の方へ手が出る。世の中では万事積極的のものが人から真似らるる権利を有している。
「株などはどうでも構わんが、僕は
曾呂崎そろさきに一度でいいから電車へ乗らしてやりたかった」と主人は喰い欠けた羊羹の歯痕はあと撫然ぶぜんとして眺める。
「曾呂崎が電車へ乗ったら、乗るたんびに品川まで行ってしまうは、それよりやっぱり
天然居士てんねんこじ沢庵石たくあんいしり付けられてる方が無事でいい」
「曾呂崎と云えば死んだそうだな。気の毒だねえ、いい頭の男だったが惜しい事をした」と鈴木君が云うと、迷亭は
ただちに引き受けて
「頭は善かったが、飯を
く事は一番下手だったぜ。曾呂崎の当番の時には、僕あいつでも外出をして蕎麦そばしのいでいた」
「ほんとに曾呂崎の焚いた飯は
げくさくってしんがあって僕も弱った。御負けに御菜おかずに必ず豆腐をなまで食わせるんだから、冷たくて食われやせん」と鈴木君も十年前の不平を記憶の底からび起す。
「苦沙弥はあの時代から曾呂崎の親友で毎晩いっしょに
汁粉しるこを食いに出たが、そのたたりで今じゃ慢性胃弱になって苦しんでいるんだ。実を云うと苦沙弥の方が汁粉の数を余計食ってるから曾呂崎[#「曾呂崎」は底本では「曾兄崎」]より先へ死んでい訳なんだ」
「そんな論理がどこの国にあるものか。俺の汁粉より君は運動と号して、毎晩
竹刀しないを持って裏の卵塔婆らんとうばへ出て、石塔をたたいてるところを坊主に見つかって剣突けんつくを食ったじゃないか」と主人も負けぬ気になって迷亭の旧悪をあばく。
「アハハハそうそう坊主が仏様の頭を叩いては安眠の妨害になるからよしてくれって言ったっけ。しかし僕のは竹刀だが、この鈴木将軍のは
手暴てあらだぜ。石塔と相撲をとって大小三個ばかり転がしてしまったんだから」
「あの時の坊主の怒り方は実に烈しかった。是非元のように起せと云うから人足を
やとうまで待ってくれと云ったら人足じゃいかん懺悔ざんげの意を表するためにあなたが自身で起さなくては仏の意にそむくと云うんだからね」
「その時の君の
風采ふうさいはなかったぜ、金巾かなきんのしゃつに越中褌えっちゅうふんどしで雨上りの水溜りの中でうんうんうなって……」
「それを君がすました顔で写生するんだから
ひどい。僕はあまり腹を立てた事のない男だが、あの時ばかりは失敬だとしんから思ったよ。あの時の君の言草をまだ覚えているが君は知ってるか」
「十年前の言草なんか誰が覚えているものか、しかしあの石塔に
帰泉院殿きせんいんでん黄鶴大居士こうかくだいこじ安永五年たつ正月とってあったのだけはいまだに記憶している。あの石塔は古雅に出来ていたよ。引き越す時に盗んで行きたかったくらいだ。実に美学上の原理にかなって、ゴシック趣味な石塔だった」と迷亭はまた好い加減な美学を振り廻す。
「そりゃいいが、君の言草がさ。こうだぜ――吾輩は美学を専攻するつもりだから
天地間てんちかんの面白い出来事はなるべく写生しておいて将来の参考に供さなければならん、気の毒だの、可哀相かわいそうだのと云う私情は学問に忠実なる吾輩ごときものの口にすべきところでないと平気で云うのだろう。僕もあんまりな不人情な男だと思ったから泥だらけの手で君の写生帖を引き裂いてしまった」
「僕の有望な画才が
頓挫とんざして一向いっこう振わなくなったのも全くあの時からだ。君に機鋒きほうを折られたのだね。僕は君にうらみがある」
「馬鹿にしちゃいけない。こっちが恨めしいくらいだ」
「迷亭はあの時分から
法螺吹ほらふきだったな」と主人は羊羹ようかんを食いおわって再び二人の話の中に割り込んで来る。
「約束なんか
履行りこうした事がない。それで詰問を受けると決してびた事がない何とかとか云う。あの寺の境内に百日紅さるすべりが咲いていた時分、この百日紅が散るまでに美学原論と云う著述をすると云うから、駄目だ、到底出来る気遣きづかいはないと云ったのさ。すると迷亭の答えに僕はこう見えても見掛けに寄らぬ意志の強い男である、そんなに疑うならかけをしようと云うから僕は真面目に受けて何でも神田の西洋料理をおごりっこかなにかにめた。きっと書物なんか書く気遣はないと思ったから賭をしたようなものの内心は少々恐ろしかった。僕に西洋料理なんか奢る金はないんだからな。ところが先生一向いっこう稿を起す景色けしきがない。七日なぬか立っても二十日はつか立っても一枚も書かない。いよいよ百日紅が散って一輪の花もなくなっても当人平気でいるから、いよいよ西洋料理に有りついたなと思って契約履行をせまると迷亭すまして取り合わない」
