Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen. Sejtelmem sincs, hol jöttem a világra. Csupáncsak valami sötét, csatakos helyen felhangzó nyávogásra, a tulajdon nyávogásomra emlékszem. Ekkor láttam meg az emberi lényt. Mi több - mint később megtudtam -, abból is a legkomiszabb fajtát: a kosztos diákot. Ezek - mondják - olykor elkapnak, megfőznek és megesznek bennünket, macskákat. Akkoriban azonban egyáltalán nem gondolkoztam még, ezért különösebb félelmet sem éreztem. Csak valami lágy ringatózás kelt bennem, mikor a tenyerére emelt. Ennek csillapodtán megpillantottam az arcát. Nos, szemügyre vehettem hát ezt az úgynevezett embert. Az egykori kínos benyomás máig megmaradt bennem.
Először is: ott, ahol szőrnek kellett volna ékeskednie rajta - csupasz a képe, mint a teáskanna. Később jócskán adódott alkalmam különféle macskákkal összejönni, de ilyen idétlen egy sem akadt közöttük.
Mindez még hagyján, az ábrázata közepén azonban van egy kiszögellés. Azon pedig likak. Ezekből időnként füstöt pöfög, de oly tikkasztót, hogy majd elalélok bel. Most már tudom: dohány az, amit az ember imigyen fogyaszt.
Egész jól elhelyezkedtem a diák tenyerén. Egyszer csak iszonyú erő lódított meg, a szemem karikára forgott, s a diákkal-e vagy magamban, de nagy ívben repülni kezdtem. A lélegzetem is elállt - ez a vég! Aztán olyat nyekkentem, hogy a szemem szikrákat vetett.
Mikor magamhoz tértem - a diák sehol, testvéreimből egy szál se, drága anyám eltűnt. Ráadásul - nem úgy, mint addig - kápráztatóan világos a hely, ahová kerültem. Haj, cudar világ! Megpróbáltam kikecmeregni nagy keservesen, ugyanis becses személyemet a szalmaalomról egyenest a tövisek közé vetették!
Törekszem kifelé, ahogy lehet, hát előttem egy nagy tó. Annak a partján leülök és spekulálok. Mihez kezdjek, mit csináljak - sehol semmi.
Kisvártatva kisütöttem, hogy ha vernyogok, csak előkerül valahonnét a diák. Nyávogtam tehát keservesen... sehol senki.
Végül a tavat borzolni kezdte a szél, s a nap lement. A bendőm meg üres. Nyafognék, ámde most már egy hang sem jön ki a torkomon. Kétségtelen, hogy falnivalóhoz kell jutnom, bárminemű légyen is az. Nekivágok, hogy bal felől megkerüljem a tavat... micsoda nyomorúság... Erőt veszek magamon, vánszorgok tovább... végre aztán egy emberbűzű hely! Na most mi lesz - tűnődöm -, s akkor meglelem a bambuszsövényen a befurakodásra alkalmas likat.
Ó, csodás véletlen! Útfélen hullhattam volna el éhen, ha a sövény nincsen úgy elnyűve. Az ágrólszakadt is nézzen körül, nem talál-e a fa gyökerei között valamit. Az a rés egyébként ma is megvan és átjáróként szolgál, ha személyem a szomszédba vonul Cirmoskát látogatni.
Namármost mitévő legyek? Mármint ami a házba hatolást illeti. Közben be is sötétedett, a hasam korog. Fázom - eleredt az eső. Nincs vesztegetni való időm, arrafelé igyekszem, ahol melegre és világosra lelek. Hogy, hogy nem, egyszerre csak bent vagyok a házban.
Úgy esett, hogy a diák után itt találkoztam megint emberrel. Ezúttal a cseléddel. Az, ha lehet, még a diákon is túltesz irgalmatlanságban. Alighogy megpillantott, nyakon csípett és tüstént kitette a szűrömet. Hű, ennek fele se tréfa, gondoltam, miközben behunyt szemmel az égnek ajánlottam lelkemet.
De nem bírom sem az éhséget, sem a hideget, így hát jól szemmel tartva a cselédet, lássuk, mire megyünk még egyszer: besurranok a konyhába. Kihajít ismét. Négy vagy öt ízben belopakodom, de kivág. Én be, ő ki.
Akkor utáltam meg ezt az alávaló perszónát, ezt a cselédet szívem mélyéből. Csak nemrégiben csitult el lelkem háborgása, amikor törlesztettem neki azzal, hogy elloptam a szardíniáját.
De akkor... személyemet utoljára is felragadja, erre bejön a ház ura, kérdezi: mi történik. A cseléd meg odalógat az orra elé.
- Ez a kóbor macskakölyök, akárhányszor kidobom a konyhából, mindig visszamászik, nem is tudom, mit csináljak vele.
Az úr az orra alatti szőrt sodorgatva szemügyre vesz, a csak annyit szól:
- Hát hagyd, maradjon idebent. - S azzal el. Szűkszavú egy ember.
Becses személyemet a cseléd akkor bependerítette komiszul a konyhába. Így esett, hogy eltökéltem, ezentúl ebben a házban fogok lakni.
Először is: ott, ahol szőrnek kellett volna ékeskednie rajta - csupasz a képe, mint a teáskanna. Később jócskán adódott alkalmam különféle macskákkal összejönni, de ilyen idétlen egy sem akadt közöttük.
Mindez még hagyján, az ábrázata közepén azonban van egy kiszögellés. Azon pedig likak. Ezekből időnként füstöt pöfög, de oly tikkasztót, hogy majd elalélok bel. Most már tudom: dohány az, amit az ember imigyen fogyaszt.
Egész jól elhelyezkedtem a diák tenyerén. Egyszer csak iszonyú erő lódított meg, a szemem karikára forgott, s a diákkal-e vagy magamban, de nagy ívben repülni kezdtem. A lélegzetem is elállt - ez a vég! Aztán olyat nyekkentem, hogy a szemem szikrákat vetett.
Mikor magamhoz tértem - a diák sehol, testvéreimből egy szál se, drága anyám eltűnt. Ráadásul - nem úgy, mint addig - kápráztatóan világos a hely, ahová kerültem. Haj, cudar világ! Megpróbáltam kikecmeregni nagy keservesen, ugyanis becses személyemet a szalmaalomról egyenest a tövisek közé vetették!
Törekszem kifelé, ahogy lehet, hát előttem egy nagy tó. Annak a partján leülök és spekulálok. Mihez kezdjek, mit csináljak - sehol semmi.
Kisvártatva kisütöttem, hogy ha vernyogok, csak előkerül valahonnét a diák. Nyávogtam tehát keservesen... sehol senki.
Végül a tavat borzolni kezdte a szél, s a nap lement. A bendőm meg üres. Nyafognék, ámde most már egy hang sem jön ki a torkomon. Kétségtelen, hogy falnivalóhoz kell jutnom, bárminemű légyen is az. Nekivágok, hogy bal felől megkerüljem a tavat... micsoda nyomorúság... Erőt veszek magamon, vánszorgok tovább... végre aztán egy emberbűzű hely! Na most mi lesz - tűnődöm -, s akkor meglelem a bambuszsövényen a befurakodásra alkalmas likat.
Ó, csodás véletlen! Útfélen hullhattam volna el éhen, ha a sövény nincsen úgy elnyűve. Az ágrólszakadt is nézzen körül, nem talál-e a fa gyökerei között valamit. Az a rés egyébként ma is megvan és átjáróként szolgál, ha személyem a szomszédba vonul Cirmoskát látogatni.
Namármost mitévő legyek? Mármint ami a házba hatolást illeti. Közben be is sötétedett, a hasam korog. Fázom - eleredt az eső. Nincs vesztegetni való időm, arrafelé igyekszem, ahol melegre és világosra lelek. Hogy, hogy nem, egyszerre csak bent vagyok a házban.
Úgy esett, hogy a diák után itt találkoztam megint emberrel. Ezúttal a cseléddel. Az, ha lehet, még a diákon is túltesz irgalmatlanságban. Alighogy megpillantott, nyakon csípett és tüstént kitette a szűrömet. Hű, ennek fele se tréfa, gondoltam, miközben behunyt szemmel az égnek ajánlottam lelkemet.
De nem bírom sem az éhséget, sem a hideget, így hát jól szemmel tartva a cselédet, lássuk, mire megyünk még egyszer: besurranok a konyhába. Kihajít ismét. Négy vagy öt ízben belopakodom, de kivág. Én be, ő ki.
