2016. február 22., hétfő

Natsume Souseki - Macska vagyok Első fejezet 夏目漱石・吾輩は猫である 第一章

Első fejezet


Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen. Sejtelmem sincs, hol jöttem a világra. Csupáncsak valami sötét, csatakos helyen felhangzó nyávogásra, a tulajdon nyávogásomra emlékszem. Ekkor láttam meg az emberi lényt. Mi több - mint később megtudtam -, abból is a legkomiszabb fajtát: a kosztos diákot. Ezek - mondják - olykor elkapnak, megfőznek és megesznek bennünket, macskákat. Akkoriban azonban egyáltalán nem gondolkoztam még, ezért különösebb félelmet sem éreztem. Csak valami lágy ringatózás kelt bennem, mikor a tenyerére emelt. Ennek csillapodtán megpillantottam az arcát. Nos, szemügyre vehettem hát ezt az úgynevezett embert. Az egykori kínos benyomás máig megmaradt bennem.
Először is: ott, ahol szőrnek kellett volna ékeskednie rajta - csupasz a képe, mint a teáskanna. Később jócskán adódott alkalmam különféle macskákkal összejönni, de ilyen idétlen egy sem akadt közöttük.
Mindez még hagyján, az ábrázata közepén azonban van egy kiszögellés. Azon pedig likak. Ezekből időnként füstöt pöfög, de oly tikkasztót, hogy majd elalél
ok bel. Most már tudom: dohány az, amit az ember imigyen fogyaszt.
Egész jól elhelyezkedtem a diák tenyerén. Egyszer csak iszonyú erő lódított meg, a szemem karikára forgott, s a diákkal-e vagy magamban, de nagy ívben repülni kezdtem. A lélegzetem is elállt - ez a vég! Aztán olyat nyekkentem, hogy a szemem szikrákat vetett.
Mikor magamhoz tértem - a diák sehol, testvéreimből egy szál se, drága anyám eltűnt. Ráadásul - nem úgy, mint addig - kápráztatóan világos a hely, ahová kerültem. Haj, cudar világ! Megpróbáltam kikecmeregni nagy keservesen, ugyanis becses személyemet a szalmaalomról egyenest a tövisek közé vetették!
Törekszem kifelé, ahogy lehet, hát előttem egy nagy tó. Annak a partján leülök és spekulálok. Mihez kezdjek, mit csináljak - sehol semmi.
Kisvártatva kisütöttem, hogy ha vernyogok, csak előkerül valahonnét a diák. Nyávogtam tehát keservesen... sehol senki.
Végül a tavat borzolni kezdte a szél, s a nap lement. A bendőm meg üres. Nyafognék, ámde most már egy hang sem jön ki a torkomon. Kétségtelen, hogy falnivalóhoz kell jutnom, bárminemű légyen is az. Nekivágok, hogy bal felől megkerüljem a tavat... micsoda nyomorúság... Erőt veszek magamon, vánszorgok tovább... végre aztán egy emberbűzű hely! Na most mi lesz - tűnődöm -, s akkor meglelem a bambuszsövényen a befurakodásra alkalmas likat.
Ó, csodás véletlen! Útfélen hullhattam volna el éhen, ha a sövény nincsen úgy elnyűve. Az ágrólszakadt is nézzen körül, nem talál-e a fa gyökerei között valamit. Az a rés egyébként ma is megvan és átjáróként szolgál, ha személyem a szomszédba vonul Cirmoskát látogatni.
Namármost mitévő legyek? Mármint ami a házba hatolást illeti. Közben be is sötétedett, a hasam korog. Fázom - eleredt az eső. Nincs vesztegetni való időm, arrafelé igyekszem, ahol melegre és világosra lelek. Hogy, hogy nem, egyszerre csak bent vagyok a házban.
Úgy esett, hogy a diák után itt találkoztam megint emberrel. Ezúttal a cseléddel. Az, ha lehet, még a diákon is túltesz irgalmatlanságban. Alighogy megpillantott, nyakon csípett és tüstént kitette a szűrömet. Hű, ennek fele se tréfa, gondoltam, miközben behunyt szemmel az égnek ajánlottam lelkemet.
De nem bírom sem az éhséget, sem a hideget, így hát jól szemmel tartva a cselédet, lássuk, mire megyünk még egyszer: besurranok a konyhába. Kihajít ismét. Négy vagy öt ízben belopakodom, de kivág. Én be, ő ki.
Akkor utáltam meg ezt az alávaló perszónát, ezt a cselédet szívem mélyéből. Csak nemrégiben csitult el lelkem háborgása, amikor törlesztettem neki azzal, hogy elloptam a szardíniáját.
De akkor... személyemet utoljára is felragadja, erre bejön a ház ura, kérdezi: mi történik. A cseléd meg odalógat az orra elé.
- Ez a kóbor macskakölyök, akárhányszor kidobom a konyhából, mindig visszamászik, nem is tudom, mit csináljak vele.
Az úr az orra alatti szőrt sodorgatva szemügyre vesz, a csak annyit szól:
- Hát hagyd, maradjon idebent. - S azzal el. Szűkszavú egy ember.
Becses személyemet a cseléd akkor bependerítette komiszul a konyhába. Így esett, hogy eltökéltem, ezentúl ebben a házban fogok lakni.
A gazdámmal egymásnak színét is alig látjuk. Azt mondják: tanár. Amint az iskolából hazakerül, beveszi magát a dolgozószobájába, s alig mozdul ki napestig. A háziak úgy vélik: igen nagy tudós. Ő pedig megjátssza magát. Holott valójában nem olyan lankadatlan kutató elme, mint akinek tartják.
Néha belopózom, hogy kilessem. Szunyókál fényes nappal. Olykor a nyála lecsöppen a megkezdett olvasnivalóra. Rossz emésztése miatt a bőre szürkéből citromsárgába játszik, s betegesen petyhüdt. Mégis rengeteget fal. Ha belakott, kiissza a pepszinjét, ha kiitta, felnyitja a könyvet. Két-három oldal után elálmosodik, a nyála meg csak csorog. Mindez, úgy látszik, naponta ismétlődő feladata lehet.
Jómagam macska létemre is gyakran elgondolom, hogy tanárnak lenni ugyancsak kényelmes hivatal. Ha embernek születnék, csakis annak csapnék föl, mert ha ennyit lehet aludni, akkor macskának sem elképzelhetetlen a dolog. Mindezek ellenére az úr azt szokta mondogatni barátainak, akik felkeresik, hogy nincs boldogtalanabb a tanárnál. Egyre csak nyavalyog.
Alighogy megtelepedtem a házban, mindenki rettenetesen megutált - a gazdán kívül. Akármerre mentem, megugrasztottak, de úgy, hogy közben rám se figyeltek. Elég annyit mondanom érzékeltetésül, mennyire nem becsülnek, hogy névvel máig sem illetik becses személyemet.
Mit tehetnék egyebet, mint hogy igyekszem a lehetőség szerint a gazda közelében maradni, aki engem befogadott. Ha reggel újságot olvas, a térdére telepszem. Ha szundít egyet napközben, a hátára ülök. Persze, nem az úr iránti odaadó szerelemből, hanem mert más nincs, aki megtűrne.