「また何とか
理窟りくつをつけたのかね」と鈴木君が相の手を入れる。
「うん、実にずうずうしい男だ。吾輩はほかに能はないが意志だけは決して君方に負けはせんと剛情を張るのさ」
「一枚も書かんのにか」と今度は迷亭君自身が質問をする。
「無論さ、その時君はこう云ったぜ。吾輩は意志の一点においてはあえて
何人なんぴとにも一歩も譲らん。しかし残念な事には記憶が人一倍無い。美学原論を著わそうとする意志は充分あったのだがその意志を君に発表した翌日から忘れてしまった。それだから百日紅の散るまでに著書が出来なかったのは記憶の罪で意志の罪ではない。意志の罪でない以上は西洋料理などを奢る理由がないと威張っているのさ」
「なるほど迷亭君一流の特色を発揮して面白い」と鈴木君はなぜだか面白がっている。迷亭のおらぬ時の語気とはよほど違っている。これが利口な人の特色かも知れない。
「何が面白いものか」と主人は今でも
おこっている様子である。
「それは御気の毒様、それだからその
埋合うめあわせをするために孔雀くじゃくの舌なんかを金と太鼓で探しているじゃないか。まあそうおこらずに待っているさ。しかし著書と云えば君、今日は一大珍報をもたらして来たんだよ」
「君はくるたびに珍報を齎らす男だから油断が出来ん」
「ところが今日の珍報は真の珍報さ。正札付一厘も引けなしの珍報さ。君寒月が博士論文の稿を起したのを知っているか。寒月はあんな妙に見識張った男だから博士論文なんて無趣味な労力はやるまいと思ったら、あれでやっぱり色気があるからおかしいじゃないか。君あの鼻に是非通知してやるがいい、この頃は
団栗博士どんぐりはかせの夢でも見ているかも知れない」
 鈴木君は寒月の名を聞いて、話してはいけぬ話してはいけぬと
あごと眼で主人に合図する。主人には一向いっこう意味が通じない。さっき鈴木君に逢って説法を受けた時は金田の娘の事ばかりが気の毒になったが、今迷亭から鼻々と云われるとまた先日喧嘩をした事を思い出す。思い出すと滑稽でもあり、また少々はにくらしくもなる。しかし寒月が博士論文を草しかけたのは何よりの御見おみやげで、こればかりは迷亭先生自賛のごとくまずまず近来の珍報である。ただに珍報のみならず、嬉しい快よい珍報である。金田の娘を貰おうが貰うまいがそんな事はまずどうでもよい。とにかく寒月の博士になるのは結構である。自分のように出来損いの木像は仏師屋の隅で虫が喰うまで白木しらきのままくすぶっていても遺憾いかんはないが、これはうまく仕上がったと思う彫刻には一日も早くはくを塗ってやりたい。
「本当に論文を書きかけたのか」と鈴木君の合図はそっち
けにして、熱心に聞く。
「よく人の云う事を疑ぐる男だ。――もっとも問題は
団栗どんぐりだか首縊くびくくりの力学だかしかと分らんがね。とにかく寒月の事だから鼻の恐縮するようなものに違いない」
 さっきから迷亭が鼻々と無遠慮に云うのを聞くたんびに鈴木君は不安の様子をする。迷亭は少しも気が付かないから平気なものである。
「その後鼻についてまた研究をしたが、この頃トリストラム・シャンデーの中に
鼻論はなろんがあるのを発見した。金田の鼻などもスターンに見せたら善い材料になったろうに残念な事だ。鼻名びめい千載せんざいに垂れる資格は充分ありながら、あのままでち果つるとは不憫千万ふびんせんばんだ。今度ここへ来たら美学上の参考のために写生してやろう」と相変らず口から出任でまかせに喋舌しゃべり立てる。
「しかしあの娘は寒月の所へ来たいのだそうだ」と主人が今鈴木君から聞いた通りを述べると、鈴木君はこれは迷惑だと云う顔付をしてしきりに主人に目くばせをするが、主人は不導体のごとく
一向いっこう電気に感染しない。
「ちょっと
おつだな、あんな者の子でも恋をするところが、しかし大した恋じゃなかろう、大方鼻恋はなごいくらいなところだぜ」
「鼻恋でも寒月が貰えばいいが」