Akkor utáltam meg ezt az alávaló perszónát, ezt a cselédet szívem mélyéből. Csak nemrégiben csitult el lelkem háborgása, amikor törlesztettem neki azzal, hogy elloptam a szardíniáját.
De akkor... személyemet utoljára is felragadja, erre bejön a ház ura, kérdezi: mi történik. A cseléd meg odalógat az orra elé.
- Ez a kóbor macskakölyök, akárhányszor kidobom a konyhából, mindig visszamászik, nem is tudom, mit csináljak vele.
Az úr az orra alatti szőrt sodorgatva szemügyre vesz, a csak annyit szól:
- Hát hagyd, maradjon idebent. - S azzal el. Szűkszavú egy ember.
Becses személyemet a cseléd akkor bependerítette komiszul a konyhába. Így esett, hogy eltökéltem, ezentúl ebben a házban fogok lakni.
A gazdámmal egymásnak színét is alig látjuk. Azt mondják: tanár. Amint az iskolából hazakerül, beveszi magát a dolgozószobájába, s alig mozdul ki napestig. A háziak úgy vélik: igen nagy tudós. Ő pedig megjátssza magát. Holott valójában nem olyan lankadatlan kutató elme, mint akinek tartják.
Néha belopózom, hogy kilessem. Szunyókál fényes nappal. Olykor a nyála lecsöppen a megkezdett olvasnivalóra. Rossz emésztése miatt a bőre szürkéből citromsárgába játszik, s betegesen petyhüdt. Mégis rengeteget fal. Ha belakott, kiissza a pepszinjét, ha kiitta, felnyitja a könyvet. Két-három oldal után elálmosodik, a nyála meg csak csorog. Mindez, úgy látszik, naponta ismétlődő feladata lehet.
Jómagam macska létemre is gyakran elgondolom, hogy tanárnak lenni ugyancsak kényelmes hivatal. Ha embernek születnék, csakis annak csapnék föl, mert ha ennyit lehet aludni, akkor macskának sem elképzelhetetlen a dolog. Mindezek ellenére az úr azt szokta mondogatni barátainak, akik felkeresik, hogy nincs boldogtalanabb a tanárnál. Egyre csak nyavalyog.
Alighogy megtelepedtem a házban, mindenki rettenetesen megutált - a gazdán kívül. Akármerre mentem, megugrasztottak, de úgy, hogy közben rám se figyeltek. Elég annyit mondanom érzékeltetésül, mennyire nem becsülnek, hogy névvel máig sem illetik becses személyemet.
Mit tehetnék egyebet, mint hogy igyekszem a lehetőség szerint a gazda közelében maradni, aki engem befogadott. Ha reggel újságot olvas, a térdére telepszem. Ha szundít egyet napközben, a hátára ülök. Persze, nem az úr iránti odaadó szerelemből, hanem mert más nincs, aki megtűrne.
Később rájöttem, milyen jó alvás esik reggel a rizskondér tetején, a melegtőn, jó időben pedig a verandán. De a legeslegélvezetesebb az, ha leszáll az éj és én a gyerekek ágyába besettenkedve velük alhatom.
Az egyik öt-, a másik háromesztendős, egy szobában, egy helyen alusznak minden éjjel. Mindig találok közöttük egy kis helyet, ahová így vagy úgy beférkőzhetem. Ha nincs szerencsém, egyikük felriad, s nagy galiba kerekedik. A gyerek, különösen a kicsi, igen rakoncátlan, mindjárt üvöltözik.
- Itt a macska! Itt a macska!
Ideges és gyomorbajos gazdám erre felébred és beront a szomszéd szobából. Egyszer el is kapott és kegyetlenül elnáspángolt a vonalzójával.
Az emberekkel való együttélésem során, minél jobban megfigyeltem őket, annál inkább arra a véleményre jutottam, hogy rendkívül gőgösek. Főleg alkalmi ágyastársaim, a gyerekek elviselhetetlenek. Ha rájuk jön, fejjel lefelé lóbálnak, papírzacskót húznak a fejemre, vagy éppen a tűzhelybe gyömöszölnek.
Bezzeg nekem a mancsomat sem szabad kinyújtanom, mert nyakamon rögtön az egész ház, körbekergetnek, hogy megkínozhassanak. A múltkorában is fényesítgetem körmeimet a szoba tatamiján, mire az asszony úgy méregbe gurult, hogy azóta nincs maradásom a tisztaszobába. Törődnek is ezek avval, hogy a konyha padlóján vacogok a hidegtől!
Néha belopózom, hogy kilessem. Szunyókál fényes nappal. Olykor a nyála lecsöppen a megkezdett olvasnivalóra. Rossz emésztése miatt a bőre szürkéből citromsárgába játszik, s betegesen petyhüdt. Mégis rengeteget fal. Ha belakott, kiissza a pepszinjét, ha kiitta, felnyitja a könyvet. Két-három oldal után elálmosodik, a nyála meg csak csorog. Mindez, úgy látszik, naponta ismétlődő feladata lehet.
Jómagam macska létemre is gyakran elgondolom, hogy tanárnak lenni ugyancsak kényelmes hivatal. Ha embernek születnék, csakis annak csapnék föl, mert ha ennyit lehet aludni, akkor macskának sem elképzelhetetlen a dolog. Mindezek ellenére az úr azt szokta mondogatni barátainak, akik felkeresik, hogy nincs boldogtalanabb a tanárnál. Egyre csak nyavalyog.
Alighogy megtelepedtem a házban, mindenki rettenetesen megutált - a gazdán kívül. Akármerre mentem, megugrasztottak, de úgy, hogy közben rám se figyeltek. Elég annyit mondanom érzékeltetésül, mennyire nem becsülnek, hogy névvel máig sem illetik becses személyemet.
Mit tehetnék egyebet, mint hogy igyekszem a lehetőség szerint a gazda közelében maradni, aki engem befogadott. Ha reggel újságot olvas, a térdére telepszem. Ha szundít egyet napközben, a hátára ülök. Persze, nem az úr iránti odaadó szerelemből, hanem mert más nincs, aki megtűrne.
Később rájöttem, milyen jó alvás esik reggel a rizskondér tetején, a melegtőn, jó időben pedig a verandán. De a legeslegélvezetesebb az, ha leszáll az éj és én a gyerekek ágyába besettenkedve velük alhatom.
Az egyik öt-, a másik háromesztendős, egy szobában, egy helyen alusznak minden éjjel. Mindig találok közöttük egy kis helyet, ahová így vagy úgy beférkőzhetem. Ha nincs szerencsém, egyikük felriad, s nagy galiba kerekedik. A gyerek, különösen a kicsi, igen rakoncátlan, mindjárt üvöltözik.
- Itt a macska! Itt a macska!
Ideges és gyomorbajos gazdám erre felébred és beront a szomszéd szobából. Egyszer el is kapott és kegyetlenül elnáspángolt a vonalzójával.
Az emberekkel való együttélésem során, minél jobban megfigyeltem őket, annál inkább arra a véleményre jutottam, hogy rendkívül gőgösek. Főleg alkalmi ágyastársaim, a gyerekek elviselhetetlenek. Ha rájuk jön, fejjel lefelé lóbálnak, papírzacskót húznak a fejemre, vagy éppen a tűzhelybe gyömöszölnek.
Bezzeg nekem a mancsomat sem szabad kinyújtanom, mert nyakamon rögtön az egész ház, körbekergetnek, hogy megkínozhassanak. A múltkorában is fényesítgetem körmeimet a szoba tatamiján, mire az asszony úgy méregbe gurult, hogy azóta nincs maradásom a tisztaszobába. Törődnek is ezek avval, hogy a konyha padlóján vacogok a hidegtől!
Rézsút átellenben lakik Fehérke - hódolatom tárgya. Találkozásaink alkalmával arról beszél, hogy nincs az emberhez foghatóan kegyetlen lény a földkerekségen. A múltkor is szült négy drága kis kölyköt, mire a kosztos diákjuk másnapra belehányta mindet hátul a tóba! Mikor ezt elbeszélte, csak úgy hullottak a könnyei. Kijelentette, hogy a macskák nemzetségének, anyáknak és kölyköknek, családi életük háborítatlansága érdekében elkerülhetetlenül meg kell küzdeniük az emberrel, és meg kell semmisíteniük őt. Ezt én is aláírom.