Később rájöttem, milyen jó alvás esik reggel a rizskondér tetején, a melegtőn, jó időben pedig a verandán. De a legeslegélvezetesebb az, ha leszáll az éj és én a gyerekek ágyába besettenkedve velük alhatom.
Az egyik öt-, a másik háromesztendős, egy szobában, egy helyen alusznak minden éjjel. Mindig találok közöttük egy kis helyet, ahová így vagy úgy beférkőzhetem. Ha nincs szerencsém, egyikük felriad, s nagy galiba kerekedik. A gyerek, különösen a kicsi, igen rakoncátlan, mindjárt üvöltözik.
- Itt a macska! Itt a macska!
Ideges és gyomorbajos gazdám erre felébred és beront a szomszéd szobából. Egyszer el is kapott és kegyetlenül elnáspángolt a vonalzójával.
Az emberekkel való együttélésem során, minél jobban megfigyeltem őket, annál inkább arra a véleményre jutottam, hogy rendkívül gőgösek. Főleg alkalmi ágyastársaim, a gyerekek elviselhetetlenek. Ha rájuk jön, fejjel lefelé lóbálnak, papírzacskót húznak a fejemre, vagy éppen a tűzhelybe gyömöszölnek.
Bezzeg nekem a mancsomat sem szabad kinyújtanom, mert nyakamon rögtön az egész ház, körbekergetnek, hogy megkínozhassanak. A múltkorában is fényesítgetem körmeimet a szoba tatamiján, mire az asszony úgy méregbe gurult, hogy azóta nincs maradásom a tisztaszobába. Törődnek is ezek avval, hogy a konyha padlóján vacogok a hidegtől!
Rézsút átellenben lakik Fehérke - hódolatom tárgya. Találkozásaink alkalmával arról beszél, hogy nincs az emberhez foghatóan kegyetlen lény a földkerekségen. A múltkor is szült négy drága kis kölyköt, mire a kosztos diákjuk másnapra belehányta mindet hátul a tóba! Mikor ezt elbeszélte, csak úgy hullottak a könnyei. Kijelentette, hogy a macskák nemzetségének, anyáknak és kölyköknek, családi életük háborítatlansága érdekében elkerülhetetlenül meg kell küzdeniük az emberrel, és meg kell semmisíteniük őt. Ezt én is aláírom.
A szomszédék háromszínű kandúrja meg azt sérelmezi igencsak, hogy az ember nem érti a tulajdonjog fogalmát. Nálunk, a macskák nemzetségében ugyanis alapvető jussa bárkinek, hogy ha elsőként talál rá, ő falhatja fel a koncot, legyen az bár a szardínia feje, vagy a pérhal hasa alja. Aki ezt nem tartja tiszteletben, arra jogos e szabályt rákényszeríteni.
Az embereknek, úgy látszik, fogalmuk sincs erről, mert lelkifurdalás nélkül erőszakhoz folyamodnak, hogy elragadják tőlünk, amit jog szerint bekebelezhetnénk.
Persze Fehérkénél, aki mégiscsak egy katona házában él, vagy a kandúrnál, akinek ügyvéd a gazdája, jómagam kissé derűlátóbb vagyok, én ugyanis tanár házában lakom.
Nem baj: hadd teljenek csak a napok egymás után! Az ember sem győzheti örökké. Mi pedig várjunk csak türelmesen: eljön még a macskák kora!
Az emberek gőgjéről a gazdám sok kudarca jut még eszembe, melyeket mind önzésének köszönhet. Ennek az úrnak semmihez nincs érzéke, mégis mindenbe belekap. Haiku-költeményeket farag, küldözgeti őket a Kakukk laphoz, modern verseivel meg a Hajnalcsillag-ot zaklatja. Vaskos angolsággal prózát írogat, majd fogja magát: íjászkodik. Aztán nó-drámát kántál, máskor meg a nyírettyűjét nyekergeti. Ámde - fájdalom - bármihez kezd, semmi köszönet nincs benne. Mindez és a gyomorbaja mégsem gátolja abban, hogy olyan iszonyúan buzgóságos legyen.
Törődik is ő azzal - régen megszokta már -, hogy budivitéznek titulálják a környéken! Fennhangon deklamálja ugyanis a Juja című drámából a fennkölt és közismert sorokat - az illemhelyen:
- Iiiime előőőőállt Taiiiira no Muuuunemori!
A szomszédok meg már előre kuncognak, s lesik, mikor jön rá megint a "Munemori".
Egyszer a gazda mit gondolt magában - megtelepedésem után egy hónapra beállított fizetésnapon, hóna alatt egy nagy csomaggal. Igen kíváncsi lettem, vajon mit is vehetett. Láttam, hogy vízfestéket, ecsetet és rajzpapírt. Ettől kezdve felhagyott a verseléssel-kántálással - festészetre adta a fejét. Rögtön másnap és azontúl is, nap mint nap - méghozzá délutáni alvás nélkül - egyre csak festett a dolgozószobájában. De hogy aztán a képei mit ábrázolnak, akárki nézze is, nem támad semmiféle elképzelése. Úgy tűnik, mintha maga sem bízna a dologban.
Egy napon a következő beszélgetést hallgattam ki, amikor meglátogatta egy barátja, aki szépészettel vagy mivel foglalkozik.
- Nem megy, sehogy se megy nekem ez a festészet. A másét nézve könnyű mesterségnek látszik, de amint magam ragadok ecsetet, egyszerre elnehezül a kezemben. - Így vallott a gazdám.
Bizony ám, gondoltam magamban, minden szava szent igaz. A barát aranykeretes szemüvegét gazdámra villantotta.
- Nem is lehet az másként kezdetben. Csak úgy fejből, bent a szobában, semmire se mégy. Már a régi nagy olasz mester, Andrea del Sarto is megmondta: ha képet festesz, magát a természetet kell másolnod, azonmód, ahogy van. Csillagok az égbolton, harmat gyöngye a füvön. Az égen madarak repülnek, alant vadak szaladgálnak és aranyhal úszik a tóban. Száraz ágon téli varjú ül. A természet maga egy nagy, eleven festmény. Na szóval, ha igazi képet akarsz festeni te is, ajánlatos, hogy előbb néhány vázlatot készíts.
- Csakugyan ezt mondta volna Andrea del Sarto? Fogalmam sem volt róla. - Gazdám el volt ragadtatva. - Tényleg igaza van! Szóról szóra úgy van, ahogy mondja!
Láttam, hogy csúfondáros mosoly játszik az aranykeretes szemüveg mögött.