「貰えばいいがって、君は先日大反対だったじゃないか。今日はいやに軟化しているぜ」
「軟化はせん、僕は決して軟化はせんしかし……」
「しかし
どうかしたんだろう。ねえ鈴木、君も実業家の末席ばっせきけがす一人だから参考のために言って聞かせるがね。あの金田某なる者さ。あの某なるものの息女などを天下の秀才水島寒月の令夫人とあがめ奉るのは、少々提灯ちょうちんと釣鐘と云う次第で、我々朋友ほうゆうたる者が冷々れいれい黙過する訳に行かん事だと思うんだが、たとい実業家の君でもこれには異存はあるまい」
「相変らず元気がいいね。結構だ。君は十年前と
容子ようすが少しも変っていないからえらい」と鈴木君は柳に受けて、胡麻化ごまかそうとする。
「えらいと
めるなら、もう少し博学なところを御目にかけるがね。むかしの希臘人ギリシャじんは非常に体育を重んじたものであらゆる競技に貴重なる懸賞を出して百方奨励の策を講じたものだ。しかるに不思議な事には学者の智識に対してのみは何等の褒美ほうびも与えたと云う記録がなかったので、今日こんにちまで実はおおいに怪しんでいたところさ」
「なるほど少し妙だね」と鈴木君はどこまでも調子を合せる。
「しかるについ両三日前に至って、美学研究の際ふとその理由を発見したので多年の
疑団ぎだんは一度に氷解。漆桶しっつうを抜くがごとく痛快なる悟りを得て歓天喜地かんてんきちの至境に達したのさ」
 あまり迷亭の言葉が
仰山ぎょうさんなので、さすが御上手者おじょうずものの鈴木君も、こりゃ手に合わないと云う顔付をする。主人はまた始まったなと云わぬばかりに、象牙ぞうげはしで菓子皿のふちをかんかん叩いていている。迷亭だけは大得意で弁じつづける。
「そこでこの矛盾なる現象の説明を明記して、暗黒の
ふちから吾人の疑を千載せんざいもとに救い出してくれた者は誰だと思う。学問あって以来の学者と称せらるる希臘ギリシャの哲人、逍遥派しょうようはの元祖アリストートルその人である。彼の説明にいわくさ――おい菓子皿などを叩かんで謹聴していなくちゃいかん。――彼等希臘人が競技において得るところの賞与は彼等が演ずる技芸その物より貴重なものである。それ故に褒美ほうびにもなり、奨励の具ともなる。しかし智識その物に至ってはどうである。もし智識に対する報酬として何物をか与えんとするならば智識以上の価値あるものを与えざるべからず。しかし智識以上の珍宝が世の中にあろうか。無論あるはずがない。下手なものをやれば智識の威厳を損する訳になるばかりだ。彼等は智識に対して千両箱をオリムパスの山ほど積み、クリーサスの富をかたむつくしても相当の報酬を与えんとしたのであるが、いかに考えても到底とうてい釣り合うはずがないと云う事を観破かんぱして、それより以来と云うものは奇麗さっぱり何にもやらない事にしてしまった。黄白青銭こうはくせいせんが智識の匹敵ひってきでない事はこれで十分理解出来るだろう。さてこの原理を服膺ふくようした上で時事問題にのぞんで見るがいい。金田某は何だい紙幣さつに眼鼻をつけただけの人間じゃないか、奇警なる語をもって形容するならば彼は一個の活動紙幣かつどうしへいに過ぎんのである。活動紙幣の娘なら活動切手くらいなところだろう。ひるがえって寒月君は如何いかんと見ればどうだ。かたじけなくも学問最高の府を第一位に卒業してごう倦怠けんたいの念なく長州征伐時代の羽織の紐をぶら下げて、日夜団栗どんぐりのスタビリチーを研究し、それでもなお満足する様子もなく、近々きんきんの中ロード・ケルヴィンを圧倒するほどな大論文を発表しようとしつつあるではないか。たまたま吾妻橋あずまばしを通り掛って身投げの芸を仕損じた事はあるが、これも熱誠なる青年に有りがちの発作的ほっさてき所為しょいごうも彼が智識の問屋とんやたるにわずらいを及ぼすほどの出来事ではない。迷亭一流のたとえをもって寒月君を評すれば彼は活動図書館である。智識をもってね上げたる二十八サンチの弾丸である。この弾丸が一たび時機を得て学界に爆発するなら、――もし爆発して見給え――爆発するだろう――」迷亭はここに至って迷亭一流と自称する形容詞が思うように出て来ないので俗に云う竜頭蛇尾りゅうとうだびの感に多少ひるんで見えたがたちまち「活動切手などは何千万枚あったって微塵みじんになってしまうさ。それだから寒月には、あんな釣り合わない女性にょしょうは駄目だ。僕が不承知だ、百獣のうちでもっとも聡明なる大象と、もっとも貪婪たんらんなる小豚と結婚するようなものだ。そうだろう苦沙弥君」と云って退けると、主人はまた黙って菓子皿を叩き出す。鈴木君は少しへこんだ気味で