A szomszédék háromszínű kandúrja meg azt sérelmezi igencsak, hogy az ember nem érti a tulajdonjog fogalmát. Nálunk, a macskák nemzetségében ugyanis alapvető jussa bárkinek, hogy ha elsőként talál rá, ő falhatja fel a koncot, legyen az bár a szardínia feje, vagy a pérhal hasa alja. Aki ezt nem tartja tiszteletben, arra jogos e szabályt rákényszeríteni.
Az embereknek, úgy látszik, fogalmuk sincs erről, mert lelkifurdalás nélkül erőszakhoz folyamodnak, hogy elragadják tőlünk, amit jog szerint bekebelezhetnénk.
Persze Fehérkénél, aki mégiscsak egy katona házában él, vagy a kandúrnál, akinek ügyvéd a gazdája, jómagam kissé derűlátóbb vagyok, én ugyanis tanár házában lakom.
Nem baj: hadd teljenek csak a napok egymás után! Az ember sem győzheti örökké. Mi pedig várjunk csak türelmesen: eljön még a macskák kora!
A szomszédék háromszínű kandúrja meg azt sérelmezi igencsak, hogy az ember nem érti a tulajdonjog fogalmát. Nálunk, a macskák nemzetségében ugyanis alapvető jussa bárkinek, hogy ha elsőként talál rá, ő falhatja fel a koncot, legyen az bár a szardínia feje, vagy a pérhal hasa alja. Aki ezt nem tartja tiszteletben, arra jogos e szabályt rákényszeríteni.
Az embereknek, úgy látszik, fogalmuk sincs erről, mert lelkifurdalás nélkül erőszakhoz folyamodnak, hogy elragadják tőlünk, amit jog szerint bekebelezhetnénk.
Persze Fehérkénél, aki mégiscsak egy katona házában él, vagy a kandúrnál, akinek ügyvéd a gazdája, jómagam kissé derűlátóbb vagyok, én ugyanis tanár házában lakom.
Nem baj: hadd teljenek csak a napok egymás után! Az ember sem győzheti örökké. Mi pedig várjunk csak türelmesen: eljön még a macskák kora!
Az emberek gőgjéről a gazdám sok kudarca jut még eszembe, melyeket mind önzésének köszönhet. Ennek az úrnak semmihez nincs érzéke, mégis mindenbe belekap. Haiku-költeményeket farag, küldözgeti őket a Kakukk laphoz, modern verseivel meg a Hajnalcsillag-ot zaklatja. Vaskos angolsággal prózát írogat, majd fogja magát: íjászkodik. Aztán nó-drámát kántál, máskor meg a nyírettyűjét nyekergeti. Ámde - fájdalom - bármihez kezd, semmi köszönet nincs benne. Mindez és a gyomorbaja mégsem gátolja abban, hogy olyan iszonyúan buzgóságos legyen.
Törődik is ő azzal - régen megszokta már -, hogy budivitéznek titulálják a környéken! Fennhangon deklamálja ugyanis a Juja című drámából a fennkölt és közismert sorokat - az illemhelyen:
- Iiiime előőőőállt Taiiiira no Muuuunemori!
A szomszédok meg már előre kuncognak, s lesik, mikor jön rá megint a "Munemori".
Törődik is ő azzal - régen megszokta már -, hogy budivitéznek titulálják a környéken! Fennhangon deklamálja ugyanis a Juja című drámából a fennkölt és közismert sorokat - az illemhelyen:
- Iiiime előőőőállt Taiiiira no Muuuunemori!
A szomszédok meg már előre kuncognak, s lesik, mikor jön rá megint a "Munemori".
Egyszer a gazda mit gondolt magában - megtelepedésem után egy hónapra beállított fizetésnapon, hóna alatt egy nagy csomaggal. Igen kíváncsi lettem, vajon mit is vehetett. Láttam, hogy vízfestéket, ecsetet és rajzpapírt. Ettől kezdve felhagyott a verseléssel-kántálással - festészetre adta a fejét. Rögtön másnap és azontúl is, nap mint nap - méghozzá délutáni alvás nélkül - egyre csak festett a dolgozószobájában. De hogy aztán a képei mit ábrázolnak, akárki nézze is, nem támad semmiféle elképzelése. Úgy tűnik, mintha maga sem bízna a dologban.
Egy napon a következő beszélgetést hallgattam ki, amikor meglátogatta egy barátja, aki szépészettel vagy mivel foglalkozik.
- Nem megy, sehogy se megy nekem ez a festészet. A másét nézve könnyű mesterségnek látszik, de amint magam ragadok ecsetet, egyszerre elnehezül a kezemben. - Így vallott a gazdám.
Bizony ám, gondoltam magamban, minden szava szent igaz. A barát aranykeretes szemüvegét gazdámra villantotta.
- Nem is lehet az másként kezdetben. Csak úgy fejből, bent a szobában, semmire se mégy. Már a régi nagy olasz mester, Andrea del Sarto is megmondta: ha képet festesz, magát a természetet kell másolnod, azonmód, ahogy van. Csillagok az égbolton, harmat gyöngye a füvön. Az égen madarak repülnek, alant vadak szaladgálnak és aranyhal úszik a tóban. Száraz ágon téli varjú ül. A természet maga egy nagy, eleven festmény. Na szóval, ha igazi képet akarsz festeni te is, ajánlatos, hogy előbb néhány vázlatot készíts.
- Csakugyan ezt mondta volna Andrea del Sarto? Fogalmam sem volt róla. - Gazdám el volt ragadtatva. - Tényleg igaza van! Szóról szóra úgy van, ahogy mondja!
Láttam, hogy csúfondáros mosoly játszik az aranykeretes szemüveg mögött.
Másnap, amikor szokásom szerint kimentem a verandára, s nekiláttam, hogy jóízűen szunyókáljak egyet, hát nem a gazda szöszmötöl mögöttem? Szokásától eltérően otthagyta dolgozószobáját! Én persze felébredtem, és résnyire nyitott szemmel figyeltem, mit csinál vajon. Kérem, Andrea del Sartót majmolta buzgón! Nem bírtam megállni, hogy e látványtól belül el ne röhögjem magam. Íme a barátja ugratásának eredménye: becses személyemről kezd vázlatokat készíteni. Az álom már régen kiszállt a szememből, nagy kedvem lett volna egy hatalmasat ásítani. De hát a gazdám oly szorgosan vázlatolt, hogy türtőztettem magam: nem akartam elrontani neki. A kontúrokkal már végzett és az ábrázatom festéséhez fogott hozzá.
Őszintén szólva nem tartom magam elsőrendű macskaszépségnek. Nem gondolnám különbnek másokénál sem a hátam ívét, sem a szőrzetemet, sem a pofám formáját. De akármilyen csúf vagyok is, olyas szerzet nem lehetek, mint amilyet a gazda papírra vetett.
Először is: más a színem. Sárgás alapon fénylő hamvasszürkével csíkozott bundám akár a perzsamacskáké. Ezt a tényt bárkinek, aki rám néz, meg kell állapítania.
Amilyenre azonban a gazda festett! Se nem sárga az, se nem fekete. Nem is szürke, nem is barna. De még csak ezeknek a keveréke sem! Színnevet nem lehet rá alkalmazni: teljességgel meghatározhatatlannak mondható.
Aztán még egy csodás részlet! Nem volt szemem. Csakhogy a képen még valami szemféle hely sincs megjelölve, ezért eldönthetetlen marad: vak-e a macska, vagy csupán aluszik. Köztünk maradjon: Andrea del Sarto ide vagy oda, az ilyesmi azért mégse járja.
Ugyanakkor képtelen voltam elfojtani csodálatomat ekkora odaadás láttán. Igyekeztem is, hogy a lehetőségekhez képest mozdulatlan maradjak. Ámde olyan vizelhetnék jött rám, hogy az izmaim valósággal görcsbe rándultak. Egy perc és mi lett a vége? Önkéntelenül, is kinyújtottam a mellső lábam, és a fejem lesunyva óriásit ásítottam. Pofátlanság volt. Mindegy, gondoltam, már úgysem lehet jóvátenni, hogy így belerondítottam a gazdám dolgába, félrevonultam hát könnyíteni magamon. Ekkor harsant fel gazdám ordítása.:
- Hülye állat!