Másnap, amikor szokásom szerint kimentem a verandára, s nekiláttam, hogy jóízűen szunyókáljak egyet, hát nem a gazda szöszmötöl mögöttem? Szokásától eltérően otthagyta dolgozószobáját! Én persze felébredtem, és résnyire nyitott szemmel figyeltem, mit csinál vajon. Kérem, Andrea del Sartót majmolta buzgón! Nem bírtam megállni, hogy e látványtól belül el ne röhögjem magam. Íme a barátja ugratásának eredménye: becses személyemről kezd vázlatokat készíteni. Az álom már régen kiszállt a szememből, nagy kedvem lett volna egy hatalmasat ásítani. De hát a gazdám oly szorgosan vázlatolt, hogy türtőztettem magam: nem akartam elrontani neki. A kontúrokkal már végzett és az ábrázatom festéséhez fogott hozzá.
Őszintén szólva nem tartom magam elsőrendű macskaszépségnek. Nem gondolnám különbnek másokénál sem a hátam ívét, sem a szőrzetemet, sem a pofám formáját. De akármilyen csúf vagyok is, olyas szerzet nem lehetek, mint amilyet a gazda papírra vetett.
Először is: más a színem. Sárgás alapon fénylő hamvasszürkével csíkozott bundám akár a perzsamacskáké. Ezt a tényt bárkinek, aki rám néz, meg kell állapítania.
Amilyenre azonban a gazda festett! Se nem sárga az, se nem fekete. Nem is szürke, nem is barna. De még csak ezeknek a keveréke sem! Színnevet nem lehet rá alkalmazni: teljességgel meghatározhatatlannak mondható.
Aztán még egy csodás részlet! Nem volt szemem. Csakhogy a képen még valami szemféle hely sincs megjelölve, ezért eldönthetetlen marad: vak-e a macska, vagy csupán aluszik. Köztünk maradjon: Andrea del Sarto ide vagy oda, az ilyesmi azért mégse járja.
Ugyanakkor képtelen voltam elfojtani csodálatomat ekkora odaadás láttán. Igyekeztem is, hogy a lehetőségekhez képest mozdulatlan maradjak. Ámde olyan vizelhetnék jött rám, hogy az izmaim valósággal görcsbe rándultak. Egy perc és mi lett a vége? Önkéntelenül, is kinyújtottam a mellső lábam, és a fejem lesunyva óriásit ásítottam. Pofátlanság volt. Mindegy, gondoltam, már úgysem lehet jóvátenni, hogy így belerondítottam a gazdám dolgába, félrevonultam hát könnyíteni magamon. Ekkor harsant fel gazdám ordítása.:
- Hülye állat!
Jó, rendben van, mindenkire ezt mondja, aki megharagítja. De azért mégis szemtelenség, hogy nem vette figyelembe, milyen önfeláldozóan tűrtem miatta!
Én még ezt se bánnám, ha valamivel nyájasabban fogadná, amikor a hátára mászom. A szidalmakat is kibírnám, de ő soha nem tesz kedvemre. Csak mert a kisdolgom miatt felkelek, hülye állatnak nevez szívtelenül.
Az ember mind önnön fölénye tudatában pöffeszkedik. Mennyire felfuvalkodik, ha előbb-utóbb nem születik nála is erősebb lény a földre, azt csak a jó ég tudja!
De ha csak ennyiben állna az ember gőgje! Erkölcstelenségéről hallottam én már gyászosabb történetet is. A házam mögött van egy alig tízöles kert. Teabokrokkal. Nem nagy, éppen meglehetős, a nap besüt rá. Ide szoktam elvonulni a gyerekek zajongása elől, ha nem tudok szunyókálni, vagy ha az unalom a gyomromra megy. Itt felüdülök és erőre kapok.
Történt egyszer egy szép késői őszi napon, délután, úgy két óra körül, hogy a kert felé irányítottam lépteimet, csak úgy a testmozgás kedvéért, mivel ebéd után már hunytam egyet. Kerülgettem a teacserjék gyökereit, s ahogy elértem a nyugati oldalt szegélyező ciprussövényt, látok ám egy nagy macskát, amint az elszáradt krizantémokat agyonnyomva hever gondtalanul. Úgy tetszett, mintha személyem közeledtét nem észlelné, vagy csak teszi magát, hogy figyelemre se méltat. Hosszan elnyúlt testtel feküdt ott, s nagyokat szuszogva szendergett.
A magam részéről ekkora merészség láttán nem győzök csodálkozni. Veszi a bátorságot, hogy más keretjébe behatoljon, s nyugodt lélekkel durmol!
Színfekete macska volt ő. Bundáját elárasztotta a kora délutáni napfény, s úgy tűnt, mintha lángok csapnának róla a szemembe. Termete pedig oly fenséges, hogy a macskák között királynak kellett vélnem. Legalább kétakkora volt, mint jómagam. Minden mást kitörölt szívemből a csodálat.
Az ámulattól összeroskadva csodáltam, amikor az őszi szél csendesen megzörrentette a szilfaágak baldachinját a feje fölött és néhány levél pergett alá a krizantémnyoszolyára.
A fenség szeme erre hirtelen kerekre nyílt. Még ma is magam előtt látom.
Szeme túltett a legszebb borostyánon is, melyért az ember pedig annyira odavan. De a teste mozdulatlan maradt. Mélyről fakadó tekintete sugarakat lövellt, s úgy tűnt, hogy ezek kicsi homlokomon összpontosulnak.
- Hát te meg kifene vagy? - szólalt meg királyi mivoltához képest bizony bárdolatlanul.
Hangjának mély zengése még egy kutyát is megfutamított volna, hát jómagam is megijedtem. A megszólítást viszonzatlan hagyni azonban nem lett volna okos dolog.
- Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen - válaszoltam a körülményekhez képest nyugodtan, közönyt színlelve. A szívem azonban a torkomban dobogott. A nagy király erre leplezetlen megvetéssel végigmért.
- Heee? Macskaaa? Aszongya, macska... röhögnöm kell. És honnét szalajtottak, te?
Micsoda egy fennhéjázó alak ez, gondoltam magamban.
- Jómagam itt a tanár házában lakom.
- Mingyár gondoltam, amilyen girhes vagy... - folytatta magas lóról, pedig a szavaiból ítélve nem lehetett valami jó házból való úrimacska. Viszont dagadt és jóllakott - jól mehet sora, azt láttam. Nem álltam meg, hogy ne viszonozzam kérdését:
- És te hová valósi vagy?
- Heee? Setétnek hínak a kocsiséknál - válaszolta önelégülten.
Szó, ami szó, minden megvilágosodott, hiszen nincs a környéken senki, aki ne hallotta volna a riksásék szilaj macskájának hírét. A gazdája csupa nyers erő, de nem jár össze senki se vele, mivel nem egy iskolázott fő. Olyan fickó, akivel szemben mindenki három lépés távolságot tart. Ahogy a nevét meghallottam, kezdett bennem is valami lenézésféle ébredezni, jóllehet idegességemben még igencsak viszketett a hátsóm. Hogy próbára tegyen tudatlanságát, a következő kérdést intéztem hozzá:
- A fenébe is, melyik különb, a riksás vagy a tanár?
- No né! Naná hogy a riksás! Erősebb! Csak rá kell nézni a te gazdádra, a tanárra, csupa csont és bőr!
- Te is jó erős vagy. Úgy látszik, gazdád, a riksás bőven ad falnivalót.