「そんな事も無かろう」と
じゅつなげに答える。さっきまで迷亭の悪口を随分ついた揚句ここで無暗むやみな事を云うと、主人のような無法者はどんな事を破抜ぱぬくか知れない。なるべくここはいい加減に迷亭の鋭鋒をあしらって無事に切り抜けるのが上分別なのである。鈴木君は利口者である。いらざる抵抗は避けらるるだけ避けるのが当世で、無要の口論は封建時代の遺物と心得ている。人生の目的は口舌こうぜつではない実行にある。自己の思い通りに着々事件が進捗しんちょくすれば、それで人生の目的は達せられたのである。苦労と心配と争論とがなくて事件が進捗すれば人生の目的は極楽流ごくらくりゅうに達せられるのである。鈴木君は卒業後この極楽主義によって成功し、この極楽主義によって金時計をぶら下げ、この極楽主義で金田夫婦の依頼をうけ、同じくこの極楽主義でまんまと首尾よく苦沙弥君を説き落して当該とうがい事件が十中八九まで成就じょうじゅしたところへ、迷亭なる常規をもって律すべからざる、普通の人間以外の心理作用を有するかと怪まるる風来坊ふうらいぼうが飛び込んで来たので少々その突然なるに面喰めんくらっているところである。極楽主義を発明したものは明治の紳士で、極楽主義を実行するものは鈴木藤十郎君で、今この極楽主義で困却しつつあるものもまた鈴木藤十郎君である。
「君は何にも知らんから
そうでもなかろうなどと澄し返って、例になく言葉寡ことばずくなに上品にひかえ込むが、せんだってあの鼻の主が来た時の容子ようすを見たらいかに実業家贔負びいきの尊公でも辟易へきえきするにきまってるよ、ねえ苦沙弥君、君おおいに奮闘したじゃないか」
「それでも君より僕の方が評判がいいそうだ」
「アハハハなかなか自信が強い男だ。それでなくてはサヴェジ・チーなんて生徒や教師にからかわれてすまして学校へ出ちゃいられん訳だ。僕も意志は決して人に劣らんつもりだが、そんなに図太くは出来ん敬服の至りだ」
「生徒や教師が少々愚図愚図言ったって何が恐ろしいものか、サントブーヴは古今独歩の評論家であるが
巴里パリ大学で講義をした時は非常に不評判で、彼は学生の攻撃に応ずるため外出の際必ず匕首あいくちそでの下に持って防禦ぼうぎょの具となした事がある。ブルヌチェルがやはり巴里の大学でゾラの小説を攻撃した時は……」
「だって君ゃ大学の教師でも何でもないじゃないか。高がリードルの先生でそんな大家を例に引くのは
雑魚ざこくじらをもってみずかたとえるようなもんだ、そんな事を云うとなおからかわれるぜ」
「黙っていろ。サントブーヴだって俺だって同じくらいな学者だ」
「大変な見識だな。しかし懐剣をもって
歩行あるくだけはあぶないから真似まねない方がいいよ。大学の教師が懐剣ならリードルの教師はまあ小刀こがたなくらいなところだな。しかしそれにしても刃物は剣呑けんのんだから仲見世なかみせへ行っておもちゃの空気銃を買って来て背負しょってあるくがよかろう。愛嬌あいきょうがあっていい。ねえ鈴木君」と云うと鈴木君はようやく話が金田事件を離れたのでほっと一息つきながら
「相変らず無邪気で愉快だ。十年振りで始めて君等に逢ったんで何だか窮屈な
路次ろじから広い野原へ出たような気持がする。どうも我々仲間の談話は少しも油断がならなくてね。何を云うにも気をおかなくちゃならんから心配で窮屈で実に苦しいよ。話は罪がないのがいいね。そして昔しの書生時代の友達と話すのが一番遠慮がなくっていい。ああ今日ははからず迷亭君にって愉快だった。僕はちと用事があるからこれで失敬する」と鈴木君が立ちけると、迷亭も「僕もいこう、僕はこれから日本橋の演芸えんげい矯風会きょうふうかいに行かなくっちゃならんから、そこまでいっしょに行こう」「そりゃちょうどいい久し振りでいっしょに散歩しよう」と両君は手をたずさえて帰る。