Jó, rendben van, mindenkire ezt mondja, aki megharagítja. De azért mégis szemtelenség, hogy nem vette figyelembe, milyen önfeláldozóan tűrtem miatta!
Én még ezt se bánnám, ha valamivel nyájasabban fogadná, amikor a hátára mászom. A szidalmakat is kibírnám, de ő soha nem tesz kedvemre. Csak mert a kisdolgom miatt felkelek, hülye állatnak nevez szívtelenül.
Az ember mind önnön fölénye tudatában pöffeszkedik. Mennyire felfuvalkodik, ha előbb-utóbb nem születik nála is erősebb lény a földre, azt csak a jó ég tudja!
De ha csak ennyiben állna az ember gőgje! Erkölcstelenségéről hallottam én már gyászosabb történetet is. A házam mögött van egy alig tízöles kert. Teabokrokkal. Nem nagy, éppen meglehetős, a nap besüt rá. Ide szoktam elvonulni a gyerekek zajongása elől, ha nem tudok szunyókálni, vagy ha az unalom a gyomromra megy. Itt felüdülök és erőre kapok.
Történt egyszer egy szép késői őszi napon, délután, úgy két óra körül, hogy a kert felé irányítottam lépteimet, csak úgy a testmozgás kedvéért, mivel ebéd után már hunytam egyet. Kerülgettem a teacserjék gyökereit, s ahogy elértem a nyugati oldalt szegélyező ciprussövényt, látok ám egy nagy macskát, amint az elszáradt krizantémokat agyonnyomva hever gondtalanul. Úgy tetszett, mintha személyem közeledtét nem észlelné, vagy csak teszi magát, hogy figyelemre se méltat. Hosszan elnyúlt testtel feküdt ott, s nagyokat szuszogva szendergett.
A magam részéről ekkora merészség láttán nem győzök csodálkozni. Veszi a bátorságot, hogy más keretjébe behatoljon, s nyugodt lélekkel durmol!
Színfekete macska volt ő. Bundáját elárasztotta a kora délutáni napfény, s úgy tűnt, mintha lángok csapnának róla a szemembe. Termete pedig oly fenséges, hogy a macskák között királynak kellett vélnem. Legalább kétakkora volt, mint jómagam. Minden mást kitörölt szívemből a csodálat.
Az ámulattól összeroskadva csodáltam, amikor az őszi szél csendesen megzörrentette a szilfaágak baldachinját a feje fölött és néhány levél pergett alá a krizantémnyoszolyára.
A fenség szeme erre hirtelen kerekre nyílt. Még ma is magam előtt látom.
Szeme túltett a legszebb borostyánon is, melyért az ember pedig annyira odavan. De a teste mozdulatlan maradt. Mélyről fakadó tekintete sugarakat lövellt, s úgy tűnt, hogy ezek kicsi homlokomon összpontosulnak.
- Hát te meg kifene vagy? - szólalt meg királyi mivoltához képest bizony bárdolatlanul.
Hangjának mély zengése még egy kutyát is megfutamított volna, hát jómagam is megijedtem. A megszólítást viszonzatlan hagyni azonban nem lett volna okos dolog.
- Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen - válaszoltam a körülményekhez képest nyugodtan, közönyt színlelve. A szívem azonban a torkomban dobogott. A nagy király erre leplezetlen megvetéssel végigmért.
- Heee? Macskaaa? Aszongya, macska... röhögnöm kell. És honnét szalajtottak, te?
Micsoda egy fennhéjázó alak ez, gondoltam magamban.
- Jómagam itt a tanár házában lakom.
- Mingyár gondoltam, amilyen girhes vagy... - folytatta magas lóról, pedig a szavaiból ítélve nem lehetett valami jó házból való úrimacska. Viszont dagadt és jóllakott - jól mehet sora, azt láttam. Nem álltam meg, hogy ne viszonozzam kérdését:
- És te hová valósi vagy?
- Heee? Setétnek hínak a kocsiséknál - válaszolta önelégülten.
Szó, ami szó, minden megvilágosodott, hiszen nincs a környéken senki, aki ne hallotta volna a riksásék szilaj macskájának hírét. A gazdája csupa nyers erő, de nem jár össze senki se vele, mivel nem egy iskolázott fő. Olyan fickó, akivel szemben mindenki három lépés távolságot tart. Ahogy a nevét meghallottam, kezdett bennem is valami lenézésféle ébredezni, jóllehet idegességemben még igencsak viszketett a hátsóm. Hogy próbára tegyen tudatlanságát, a következő kérdést intéztem hozzá:
- A fenébe is, melyik különb, a riksás vagy a tanár?
- No né! Naná hogy a riksás! Erősebb! Csak rá kell nézni a te gazdádra, a tanárra, csupa csont és bőr!
- Te is jó erős vagy. Úgy látszik, gazdád, a riksás bőven ad falnivalót.
- Bökd meg, én akárhová mék, mindenütt kiszúrom a kaját. Te is ne itt kóvályogj a bokrok között, gyere csak utánam, meglátod, úgy meghízol, hogy egy hónap múlva rád se ismernek!
- Jó, jó, ha meg akarok hízni, majd értesítelek. Viszont a tanár háza sokkal nagyobb, jobban el lehet benne lakni!
- Marhaság! Akármekkora is, a hasadat nem töltheted meg vele!
Ettől aztán annyira begerjedt, hogy dühöngve faképnél hagyott, miközben a fülei úgy meredtek az ég felé, mint a bambusz rügye tavasszal. Ettől kezdve számíthattam ismerőseim közé Setétet a riksáséktól.
Egy napon a következő beszélgetést hallgattam ki, amikor meglátogatta egy barátja, aki szépészettel vagy mivel foglalkozik.
- Nem megy, sehogy se megy nekem ez a festészet. A másét nézve könnyű mesterségnek látszik, de amint magam ragadok ecsetet, egyszerre elnehezül a kezemben. - Így vallott a gazdám.
Bizony ám, gondoltam magamban, minden szava szent igaz. A barát aranykeretes szemüvegét gazdámra villantotta.
- Nem is lehet az másként kezdetben. Csak úgy fejből, bent a szobában, semmire se mégy. Már a régi nagy olasz mester, Andrea del Sarto is megmondta: ha képet festesz, magát a természetet kell másolnod, azonmód, ahogy van. Csillagok az égbolton, harmat gyöngye a füvön. Az égen madarak repülnek, alant vadak szaladgálnak és aranyhal úszik a tóban. Száraz ágon téli varjú ül. A természet maga egy nagy, eleven festmény. Na szóval, ha igazi képet akarsz festeni te is, ajánlatos, hogy előbb néhány vázlatot készíts.
- Csakugyan ezt mondta volna Andrea del Sarto? Fogalmam sem volt róla. - Gazdám el volt ragadtatva. - Tényleg igaza van! Szóról szóra úgy van, ahogy mondja!
Láttam, hogy csúfondáros mosoly játszik az aranykeretes szemüveg mögött.
Másnap, amikor szokásom szerint kimentem a verandára, s nekiláttam, hogy jóízűen szunyókáljak egyet, hát nem a gazda szöszmötöl mögöttem? Szokásától eltérően otthagyta dolgozószobáját! Én persze felébredtem, és résnyire nyitott szemmel figyeltem, mit csinál vajon. Kérem, Andrea del Sartót majmolta buzgón! Nem bírtam megállni, hogy e látványtól belül el ne röhögjem magam. Íme a barátja ugratásának eredménye: becses személyemről kezd vázlatokat készíteni. Az álom már régen kiszállt a szememből, nagy kedvem lett volna egy hatalmasat ásítani. De hát a gazdám oly szorgosan vázlatolt, hogy türtőztettem magam: nem akartam elrontani neki. A kontúrokkal már végzett és az ábrázatom festéséhez fogott hozzá.
Őszintén szólva nem tartom magam elsőrendű macskaszépségnek. Nem gondolnám különbnek másokénál sem a hátam ívét, sem a szőrzetemet, sem a pofám formáját. De akármilyen csúf vagyok is, olyas szerzet nem lehetek, mint amilyet a gazda papírra vetett.
Először is: más a színem. Sárgás alapon fénylő hamvasszürkével csíkozott bundám akár a perzsamacskáké. Ezt a tényt bárkinek, aki rám néz, meg kell állapítania.
Amilyenre azonban a gazda festett! Se nem sárga az, se nem fekete. Nem is szürke, nem is barna. De még csak ezeknek a keveréke sem! Színnevet nem lehet rá alkalmazni: teljességgel meghatározhatatlannak mondható.