- Bökd meg, én akárhová mék, mindenütt kiszúrom a kaját. Te is ne itt kóvályogj a bokrok között, gyere csak utánam, meglátod, úgy meghízol, hogy egy hónap múlva rád se ismernek!
- Jó, jó, ha meg akarok hízni, majd értesítelek. Viszont a tanár háza sokkal nagyobb, jobban el lehet benne lakni!
- Marhaság! Akármekkora is, a hasadat nem töltheted meg vele!
Ettől aztán annyira begerjedt, hogy dühöngve faképnél hagyott, miközben a fülei úgy meredtek az ég felé, mint a bambusz rügye tavasszal. Ettől kezdve számíthattam ismerőseim közé Setétet a riksáséktól.
Megesett, hogy összefutottam vele. Mindahányszor olyan magas lóról beszélt, mint ahogy egy riksás macskájához illik. Tőle hallottam az imént már említett esetet az emberi léhaságról. Midőn egyszer jómagam és Setét szokásunkhoz híven a meleget árasztó bokrok között heverészve meghánytuk-vetettük a világ folyását, és ő már többször eldicsekedett viselt dolgaival, hirtelen felém fordult, és fensőségesen a következő kérdést intézte hozzám:
- Hát te! Hány patkányt kaptál el eddig?
Nyilvánvaló, milyen kínos volt számomra az imigyen nekem szegezett kérdés, mert jóllehet ész dolgában jóval többre tartom magam Setétnél, tisztában voltam azzal, hogy testi erőben és bátorságban össze sem lehet vetni vele. Mindazonáltal ami igaz, az igaz, a hazugság nem kenyerem, így hát: - Gondolni már sokszor gondoltam rá, hogy fognék, de még nem jutottam hozzá - válaszoltam.
Erre akkorát kacagott, hogy a hosszú bajusza is belerezgett.
Pedig ez a Setét igazán kezelhető jószág - mint a dicsekvők általában -, elég volt neki néhány helyeslő köhentés a homályosabb részeknél, és az, hogy figyelmesen hallgatták. Jómagam eléggé kiismertem és tudtam, hogyan kell lovat adni alá, s ez alkalommal sem bajlódtam a magyarázkodással, hanem hagytam, hadd hetvenkedjék - elég hülye hozzá, hogy valami marhaságba bonyolódjék, aztán majd a zavarosban én is halászgathatok. Ezért szerényen, de sunyi módon csak annyit mondtam:
- Ó, te persze, a korodból ítélve, jó néhányat elkaphattál. - Erre aztán ráharapott.
- Bizony ám! Vagy harmincat-negyvenet! - válaszolt valósággal megrészegülten, majd így folytatta:
- Egy-kétszáz patkánnyal bármikor elbánok, csak görény ne legyen közöttük, mert azzal egyszer csúnyán megjártam.
- Ó, csakugyan? - adtam az ártatlant. Erre Setét nagy szeme még jobban kimeredt.
- Tavaly nagytakarításkor a gazda fogta a meszet, és ahogy bemászott a veranda alá, egy akkora bazi nagy görényt ugrasztott ki onnét, hogy még!
- Hűha! - mímeltem a meglepődést.
- Az ám! Gondoltam, görénynek görény, de egy jókora patkánynál mégse sokkal nagyobb! Azannyát, mondok magamban, ezt elkapom! Annyira begerjedtem, hogy utána vetettem magam és egy árokba zavartam.
- Jól tetted - biztattam.
- A nyavalyát! A végén, amikor már-már utolértem, felemelte a farkát, és akkorát durrantott a pofámba, hogy azóta is kigyön a bélem, ha csak meglátok egy ilyen dögöt! Büdös, mint a rosseb!
És mintha megint a tavalyi penetráns bűzt érezné, mellső lábával kétszer-háromszor végigdörgölte a pofáját. Nagy méreg, véltem jómagam is, s gondoltam, továbblendítem a beszélgetést.
- De bezzeg a patkányok nem kerülik el a végzetüket. Hiszen te mint patkányfogó nagy hírnévre tettél szert! Attól is vagy ilyen szép kövér, ragyogó, mert patkánnyal jól teletömted magad. - Szavaim, melyeket hízelgésnek szántam, az ellenkező hatást váltották ki belőle. Keserveset sóhajtott.
- Hadd el! Én gürcölök, fogom a patkányokat, a gazdám meg... az emberhez fogható önző ganét nem hord a hátán a föld! Amit elkapok, mind beviszi a csendőrségnek. A csendőr meg azt se kérdi, ő fogta-e, csak leszurkolja neki az öt szen díjat. Ez az én fene ette gazdám már vagy egy jen ötven szent zsebre vágott az én érdememből, de még csak eszébe se jut, hogy vessen érte nekem is valami jobb falatot. Hajaj, az emberfajzat... képmutató tolvaj mindenik!
Lám, még ez a tanulatlan Setét sem olyan ostoba, hogy rá ne jöjjön arra, ami kézenfekvő, de ettől aztán úgy méregbe gurult, hogy a szőr felállt a hátán. Valahogy kellemetlen érzésem támadt, ezért szerét ejtettem, hogy csendben lelépjek. Azóta eszem ágában sincs patkányt fogni. Tanulva Setét esetéből, felhagytam avval is, hogy bármi más prédára vadásszam. A cserkészésnél különb élvezet a szundikálás. Ha egy macska tanár házában lakik, a természete is legyen hozzá hasonló. De jó lesz, ha vigyázok, mert még gyomorbajos válik belőlem is. Ha már a tanárról esett szó, úgy látszik, rájött, hogy végképp semmi reménye a vízfestés elsajátítására, mert december elsején így írt a naplójába:
"Ma találkoztam N. N. úrral először. Meglehetős kicsapongó hírében áll, s tényleg úgy viselkedik, mint egy nagyvilági férfiú. Az ő fajtáját kedvelik a nők, úgyhogy pontosabban szólva nem is annyira kicsapongó, mint inkább elkényeztetett. Irigylésre méltó, hogy - amint mondják - a neje eredetileg gésa volt. Akik a nagyvilági embereket ócsárolják, többnyire képtelenek az élvhajhászásra. És viszont: sokan vannak olyanok, akik csupán tetszelegnek a világfi pózában, pedig semmi hajlamuk sincs rá. Attól tartok, éppen olyan ez, mint az én esetem az akvarellel: hiába kínlódtam vele. Én ugyan nem vagyok világfi, de éppen olyan vagyok, mint aki tetteti: jó vendéglőkbe, találkahelyekre jár, hogy gáláns férfiúnak mutatkozzék. Szerettem volna az emberek előtt a jeles akvarellista szerepében tetszelegni. Ezért jobb, ha leteszek róla, mert társaságbelieket majmoló ostobáknál többet ér a szegény vidéki élhetetlensége."
Amit a nagyvilági emberről tart, azt én nem írom alá. Az pedig egyenesen tanárhoz méltatlan marhaság, hogy irigyel valakit, akinek a felesége gésa volt! De az kétségtelen, hogy a vízfestményeit helyesen ítéli meg. Viszont függetlenül attól, hogy van önismerete, mégsem tud elszakadni a hiábavalóságoktól. Eltelt két nap, és december negyedikei dátum alatt ezt írta naplójába:
"Azt álmodtam, hogy valaki felszedte és csodás keretbe foglalva kiakasztotta az ajtó fölé a vízfestményemet, melyet magam oly silánynak tartok, hogy elhajítottam. Ahogy így, bekeretezve megszemléltem, látom ám, hogy milyen nagyszerű lett. Örülök módfelett. S hogy imigyen töltöm az időt, gyönyörködve magamban a remekművön, hajnalodik, fölserkenek - és olyan világos ismét a tehetségtelenségem, mint a felkelő nap."
Úgy látszik, a gazda mély álmában is lépten-nyomon belefelejtkezik a vízfestés gondolatába. Persze igazi akvarellista éppúgy nem lesz belőle, mint előkelő, nagyvilági férfiú.
Az álomra következő napon a már említett aranykeretes szemüvegű műítész hosszú szünet után ismét meglátogatta a gazdát. Ahogy letelepszik, mindjárt rákezdi:
- Hogy áll a vízfestés?
A gazda meg, mintha mi sem történt volna:
- Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, vázlatokkal szorgoskodtam, és tényleg, ahogy belejöttem, egymás után fedeztem föl a dolgok formai és színbeli változásait, amit azelőtt nem is vettem észre. Rájöttem, hogy a nyugatiak is úgy fejlődtek idáig, hogy régóta szorgalmazzák a vázlatkészítést. Ahogy Andrea del Sarto is megmondta. - A gazdám úgy dicséri Andrea del Sartót, mintha nem is írta volna azokat a naplójegyzeteket! Erre a műítész röhögve megvakarja a fejét:
- De hiszen az merő kitaláció!
- Micsoda? - hüledezik a gazdám, de még nem érti, hogy bolonddá tették.
- Még hogy a te imádott Andrea del Sartód! Jól becsaptalak vele, mi? Nem hittem, hogy készpénznek veszed, amit mondtam! Hahahaha! - Az oldalát fogta, úgy röhögött. Jómagam, aki a verandáról hallgattam a párbeszédet, kíváncsi lettem, vajon ma este a gazda mit ír a naplóba!
Az a tudós férfiú, a műítész abban találja örömét, hogy efféle hülyeségeket terjeszt. Úgy látszott, ügyet sem vet rá, hogy a gazdámban mekkora visszhangot ver ez az Andrea del Sarto, mert könnyedén folytatta, amint alább következik:
- Nos, érdekes, hogy az embereket milyen könnyű beugratni. A múltkor például kifejtettem egy diáknak, hogy Nicholas Nickleby azt tanácsolta Gibbonnak: nagy művét, A francia forradalom történeté-t ne franciául írja, hanem angolul.1 A diáknak embertelen memóriája volt s így röhejes módon visszahallhattam az egészet az Irodalmi Társulat ülésén, halálkomoly formában. Voltak ott vagy százan, s mindegyik csupa fül. De ez még semmi! Egyszer irodalmárok között a szó Harrison történelmi regényére fordult, a Theophano-ra.2 Megjegyeztem, hogy a történelmi regényeknek ez a csúcsa, különösen a hősnő halálának leírása hátborzongató, mire a velem szemközt ülő tanárember - abból a fajtából, melynek a száján ki nem csúszna a "nem tudom" - buzgón helyeselni kezdett. Remekműnek mondta, s ebből rájöttem, hogy ez a férfiú éppúgy nem olvasta a könyvet, ahogy én sem. - Gyomorbajos gazdám erre már megütődve közbekérdezett:
- Mit csinálsz, ha valaki akad ennek a badarságnak a hallgatói között, aki tényleg olvasta a regényt?
Az volt az érzésem, nem is azon akad fenn, hogy embereket becsapnak, hanem inkább a leleplezés veszélye aggasztja. A műítész azonban oda se neki:
- Á, ilyenkor mondasz valamit, hogy más könyvvel tévesztetted össze, vagy effélét. - S göcögve nevetett.
1 Gibbon természetesen a Római Birodalom hanyatlásáról és bukásáról írta a művét. (A lábjegyzetben lévő magyarázatok a szerkesztő jegyzetei.)
2 Theophano címmel senki sem írt történelmi regényt - a műítész itt már megint a tanárt ugratja.
Bár ennek a műítésznek aranykeretes szemüvege van, a jelleme mégis a riksás Setét nevű macskájára emlékeztet. A gazda nem is szólt egy szót sem erre, csak némán fújt egy füstkarikát Aszahi cigarettájából, mint aki arra gondol, hogy neki ugyan nem lenne ehhez bátorsága. A műítész szemén látszott, hogy magában azzal folytatta: "így van ez a te művészkedéseddel is...", fennhangon meg:
- Persze a tréfa az tréfa, de a festészet komoly dolog. Azt mondják, Leonardo da Vinci arra biztatta tanítványait, hogy másolják le a templom falán a beázás okozta foltot. És tényleg, ha bemégy például az illemhelyre és megfigyeled a falon a foltokat, igen természetes mintákat lehet ellesni. Ha figyelmesen vázlatokat készítesz róluk, meglátod, milyen érdekes eredményre jutsz.
- Már megint bolondítasz?
- Dehogy, ez most tényleg igaz. Szerintem nagyon szellemes mondás. Valóban mondhatta Leonardo da Vinci.
- Hát szellemes, az szent igaz. - A gazdám már félig-meddig el is hitte. Az még azonban nem látszott rajta, rászánja-e magát, hogy a budiban vázlatokat készítsen.
Setét, a riksás macskája levert mostanában. Egykoron fényes szőre megfakult, vedlett. Szeme, mely régen a borostyán ragyogásán is túltett, ma zavaros, csipás. Töretlen energiája, amit szintén csodáltam valaha, mintha elszivárgott volna izmaiból. A teáskertben, mikor utoljára láttam, érdeklődtem hogyléte felől.
- Elegem van már a görények valagából és a halaskofa husángjából - felelte bánatosan.
A fenyők közti jókora tisztáson csupa vörös falevél kavarog, mint régi álmok emléke, a medence körüli kaméliák csupaszok, szirmaikat sodorja a szél. A verandán hamar átsuhan a téliesre vált napsugár, alig van nap, hogy ne fújna a hideg szél, és én érzem, hogy nemigen adódik már alkalom csöndes sziesztára odakinn.
A gazda mindennap elmegy az iskolába. Hazatérve beveszi magát a dolgozószobájába. Ha néha meglátogatja valaki, annak azt hajtogatja, milyen cudar dolog tanárnak lenni. A vízfestést elhanyagolja. A pepszint nem szedi, mert - mint mondja - nem jó az semmire. A gyerekek, hála az égnek, óvodába járnak, bár ha hazajönnek, folyton kornyikálnak, labdával hajigálnak és olykor a farkamnál fogva meg-meglóbálnak.