Aztán még egy csodás részlet! Nem volt szemem. Csakhogy a képen még valami szemféle hely sincs megjelölve, ezért eldönthetetlen marad: vak-e a macska, vagy csupán aluszik. Köztünk maradjon: Andrea del Sarto ide vagy oda, az ilyesmi azért mégse járja.
Ugyanakkor képtelen voltam elfojtani csodálatomat ekkora odaadás láttán. Igyekeztem is, hogy a lehetőségekhez képest mozdulatlan maradjak. Ámde olyan vizelhetnék jött rám, hogy az izmaim valósággal görcsbe rándultak. Egy perc és mi lett a vége? Önkéntelenül, is kinyújtottam a mellső lábam, és a fejem lesunyva óriásit ásítottam. Pofátlanság volt. Mindegy, gondoltam, már úgysem lehet jóvátenni, hogy így belerondítottam a gazdám dolgába, félrevonultam hát könnyíteni magamon. Ekkor harsant fel gazdám ordítása.:
- Hülye állat!
Jó, rendben van, mindenkire ezt mondja, aki megharagítja. De azért mégis szemtelenség, hogy nem vette figyelembe, milyen önfeláldozóan tűrtem miatta!
Én még ezt se bánnám, ha valamivel nyájasabban fogadná, amikor a hátára mászom. A szidalmakat is kibírnám, de ő soha nem tesz kedvemre. Csak mert a kisdolgom miatt felkelek, hülye állatnak nevez szívtelenül.
Az ember mind önnön fölénye tudatában pöffeszkedik. Mennyire felfuvalkodik, ha előbb-utóbb nem születik nála is erősebb lény a földre, azt csak a jó ég tudja!
De ha csak ennyiben állna az ember gőgje! Erkölcstelenségéről hallottam én már gyászosabb történetet is. A házam mögött van egy alig tízöles kert. Teabokrokkal. Nem nagy, éppen meglehetős, a nap besüt rá. Ide szoktam elvonulni a gyerekek zajongása elől, ha nem tudok szunyókálni, vagy ha az unalom a gyomromra megy. Itt felüdülök és erőre kapok.
Történt egyszer egy szép késői őszi napon, délután, úgy két óra körül, hogy a kert felé irányítottam lépteimet, csak úgy a testmozgás kedvéért, mivel ebéd után már hunytam egyet. Kerülgettem a teacserjék gyökereit, s ahogy elértem a nyugati oldalt szegélyező ciprussövényt, látok ám egy nagy macskát, amint az elszáradt krizantémokat agyonnyomva hever gondtalanul. Úgy tetszett, mintha személyem közeledtét nem észlelné, vagy csak teszi magát, hogy figyelemre se méltat. Hosszan elnyúlt testtel feküdt ott, s nagyokat szuszogva szendergett.
A magam részéről ekkora merészség láttán nem győzök csodálkozni. Veszi a bátorságot, hogy más keretjébe behatoljon, s nyugodt lélekkel durmol!
Színfekete macska volt ő. Bundáját elárasztotta a kora délutáni napfény, s úgy tűnt, mintha lángok csapnának róla a szemembe. Termete pedig oly fenséges, hogy a macskák között királynak kellett vélnem. Legalább kétakkora volt, mint jómagam. Minden mást kitörölt szívemből a csodálat.
Az ámulattól összeroskadva csodáltam, amikor az őszi szél csendesen megzörrentette a szilfaágak baldachinját a feje fölött és néhány levél pergett alá a krizantémnyoszolyára.
A fenség szeme erre hirtelen kerekre nyílt. Még ma is magam előtt látom.
Szeme túltett a legszebb borostyánon is, melyért az ember pedig annyira odavan. De a teste mozdulatlan maradt. Mélyről fakadó tekintete sugarakat lövellt, s úgy tűnt, hogy ezek kicsi homlokomon összpontosulnak.
- Hát te meg kifene vagy? - szólalt meg királyi mivoltához képest bizony bárdolatlanul.
Hangjának mély zengése még egy kutyát is megfutamított volna, hát jómagam is megijedtem. A megszólítást viszonzatlan hagyni azonban nem lett volna okos dolog.
- Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen - válaszoltam a körülményekhez képest nyugodtan, közönyt színlelve. A szívem azonban a torkomban dobogott. A nagy király erre leplezetlen megvetéssel végigmért.
- Heee? Macskaaa? Aszongya, macska... röhögnöm kell. És honnét szalajtottak, te?
Micsoda egy fennhéjázó alak ez, gondoltam magamban.
- Jómagam itt a tanár házában lakom.
- Mingyár gondoltam, amilyen girhes vagy... - folytatta magas lóról, pedig a szavaiból ítélve nem lehetett valami jó házból való úrimacska. Viszont dagadt és jóllakott - jól mehet sora, azt láttam. Nem álltam meg, hogy ne viszonozzam kérdését:
- És te hová valósi vagy?
- Heee? Setétnek hínak a kocsiséknál - válaszolta önelégülten.
Szó, ami szó, minden megvilágosodott, hiszen nincs a környéken senki, aki ne hallotta volna a riksásék szilaj macskájának hírét. A gazdája csupa nyers erő, de nem jár össze senki se vele, mivel nem egy iskolázott fő. Olyan fickó, akivel szemben mindenki három lépés távolságot tart. Ahogy a nevét meghallottam, kezdett bennem is valami lenézésféle ébredezni, jóllehet idegességemben még igencsak viszketett a hátsóm. Hogy próbára tegyen tudatlanságát, a következő kérdést intéztem hozzá:
- A fenébe is, melyik különb, a riksás vagy a tanár?
- No né! Naná hogy a riksás! Erősebb! Csak rá kell nézni a te gazdádra, a tanárra, csupa csont és bőr!
- Te is jó erős vagy. Úgy látszik, gazdád, a riksás bőven ad falnivalót.
- Bökd meg, én akárhová mék, mindenütt kiszúrom a kaját. Te is ne itt kóvályogj a bokrok között, gyere csak utánam, meglátod, úgy meghízol, hogy egy hónap múlva rád se ismernek!
- Jó, jó, ha meg akarok hízni, majd értesítelek. Viszont a tanár háza sokkal nagyobb, jobban el lehet benne lakni!
- Marhaság! Akármekkora is, a hasadat nem töltheted meg vele!
Ettől aztán annyira begerjedt, hogy dühöngve faképnél hagyott, miközben a fülei úgy meredtek az ég felé, mint a bambusz rügye tavasszal. Ettől kezdve számíthattam ismerőseim közé Setétet a riksáséktól.
Megesett, hogy összefutottam vele. Mindahányszor olyan magas lóról beszélt, mint ahogy egy riksás macskájához illik. Tőle hallottam az imént már említett esetet az emberi léhaságról. Midőn egyszer jómagam és Setét szokásunkhoz híven a meleget árasztó bokrok között heverészve meghánytuk-vetettük a világ folyását, és ő már többször eldicsekedett viselt dolgaival, hirtelen felém fordult, és fensőségesen a következő kérdést intézte hozzám:
- Hát te! Hány patkányt kaptál el eddig?
Nyilvánvaló, milyen kínos volt számomra az imigyen nekem szegezett kérdés, mert jóllehet ész dolgában jóval többre tartom magam Setétnél, tisztában voltam azzal, hogy testi erőben és bátorságban össze sem lehet vetni vele. Mindazonáltal ami igaz, az igaz, a hazugság nem kenyerem, így hát: - Gondolni már sokszor gondoltam rá, hogy fognék, de még nem jutottam hozzá - válaszoltam.
Erre akkorát kacagott, hogy a hosszú bajusza is belerezgett.
Pedig ez a Setét igazán kezelhető jószág - mint a dicsekvők általában -, elég volt neki néhány helyeslő köhentés a homályosabb részeknél, és az, hogy figyelmesen hallgatták. Jómagam eléggé kiismertem és tudtam, hogyan kell lovat adni alá, s ez alkalommal sem bajlódtam a magyarázkodással, hanem hagytam, hadd hetvenkedjék - elég hülye hozzá, hogy valami marhaságba bonyolódjék, aztán majd a zavarosban én is halászgathatok. Ezért szerényen, de sunyi módon csak annyit mondtam:
- Ó, te persze, a korodból ítélve, jó néhányat elkaphattál. - Erre aztán ráharapott.