Nem részesülök lakomákban, nem is hízom el, mégis meglehetős egészségnek örvendek, élem napjaimat a hanyatlás minden jele nélkül. Változatlanul nem vagyok hajlandó patkányt fogni és utálom a cselédet, Ó-szant. Nevem még nincs, de tudván, hogy a nagyravágyás hiábavaló, beérem azzal, hogy a tanár házában névtelenül éljem le napjaimat életfogytiglan.

第一章

吾輩わがはいは猫である。名前はまだ無い。
 どこで生れたかとんと見当けんとうがつかぬ。何でも薄暗いじめじめした所でニャーニャー泣いていた事だけは記憶している。吾輩はここで始めて人間というものを見た。しかもあとで聞くとそれは書生という人間中で一番獰悪どうあくな種族であったそうだ。この書生というのは時々我々をつかまえてて食うという話である。しかしその当時は何という考もなかったから別段恐しいとも思わなかった。ただ彼のてのひらに載せられてスーと持ち上げられた時何だかフワフワした感じがあったばかりである。掌の上で少し落ちついて書生の顔を見たのがいわゆる人間というものの見始みはじめであろう。この時妙なものだと思った感じが今でも残っている。第一毛をもって装飾されべきはずの顔がつるつるしてまるで薬缶やかんだ。その猫にもだいぶったがこんな片輪かたわには一度も出会でくわした事がない。のみならず顔の真中があまりに突起している。そうしてその穴の中から時々ぷうぷうとけむりを吹く。どうもせぽくて実に弱った。これが人間の飲む煙草たばこというものである事はようやくこの頃知った。
 この書生の掌のうちでしばらくはよい心持に坐っておったが、しばらくすると非常な速力で運転し始めた。書生が動くのか自分だけが動くのか分らないが無暗むやみに眼が廻る。胸が悪くなる。到底とうてい助からないと思っていると、どさりと音がして眼から火が出た。それまでは記憶しているがあとは何の事やらいくら考え出そうとしても分らない。
 ふと気が付いて見ると書生はいない。たくさんおった兄弟が一ぴきも見えぬ。肝心かんじんの母親さえ姿を隠してしまった。その上いままでの所とは違って無暗むやみに明るい。眼を明いていられぬくらいだ。はてな何でも容子ようすがおかしいと、のそのそい出して見ると非常に痛い。吾輩はわらの上から急に笹原の中へ棄てられたのである。
 ようやくの思いで笹原を這い出すと向うに大きな池がある。吾輩は池の前に坐ってどうしたらよかろうと考えて見た。別にこれという分別ふんべつも出ない。しばらくして泣いたら書生がまた迎に来てくれるかと考え付いた。ニャー、ニャーと試みにやって見たが誰も来ない。そのうち池の上をさらさらと風が渡って日が暮れかかる。腹が非常に減って来た。泣きたくても声が出ない。仕方がない、何でもよいから食物くいもののある所まであるこうと決心をしてそろりそろりと池をひだりに廻り始めた。どうも非常に苦しい。そこを我慢して無理やりにって行くとようやくの事で何となく人間臭い所へ出た。ここへ這入はいったら、どうにかなると思って竹垣のくずれた穴から、とある邸内にもぐり込んだ。縁は不思議なもので、もしこの竹垣が破れていなかったなら、吾輩はついに路傍ろぼう餓死がししたかも知れんのである。一樹の蔭とはよくったものだ。この垣根の穴は今日こんにちに至るまで吾輩が隣家となりの三毛を訪問する時の通路になっている。さてやしきへは忍び込んだもののこれから先どうしていか分らない。そのうちに暗くなる、腹は減る、寒さは寒し、雨が降って来るという始末でもう一刻の猶予ゆうよが出来なくなった。仕方がないからとにかく明るくて暖かそうな方へ方へとあるいて行く。今から考えるとその時はすでに家の内に這入っておったのだ。ここで吾輩はの書生以外の人間を再び見るべき機会に遭遇そうぐうしたのである。第一に逢ったのがおさんである。これは前の書生より一層乱暴な方で吾輩を見るや否やいきなり頸筋くびすじをつかんで表へほうり出した。いやこれは駄目だと思ったから眼をねぶって運を天に任せていた。しかしひもじいのと寒いのにはどうしても我慢が出来ん。吾輩は再びおさんのすきを見て台所へあがった。すると間もなくまた投げ出された。吾輩は投げ出されては這い上り、這い上っては投げ出され、何でも同じ事を四五遍繰り返したのを記憶している。その時におさんと云う者はつくづくいやになった。この間おさんの三馬さんまぬすんでこの返報をしてやってから、やっと胸のつかえが下りた。吾輩が最後につまみ出されようとしたときに、このうちの主人が騒々しい何だといいながら出て来た。下女は吾輩をぶら下げて主人の方へ向けてこの宿やどなしの小猫がいくら出しても出しても御台所おだいどころあがって来て困りますという。主人は鼻の下の黒い毛をひねりながら吾輩の顔をしばらくながめておったが、やがてそんなら内へ置いてやれといったまま奥へ這入はいってしまった。主人はあまり口を聞かぬ人と見えた。下女は口惜くやしそうに吾輩を台所へほうり出した。かくして吾輩はついにこのうちを自分の住家すみかめる事にしたのである。
 吾輩の主人は滅多めったに吾輩と顔を合せる事がない。職業は教師だそうだ。学校から帰ると終日書斎に這入ったぎりほとんど出て来る事がない。家のものは大変な勉強家だと思っている。当人も勉強家であるかのごとく見せている。しかし実際はうちのものがいうような勤勉家ではない。吾輩は時々忍び足に彼の書斎をのぞいて見るが、彼はよく昼寝ひるねをしている事がある。時々読みかけてある本の上によだれをたらしている。彼は胃弱で皮膚の色が淡黄色たんこうしょくを帯びて弾力のない不活溌ふかっぱつな徴候をあらわしている。その癖に大飯を食う。大飯を食ったあとでタカジヤスターゼを飲む。飲んだ後で書物をひろげる。二三ページ読むと眠くなる。涎を本の上へ垂らす。これが彼の毎夜繰り返す日課である。吾輩は猫ながら時々考える事がある。教師というものは実にらくなものだ。人間と生れたら教師となるに限る。こんなに寝ていて勤まるものなら猫にでも出来ぬ事はないと。それでも主人に云わせると教師ほどつらいものはないそうで彼は友達が来るたびに何とかかんとか不平を鳴らしている。
 吾輩がこの家へ住み込んだ当時は、主人以外のものにははなはだ不人望であった。どこへ行ってもね付けられて相手にしてくれ手がなかった。いかに珍重されなかったかは、今日こんにちに至るまで名前さえつけてくれないのでも分る。吾輩は仕方がないから、出来得る限り吾輩を入れてくれた主人のそばにいる事をつとめた。朝主人が新聞を読むときは必ず彼のひざの上に乗る。彼が昼寝をするときは必ずその背中せなかに乗る。これはあながち主人が好きという訳ではないが別に構い手がなかったからやむを得んのである。その後いろいろ経験の上、朝は飯櫃めしびつの上、夜は炬燵こたつの上、天気のよい昼は椽側えんがわへ寝る事とした。しかし一番心持の好いのはってここのうちの小供の寝床へもぐり込んでいっしょにねる事である。この小供というのは五つと三つで夜になると二人が一つ床へはいって一間ひとまへ寝る。吾輩はいつでも彼等の中間におのれをるべき余地を見出みいだしてどうにか、こうにか割り込むのであるが、運悪く小供の一人が眼をますが最後大変な事になる。小供は――ことに小さい方がたちがわるい――猫が来た猫が来たといって夜中でも何でも大きな声で泣き出すのである。すると例の神経胃弱性の主人はかならず眼をさまして次の部屋から飛び出してくる。現にせんだってなどは物指ものさしで尻ぺたをひどくたたかれた。
 吾輩は人間と同居して彼等を観察すればするほど、彼等は我儘わがままなものだと断言せざるを得ないようになった。ことに吾輩が時々同衾どうきんする小供のごときに至っては言語同断ごんごどうだんである。自分の勝手な時は人を逆さにしたり、頭へ袋をかぶせたり、ほうり出したり、へっついの中へ押し込んだりする。しかも吾輩の方で少しでも手出しをしようものなら家内かない総がかりで追い廻して迫害を加える。この間もちょっと畳で爪をいだら細君が非常におこってそれから容易に座敷へれない。台所の板の間でひとふるえていても一向いっこう平気なものである。吾輩の尊敬する筋向すじむこうの白君などは度毎たびごとに人間ほど不人情なものはないと言っておらるる。白君は先日玉のような子猫を四疋まれたのである。ところがそこのうちの書生が三日目にそいつを裏の池へ持って行って四疋ながら棄てて来たそうだ。白君は涙を流してその一部始終を話した上、どうしても我等猫族ねこぞくが親子の愛をまったくして美しい家族的生活をするには人間と戦ってこれを剿滅そうめつせねばならぬといわれた。一々もっともの議論と思う。また隣りの三毛みけ君などは人間が所有権という事を解していないといっておおいに憤慨している。元来我々同族間では目刺めざしの頭でもぼらへそでも一番先に見付けたものがこれを食う権利があるものとなっている。もし相手がこの規約を守らなければ腕力に訴えていくらいのものだ。しかるに彼等人間はごうもこの観念がないと見えて我等が見付けた御馳走は必ず彼等のために掠奪りゃくだつせらるるのである。彼等はその強力を頼んで正当に吾人が食い得べきものをうばってすましている。白君は軍人の家におり三毛君は代言の主人を持っている。吾輩は教師の家に住んでいるだけ、こんな事に関すると両君よりもむしろ楽天である。ただその日その日がどうにかこうにか送られればよい。いくら人間だって、そういつまでも栄える事もあるまい。まあ気を永く猫の時節を待つがよかろう。
 我儘わがままで思い出したからちょっと吾輩の家の主人がこの我儘で失敗した話をしよう。元来この主人は何といって人にすぐれて出来る事もないが、何にでもよく手を出したがる。俳句をやってほととぎすへ投書をしたり、新体詩を明星へ出したり、間違いだらけの英文をかいたり、時によると弓にったり、うたいを習ったり、またあるときはヴァイオリンなどをブーブー鳴らしたりするが、気の毒な事には、どれもこれも物になっておらん。その癖やり出すと胃弱の癖にいやに熱心だ。後架こうかの中で謡をうたって、近所で後架先生こうかせんせい渾名あだなをつけられているにも関せず一向いっこう平気なもので、やはりこれはたいら宗盛むねもりにてそうろうを繰返している。みんながそら宗盛だと吹き出すくらいである。この主人がどういう考になったものか吾輩の住み込んでから一月ばかりのちのある月の月給日に、大きな包みをげてあわただしく帰って来た。何を買って来たのかと思うと水彩絵具と毛筆とワットマンという紙で今日から謡や俳句をやめて絵をかく決心と見えた。果して翌日から当分の間というものは毎日毎日書斎で昼寝もしないで絵ばかりかいている。しかしそのかき上げたものを見ると何をかいたものやら誰にも鑑定がつかない。当人もあまりうまくないと思ったものか、ある日その友人で美学とかをやっている人が来た時にしものような話をしているのを聞いた。
「どうもうまくかけないものだね。人のを見ると何でもないようだがみずから筆をとって見ると今更いまさらのようにむずかしく感ずる」これは主人の述懐じゅっかいである。なるほどいつわりのない処だ。彼の友は金縁の眼鏡越めがねごしに主人の顔を見ながら、「そう初めから上手にはかけないさ、第一室内の想像ばかりでがかける訳のものではない。むか以太利イタリーの大家アンドレア・デル・サルトが言った事がある。画をかくなら何でも自然その物を写せ。天に星辰せいしんあり。地に露華ろかあり。飛ぶにとりあり。走るにけものあり。池に金魚あり。枯木こぼく寒鴉かんああり。自然はこれ一幅の大活画だいかつがなりと。どうだ君も画らしい画をかこうと思うならちと写生をしたら」
「へえアンドレア・デル・サルトがそんな事をいった事があるかい。ちっとも知らなかった。なるほどこりゃもっともだ。実にその通りだ」と主人は無暗むやみに感心している。金縁の裏にはあざけるようなわらいが見えた。
 その翌日吾輩は例のごとく椽側えんがわに出て心持善く昼寝ひるねをしていたら、主人が例になく書斎から出て来て吾輩のうしろで何かしきりにやっている。ふと眼がめて何をしているかと一分いちぶばかり細目に眼をあけて見ると、彼は余念もなくアンドレア・デル・サルトをめ込んでいる。吾輩はこの有様を見て覚えず失笑するのを禁じ得なかった。彼は彼の友に揶揄やゆせられたる結果としてまず手初めに吾輩を写生しつつあるのである。吾輩はすでに十分じゅうぶん寝た。欠伸あくびがしたくてたまらない。しかしせっかく主人が熱心に筆をっているのを動いては気の毒だと思って、じっと辛棒しんぼうしておった。彼は今吾輩の輪廓をかき上げて顔のあたりを色彩いろどっている。吾輩は自白する。吾輩は猫として決して上乗の出来ではない。背といい毛並といい顔の造作といいあえて他の猫にまさるとは決して思っておらん。しかしいくら不器量の吾輩でも、今吾輩の主人にえがき出されつつあるような妙な姿とは、どうしても思われない。第一色が違う。吾輩は波斯産ペルシャさんの猫のごとく黄を含める淡灰色にうるしのごとき斑入ふいりの皮膚を有している。これだけは誰が見ても疑うべからざる事実と思う。