- Bizony ám! Vagy harmincat-negyvenet! - válaszolt valósággal megrészegülten, majd így folytatta:
- Egy-kétszáz patkánnyal bármikor elbánok, csak görény ne legyen közöttük, mert azzal egyszer csúnyán megjártam.
- Ó, csakugyan? - adtam az ártatlant. Erre Setét nagy szeme még jobban kimeredt.
- Tavaly nagytakarításkor a gazda fogta a meszet, és ahogy bemászott a veranda alá, egy akkora bazi nagy görényt ugrasztott ki onnét, hogy még!
- Hűha! - mímeltem a meglepődést.
- Az ám! Gondoltam, görénynek görény, de egy jókora patkánynál mégse sokkal nagyobb! Azannyát, mondok magamban, ezt elkapom! Annyira begerjedtem, hogy utána vetettem magam és egy árokba zavartam.
- Jól tetted - biztattam.
- A nyavalyát! A végén, amikor már-már utolértem, felemelte a farkát, és akkorát durrantott a pofámba, hogy azóta is kigyön a bélem, ha csak meglátok egy ilyen dögöt! Büdös, mint a rosseb!
És mintha megint a tavalyi penetráns bűzt érezné, mellső lábával kétszer-háromszor végigdörgölte a pofáját. Nagy méreg, véltem jómagam is, s gondoltam, továbblendítem a beszélgetést.
- De bezzeg a patkányok nem kerülik el a végzetüket. Hiszen te mint patkányfogó nagy hírnévre tettél szert! Attól is vagy ilyen szép kövér, ragyogó, mert patkánnyal jól teletömted magad. - Szavaim, melyeket hízelgésnek szántam, az ellenkező hatást váltották ki belőle. Keserveset sóhajtott.
- Hadd el! Én gürcölök, fogom a patkányokat, a gazdám meg... az emberhez fogható önző ganét nem hord a hátán a föld! Amit elkapok, mind beviszi a csendőrségnek. A csendőr meg azt se kérdi, ő fogta-e, csak leszurkolja neki az öt szen díjat. Ez az én fene ette gazdám már vagy egy jen ötven szent zsebre vágott az én érdememből, de még csak eszébe se jut, hogy vessen érte nekem is valami jobb falatot. Hajaj, az emberfajzat... képmutató tolvaj mindenik!
Lám, még ez a tanulatlan Setét sem olyan ostoba, hogy rá ne jöjjön arra, ami kézenfekvő, de ettől aztán úgy méregbe gurult, hogy a szőr felállt a hátán. Valahogy kellemetlen érzésem támadt, ezért szerét ejtettem, hogy csendben lelépjek. Azóta eszem ágában sincs patkányt fogni. Tanulva Setét esetéből, felhagytam avval is, hogy bármi más prédára vadásszam. A cserkészésnél különb élvezet a szundikálás. Ha egy macska tanár házában lakik, a természete is legyen hozzá hasonló. De jó lesz, ha vigyázok, mert még gyomorbajos válik belőlem is. Ha már a tanárról esett szó, úgy látszik, rájött, hogy végképp semmi reménye a vízfestés elsajátítására, mert december elsején így írt a naplójába:
"Ma találkoztam N. N. úrral először. Meglehetős kicsapongó hírében áll, s tényleg úgy viselkedik, mint egy nagyvilági férfiú. Az ő fajtáját kedvelik a nők, úgyhogy pontosabban szólva nem is annyira kicsapongó, mint inkább elkényeztetett. Irigylésre méltó, hogy - amint mondják - a neje eredetileg gésa volt. Akik a nagyvilági embereket ócsárolják, többnyire képtelenek az élvhajhászásra. És viszont: sokan vannak olyanok, akik csupán tetszelegnek a világfi pózában, pedig semmi hajlamuk sincs rá. Attól tartok, éppen olyan ez, mint az én esetem az akvarellel: hiába kínlódtam vele. Én ugyan nem vagyok világfi, de éppen olyan vagyok, mint aki tetteti: jó vendéglőkbe, találkahelyekre jár, hogy gáláns férfiúnak mutatkozzék. Szerettem volna az emberek előtt a jeles akvarellista szerepében tetszelegni. Ezért jobb, ha leteszek róla, mert társaságbelieket majmoló ostobáknál többet ér a szegény vidéki élhetetlensége."
Amit a nagyvilági emberről tart, azt én nem írom alá. Az pedig egyenesen tanárhoz méltatlan marhaság, hogy irigyel valakit, akinek a felesége gésa volt! De az kétségtelen, hogy a vízfestményeit helyesen ítéli meg. Viszont függetlenül attól, hogy van önismerete, mégsem tud elszakadni a hiábavalóságoktól. Eltelt két nap, és december negyedikei dátum alatt ezt írta naplójába:
"Azt álmodtam, hogy valaki felszedte és csodás keretbe foglalva kiakasztotta az ajtó fölé a vízfestményemet, melyet magam oly silánynak tartok, hogy elhajítottam. Ahogy így, bekeretezve megszemléltem, látom ám, hogy milyen nagyszerű lett. Örülök módfelett. S hogy imigyen töltöm az időt, gyönyörködve magamban a remekművön, hajnalodik, fölserkenek - és olyan világos ismét a tehetségtelenségem, mint a felkelő nap."
Úgy látszik, a gazda mély álmában is lépten-nyomon belefelejtkezik a vízfestés gondolatába. Persze igazi akvarellista éppúgy nem lesz belőle, mint előkelő, nagyvilági férfiú.
Az álomra következő napon a már említett aranykeretes szemüvegű műítész hosszú szünet után ismét meglátogatta a gazdát. Ahogy letelepszik, mindjárt rákezdi:
- Hogy áll a vízfestés?
A gazda meg, mintha mi sem történt volna:
- Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, vázlatokkal szorgoskodtam, és tényleg, ahogy belejöttem, egymás után fedeztem föl a dolgok formai és színbeli változásait, amit azelőtt nem is vettem észre. Rájöttem, hogy a nyugatiak is úgy fejlődtek idáig, hogy régóta szorgalmazzák a vázlatkészítést. Ahogy Andrea del Sarto is megmondta. - A gazdám úgy dicséri Andrea del Sartót, mintha nem is írta volna azokat a naplójegyzeteket! Erre a műítész röhögve megvakarja a fejét:
- De hiszen az merő kitaláció!
- Micsoda? - hüledezik a gazdám, de még nem érti, hogy bolonddá tették.
- Még hogy a te imádott Andrea del Sartód! Jól becsaptalak vele, mi? Nem hittem, hogy készpénznek veszed, amit mondtam! Hahahaha! - Az oldalát fogta, úgy röhögött. Jómagam, aki a verandáról hallgattam a párbeszédet, kíváncsi lettem, vajon ma este a gazda mit ír a naplóba!
Az a tudós férfiú, a műítész abban találja örömét, hogy efféle hülyeségeket terjeszt. Úgy látszott, ügyet sem vet rá, hogy a gazdámban mekkora visszhangot ver ez az Andrea del Sarto, mert könnyedén folytatta, amint alább következik:
- Nos, érdekes, hogy az embereket milyen könnyű beugratni. A múltkor például kifejtettem egy diáknak, hogy Nicholas Nickleby azt tanácsolta Gibbonnak: nagy művét, A francia forradalom történeté-t ne franciául írja, hanem angolul.1 A diáknak embertelen memóriája volt s így röhejes módon visszahallhattam az egészet az Irodalmi Társulat ülésén, halálkomoly formában. Voltak ott vagy százan, s mindegyik csupa fül. De ez még semmi! Egyszer irodalmárok között a szó Harrison történelmi regényére fordult, a Theophano-ra.2 Megjegyeztem, hogy a történelmi regényeknek ez a csúcsa, különösen a hősnő halálának leírása hátborzongató, mire a velem szemközt ülő tanárember - abból a fajtából, melynek a száján ki nem csúszna a "nem tudom" - buzgón helyeselni kezdett. Remekműnek mondta, s ebből rájöttem, hogy ez a férfiú éppúgy nem olvasta a könyvet, ahogy én sem. - Gyomorbajos gazdám erre már megütődve közbekérdezett:
- Mit csinálsz, ha valaki akad ennek a badarságnak a hallgatói között, aki tényleg olvasta a regényt?
Az volt az érzésem, nem is azon akad fenn, hogy embereket becsapnak, hanem inkább a leleplezés veszélye aggasztja. A műítész azonban oda se neki:
- Á, ilyenkor mondasz valamit, hogy más könyvvel tévesztetted össze, vagy effélét. - S göcögve nevetett.
- Hát te! Hány patkányt kaptál el eddig?
Nyilvánvaló, milyen kínos volt számomra az imigyen nekem szegezett kérdés, mert jóllehet ész dolgában jóval többre tartom magam Setétnél, tisztában voltam azzal, hogy testi erőben és bátorságban össze sem lehet vetni vele. Mindazonáltal ami igaz, az igaz, a hazugság nem kenyerem, így hát: - Gondolni már sokszor gondoltam rá, hogy fognék, de még nem jutottam hozzá - válaszoltam.
Erre akkorát kacagott, hogy a hosszú bajusza is belerezgett.
Pedig ez a Setét igazán kezelhető jószág - mint a dicsekvők általában -, elég volt neki néhány helyeslő köhentés a homályosabb részeknél, és az, hogy figyelmesen hallgatták. Jómagam eléggé kiismertem és tudtam, hogyan kell lovat adni alá, s ez alkalommal sem bajlódtam a magyarázkodással, hanem hagytam, hadd hetvenkedjék - elég hülye hozzá, hogy valami marhaságba bonyolódjék, aztán majd a zavarosban én is halászgathatok. Ezért szerényen, de sunyi módon csak annyit mondtam:
- Ó, te persze, a korodból ítélve, jó néhányat elkaphattál. - Erre aztán ráharapott.
- Bizony ám! Vagy harmincat-negyvenet! - válaszolt valósággal megrészegülten, majd így folytatta:
- Egy-kétszáz patkánnyal bármikor elbánok, csak görény ne legyen közöttük, mert azzal egyszer csúnyán megjártam.
- Ó, csakugyan? - adtam az ártatlant. Erre Setét nagy szeme még jobban kimeredt.
- Tavaly nagytakarításkor a gazda fogta a meszet, és ahogy bemászott a veranda alá, egy akkora bazi nagy görényt ugrasztott ki onnét, hogy még!
- Hűha! - mímeltem a meglepődést.
- Az ám! Gondoltam, görénynek görény, de egy jókora patkánynál mégse sokkal nagyobb! Azannyát, mondok magamban, ezt elkapom! Annyira begerjedtem, hogy utána vetettem magam és egy árokba zavartam.
- Jól tetted - biztattam.
- A nyavalyát! A végén, amikor már-már utolértem, felemelte a farkát, és akkorát durrantott a pofámba, hogy azóta is kigyön a bélem, ha csak meglátok egy ilyen dögöt! Büdös, mint a rosseb!
És mintha megint a tavalyi penetráns bűzt érezné, mellső lábával kétszer-háromszor végigdörgölte a pofáját. Nagy méreg, véltem jómagam is, s gondoltam, továbblendítem a beszélgetést.
- De bezzeg a patkányok nem kerülik el a végzetüket. Hiszen te mint patkányfogó nagy hírnévre tettél szert! Attól is vagy ilyen szép kövér, ragyogó, mert patkánnyal jól teletömted magad. - Szavaim, melyeket hízelgésnek szántam, az ellenkező hatást váltották ki belőle. Keserveset sóhajtott.
- Hadd el! Én gürcölök, fogom a patkányokat, a gazdám meg... az emberhez fogható önző ganét nem hord a hátán a föld! Amit elkapok, mind beviszi a csendőrségnek. A csendőr meg azt se kérdi, ő fogta-e, csak leszurkolja neki az öt szen díjat. Ez az én fene ette gazdám már vagy egy jen ötven szent zsebre vágott az én érdememből, de még csak eszébe se jut, hogy vessen érte nekem is valami jobb falatot. Hajaj, az emberfajzat... képmutató tolvaj mindenik!
Lám, még ez a tanulatlan Setét sem olyan ostoba, hogy rá ne jöjjön arra, ami kézenfekvő, de ettől aztán úgy méregbe gurult, hogy a szőr felállt a hátán. Valahogy kellemetlen érzésem támadt, ezért szerét ejtettem, hogy csendben lelépjek. Azóta eszem ágában sincs patkányt fogni. Tanulva Setét esetéből, felhagytam avval is, hogy bármi más prédára vadásszam. A cserkészésnél különb élvezet a szundikálás. Ha egy macska tanár házában lakik, a természete is legyen hozzá hasonló. De jó lesz, ha vigyázok, mert még gyomorbajos válik belőlem is. Ha már a tanárról esett szó, úgy látszik, rájött, hogy végképp semmi reménye a vízfestés elsajátítására, mert december elsején így írt a naplójába:
"Ma találkoztam N. N. úrral először. Meglehetős kicsapongó hírében áll, s tényleg úgy viselkedik, mint egy nagyvilági férfiú. Az ő fajtáját kedvelik a nők, úgyhogy pontosabban szólva nem is annyira kicsapongó, mint inkább elkényeztetett. Irigylésre méltó, hogy - amint mondják - a neje eredetileg gésa volt. Akik a nagyvilági embereket ócsárolják, többnyire képtelenek az élvhajhászásra. És viszont: sokan vannak olyanok, akik csupán tetszelegnek a világfi pózában, pedig semmi hajlamuk sincs rá. Attól tartok, éppen olyan ez, mint az én esetem az akvarellel: hiába kínlódtam vele. Én ugyan nem vagyok világfi, de éppen olyan vagyok, mint aki tetteti: jó vendéglőkbe, találkahelyekre jár, hogy gáláns férfiúnak mutatkozzék. Szerettem volna az emberek előtt a jeles akvarellista szerepében tetszelegni. Ezért jobb, ha leteszek róla, mert társaságbelieket majmoló ostobáknál többet ér a szegény vidéki élhetetlensége."
Amit a nagyvilági emberről tart, azt én nem írom alá. Az pedig egyenesen tanárhoz méltatlan marhaság, hogy irigyel valakit, akinek a felesége gésa volt! De az kétségtelen, hogy a vízfestményeit helyesen ítéli meg. Viszont függetlenül attól, hogy van önismerete, mégsem tud elszakadni a hiábavalóságoktól. Eltelt két nap, és december negyedikei dátum alatt ezt írta naplójába:
"Azt álmodtam, hogy valaki felszedte és csodás keretbe foglalva kiakasztotta az ajtó fölé a vízfestményemet, melyet magam oly silánynak tartok, hogy elhajítottam. Ahogy így, bekeretezve megszemléltem, látom ám, hogy milyen nagyszerű lett. Örülök módfelett. S hogy imigyen töltöm az időt, gyönyörködve magamban a remekművön, hajnalodik, fölserkenek - és olyan világos ismét a tehetségtelenségem, mint a felkelő nap."
Úgy látszik, a gazda mély álmában is lépten-nyomon belefelejtkezik a vízfestés gondolatába. Persze igazi akvarellista éppúgy nem lesz belőle, mint előkelő, nagyvilági férfiú.
Az álomra következő napon a már említett aranykeretes szemüvegű műítész hosszú szünet után ismét meglátogatta a gazdát. Ahogy letelepszik, mindjárt rákezdi:
- Hogy áll a vízfestés?
A gazda meg, mintha mi sem történt volna:
- Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, vázlatokkal szorgoskodtam, és tényleg, ahogy belejöttem, egymás után fedeztem föl a dolgok formai és színbeli változásait, amit azelőtt nem is vettem észre. Rájöttem, hogy a nyugatiak is úgy fejlődtek idáig, hogy régóta szorgalmazzák a vázlatkészítést. Ahogy Andrea del Sarto is megmondta. - A gazdám úgy dicséri Andrea del Sartót, mintha nem is írta volna azokat a naplójegyzeteket! Erre a műítész röhögve megvakarja a fejét:
- De hiszen az merő kitaláció!
- Micsoda? - hüledezik a gazdám, de még nem érti, hogy bolonddá tették.
- Még hogy a te imádott Andrea del Sartód! Jól becsaptalak vele, mi? Nem hittem, hogy készpénznek veszed, amit mondtam! Hahahaha! - Az oldalát fogta, úgy röhögött. Jómagam, aki a verandáról hallgattam a párbeszédet, kíváncsi lettem, vajon ma este a gazda mit ír a naplóba!
Az a tudós férfiú, a műítész abban találja örömét, hogy efféle hülyeségeket terjeszt. Úgy látszott, ügyet sem vet rá, hogy a gazdámban mekkora visszhangot ver ez az Andrea del Sarto, mert könnyedén folytatta, amint alább következik:
- Nos, érdekes, hogy az embereket milyen könnyű beugratni. A múltkor például kifejtettem egy diáknak, hogy Nicholas Nickleby azt tanácsolta Gibbonnak: nagy művét, A francia forradalom történeté-t ne franciául írja, hanem angolul.1 A diáknak embertelen memóriája volt s így röhejes módon visszahallhattam az egészet az Irodalmi Társulat ülésén, halálkomoly formában. Voltak ott vagy százan, s mindegyik csupa fül. De ez még semmi! Egyszer irodalmárok között a szó Harrison történelmi regényére fordult, a Theophano-ra.2 Megjegyeztem, hogy a történelmi regényeknek ez a csúcsa, különösen a hősnő halálának leírása hátborzongató, mire a velem szemközt ülő tanárember - abból a fajtából, melynek a száján ki nem csúszna a "nem tudom" - buzgón helyeselni kezdett. Remekműnek mondta, s ebből rájöttem, hogy ez a férfiú éppúgy nem olvasta a könyvet, ahogy én sem. - Gyomorbajos gazdám erre már megütődve közbekérdezett:
- Mit csinálsz, ha valaki akad ennek a badarságnak a hallgatói között, aki tényleg olvasta a regényt?
Az volt az érzésem, nem is azon akad fenn, hogy embereket becsapnak, hanem inkább a leleplezés veszélye aggasztja. A műítész azonban oda se neki:
- Á, ilyenkor mondasz valamit, hogy más könyvvel tévesztetted össze, vagy effélét. - S göcögve nevetett.
1 Gibbon természetesen a Római Birodalom hanyatlásáról és bukásáról írta a művét. (A lábjegyzetben lévő magyarázatok a szerkesztő jegyzetei.)
2 Theophano címmel senki sem írt történelmi regényt - a műítész itt már megint a tanárt ugratja.
2 Theophano címmel senki sem írt történelmi regényt - a műítész itt már megint a tanárt ugratja.
Bár ennek a műítésznek aranykeretes szemüvege van, a jelleme mégis a riksás Setét nevű macskájára emlékeztet. A gazda nem is szólt egy szót sem erre, csak némán fújt egy füstkarikát Aszahi cigarettájából, mint aki arra gondol, hogy neki ugyan nem lenne ehhez bátorsága. A műítész szemén látszott, hogy magában azzal folytatta: "így van ez a te művészkedéseddel is...", fennhangon meg:
- Persze a tréfa az tréfa, de a festészet komoly dolog. Azt mondják, Leonardo da Vinci arra biztatta tanítványait, hogy másolják le a templom falán a beázás okozta foltot. És tényleg, ha bemégy például az illemhelyre és megfigyeled a falon a foltokat, igen természetes mintákat lehet ellesni. Ha figyelmesen vázlatokat készítesz róluk, meglátod, milyen érdekes eredményre jutsz.
- Már megint bolondítasz?
- Dehogy, ez most tényleg igaz. Szerintem nagyon szellemes mondás. Valóban mondhatta Leonardo da Vinci.
- Hát szellemes, az szent igaz. - A gazdám már félig-meddig el is hitte. Az még azonban nem látszott rajta, rászánja-e magát, hogy a budiban vázlatokat készítsen.
- Persze a tréfa az tréfa, de a festészet komoly dolog. Azt mondják, Leonardo da Vinci arra biztatta tanítványait, hogy másolják le a templom falán a beázás okozta foltot. És tényleg, ha bemégy például az illemhelyre és megfigyeled a falon a foltokat, igen természetes mintákat lehet ellesni. Ha figyelmesen vázlatokat készítesz róluk, meglátod, milyen érdekes eredményre jutsz.
- Már megint bolondítasz?
- Dehogy, ez most tényleg igaz. Szerintem nagyon szellemes mondás. Valóban mondhatta Leonardo da Vinci.
- Hát szellemes, az szent igaz. - A gazdám már félig-meddig el is hitte. Az még azonban nem látszott rajta, rászánja-e magát, hogy a budiban vázlatokat készítsen.
Setét, a riksás macskája levert mostanában. Egykoron fényes szőre megfakult, vedlett. Szeme, mely régen a borostyán ragyogásán is túltett, ma zavaros, csipás. Töretlen energiája, amit szintén csodáltam valaha, mintha elszivárgott volna izmaiból. A teáskertben, mikor utoljára láttam, érdeklődtem hogyléte felől.
- Elegem van már a görények valagából és a halaskofa husángjából - felelte bánatosan.
- Elegem van már a görények valagából és a halaskofa husángjából - felelte bánatosan.
A fenyők közti jókora tisztáson csupa vörös falevél kavarog, mint régi álmok emléke, a medence körüli kaméliák csupaszok, szirmaikat sodorja a szél. A verandán hamar átsuhan a téliesre vált napsugár, alig van nap, hogy ne fújna a hideg szél, és én érzem, hogy nemigen adódik már alkalom csöndes sziesztára odakinn.
A gazda mindennap elmegy az iskolába. Hazatérve beveszi magát a dolgozószobájába. Ha néha meglátogatja valaki, annak azt hajtogatja, milyen cudar dolog tanárnak lenni. A vízfestést elhanyagolja. A pepszint nem szedi, mert - mint mondja - nem jó az semmire. A gyerekek, hála az égnek, óvodába járnak, bár ha hazajönnek, folyton kornyikálnak, labdával hajigálnak és olykor a farkamnál fogva meg-meglóbálnak.
Nem részesülök lakomákban, nem is hízom el, mégis meglehetős egészségnek örvendek, élem napjaimat a hanyatlás minden jele nélkül. Változatlanul nem vagyok hajlandó patkányt fogni és utálom a cselédet, Ó-szant. Nevem még nincs, de tudván, hogy a nagyravágyás hiábavaló, beérem azzal, hogy a tanár házában névtelenül éljem le napjaimat életfogytiglan.
第一章吾輩は猫である。名前はまだ無い。
どこで生れたかとんと
この書生の掌の
ふと気が付いて見ると書生はいない。たくさんおった兄弟が一
ようやくの思いで笹原を這い出すと向うに大きな池がある。吾輩は池の前に坐ってどうしたらよかろうと考えて見た。別にこれという
吾輩の主人は
吾輩がこの家へ住み込んだ当時は、主人以外のものにははなはだ不人望であった。どこへ行っても
吾輩は人間と同居して彼等を観察すればするほど、彼等は
「どうも
「へえアンドレア・デル・サルトがそんな事をいった事があるかい。ちっとも知らなかった。なるほどこりゃもっともだ。実にその通りだ」と主人は
その翌日吾輩は例のごとく
吾輩の家の裏に十坪ばかりの
「一体車屋と教師とはどっちがえらいだろう」
「車屋の方が強いに
「君も車屋の猫だけに
「
「追ってそう願う事にしよう。しかし
「
彼は
その
或る日例のごとく吾輩と黒は暖かい
教師といえば吾輩の主人も近頃に至っては
○○と云う人に今日の会で始めて出逢 った。あの人は大分 放蕩 をした人だと云うがなるほど通人 らしい風采 をしている。こう云う質 の人は女に好かれるものだから○○が放蕩をしたと云うよりも放蕩をするべく余儀なくせられたと云うのが適当であろう。あの人の妻君は芸者だそうだ、羨 ましい事である。元来放蕩家を悪くいう人の大部分は放蕩をする資格のないものが多い。また放蕩家をもって自任する連中のうちにも、放蕩する資格のないものが多い。これらは余儀なくされないのに無理に進んでやるのである。あたかも吾輩の水彩画に於けるがごときもので到底卒業する気づかいはない。しかるにも関せず、自分だけは通人だと思って済 している。料理屋の酒を飲んだり待合へ這入 るから通人となり得るという論が立つなら、吾輩も一廉 の水彩画家になり得る理窟 だ。吾輩の水彩画のごときはかかない方がましであると同じように、愚昧 なる通人よりも山出しの大野暮 の方が遥 かに上等だ。
主人が水彩画を夢に見た翌日例の金縁
車屋の黒はその
赤松の間に二三段の
主人は毎日学校へ行く。帰ると書斎へ立て
吾輩は