しかるに今主人の彩色を見ると、黄でもなければ黒でもない、灰色でもなければ褐色とびいろでもない、さればとてこれらを交ぜた色でもない。ただ一種の色であるというよりほかに評し方のない色である。その上不思議な事は眼がない。もっともこれは寝ているところを写生したのだから無理もないが眼らしい所さえ見えないから盲猫めくらだか寝ている猫だか判然しないのである。吾輩は心中ひそかにいくらアンドレア・デル・サルトでもこれではしようがないと思った。しかしその熱心には感服せざるを得ない。なるべくなら動かずにおってやりたいと思ったが、さっきから小便が催うしている。身内みうちの筋肉はむずむずする。最早もはや一分も猶予ゆうよが出来ぬ仕儀しぎとなったから、やむをえず失敬して両足を前へ存分のして、首を低く押し出してあーあとだいなる欠伸をした。さてこうなって見ると、もうおとなしくしていても仕方がない。どうせ主人の予定はわしたのだから、ついでに裏へ行って用をそうと思ってのそのそ這い出した。すると主人は失望と怒りをき交ぜたような声をして、座敷の中から「この馬鹿野郎」と怒鳴どなった。この主人は人をののしるときは必ず馬鹿野郎というのが癖である。ほかに悪口の言いようを知らないのだから仕方がないが、今まで辛棒した人の気も知らないで、無暗むやみに馬鹿野郎よばわりは失敬だと思う。それも平生吾輩が彼の背中せなかへ乗る時に少しは好い顔でもするならこの漫罵まんばも甘んじて受けるが、こっちの便利になる事は何一つ快くしてくれた事もないのに、小便に立ったのを馬鹿野郎とはひどい。元来人間というものは自己の力量に慢じてみんな増長している。少し人間より強いものが出て来ていじめてやらなくてはこの先どこまで増長するか分らない。
 我儘わがままもこのくらいなら我慢するが吾輩は人間の不徳についてこれよりも数倍悲しむべき報道を耳にした事がある。
 吾輩の家の裏に十坪ばかりの茶園ちゃえんがある。広くはないが瀟洒さっぱりとした心持ち好く日のあたる所だ。うちの小供があまり騒いで楽々昼寝の出来ない時や、あまり退屈で腹加減のよくない折などは、吾輩はいつでもここへ出て浩然こうぜんの気を養うのが例である。ある小春の穏かな日の二時頃であったが、吾輩は昼飯後ちゅうはんご快よく一睡したのち、運動かたがたこの茶園へとを運ばした。茶の木の根を一本一本嗅ぎながら、西側の杉垣のそばまでくると、枯菊を押し倒してその上に大きな猫が前後不覚に寝ている。彼は吾輩の近づくのも一向いっこう心付かざるごとく、また心付くも無頓着なるごとく、大きないびきをして長々と体をよこたえて眠っている。ひとの庭内に忍び入りたるものがかくまで平気にねむられるものかと、吾輩はひそかにその大胆なる度胸に驚かざるを得なかった。彼は純粋の黒猫である。わずかにを過ぎたる太陽は、透明なる光線を彼の皮膚の上にげかけて、きらきらする柔毛にこげの間より眼に見えぬ炎でもずるように思われた。彼は猫中の大王とも云うべきほどの偉大なる体格を有している。吾輩の倍はたしかにある。吾輩は嘆賞の念と、好奇の心に前後を忘れて彼の前に佇立ちょりつして余念もなくながめていると、静かなる小春の風が、杉垣の上から出たる梧桐ごとうの枝をかろく誘ってばらばらと二三枚の葉が枯菊の茂みに落ちた。大王はかっとその真丸まんまるの眼を開いた。今でも記憶している。その眼は人間の珍重する琥珀こはくというものよりもはるかに美しく輝いていた。彼は身動きもしない。双眸そうぼうの奥から射るごとき光を吾輩の矮小わいしょうなるひたいの上にあつめて、御めえは一体何だと云った。大王にしては少々言葉がいやしいと思ったが何しろその声の底に犬をもしぐべき力がこもっているので吾輩は少なからず恐れをいだいた。しかし挨拶あいさつをしないと険呑けんのんだと思ったから「吾輩は猫である。名前はまだない」となるべく平気をよそおって冷然と答えた。しかしこの時吾輩の心臓はたしかに平時よりも烈しく鼓動しておった。彼はおおい軽蔑けいべつせる調子で「何、猫だ? 猫が聞いてあきれらあ。ぜんてえどこに住んでるんだ」随分傍若無人ぼうじゃくぶじんである。「吾輩はここの教師のうちにいるのだ」「どうせそんな事だろうと思った。いやにせてるじゃねえか」と大王だけに気焔きえんを吹きかける。言葉付から察するとどうも良家の猫とも思われない。しかしその膏切あぶらぎって肥満しているところを見ると御馳走を食ってるらしい、豊かに暮しているらしい。吾輩は「そう云う君は一体誰だい」と聞かざるを得なかった。「れあ車屋のくろよ」昂然こうぜんたるものだ。車屋の黒はこの近辺で知らぬ者なき乱暴猫である。しかし車屋だけに強いばかりでちっとも教育がないからあまり誰も交際しない。同盟敬遠主義のまとになっている奴だ。吾輩は彼の名を聞いて少々尻こそばゆき感じを起すと同時に、一方では少々軽侮けいぶの念も生じたのである。吾輩はまず彼がどのくらい無学であるかをためしてみようと思っての問答をして見た。
「一体車屋と教師とはどっちがえらいだろう」
「車屋の方が強いにきまっていらあな。御めえうちの主人を見ねえ、まるで骨と皮ばかりだぜ」
「君も車屋の猫だけに大分だいぶ強そうだ。車屋にいると御馳走ごちそうが食えると見えるね」
なあおれなんざ、どこの国へ行ったって食い物に不自由はしねえつもりだ。御めえなんかも茶畠ちゃばたけばかりぐるぐる廻っていねえで、ちっとおれあとへくっ付いて来て見ねえ。一と月とたたねえうちに見違えるように太れるぜ」
「追ってそう願う事にしよう。しかしうちは教師の方が車屋より大きいのに住んでいるように思われる」
箆棒べらぼうめ、うちなんかいくら大きくたって腹のしになるもんか」
 彼はおおい肝癪かんしゃくさわった様子で、寒竹かんちくをそいだような耳をしきりとぴく付かせてあららかに立ち去った。吾輩が車屋の黒と知己ちきになったのはこれからである。
 その吾輩は度々たびたび黒と邂逅かいこうする。邂逅するごとに彼は車屋相当の気焔きえんを吐く。先に吾輩が耳にしたという不徳事件も実は黒から聞いたのである。
 或る日例のごとく吾輩と黒は暖かい茶畠ちゃばたけの中で寝転ねころびながらいろいろ雑談をしていると、彼はいつもの自慢話じまんばなしをさも新しそうに繰り返したあとで、吾輩に向ってしものごとく質問した。「御めえは今までに鼠を何匹とった事がある」智識は黒よりも余程発達しているつもりだが腕力と勇気とに至っては到底とうてい黒の比較にはならないと覚悟はしていたものの、この問に接したる時は、さすがにきまりがくはなかった。けれども事実は事実でいつわる訳には行かないから、吾輩は「実はとろうとろうと思ってまだらない」と答えた。黒は彼の鼻の先からぴんと突張つっぱっている長いひげをびりびりとふるわせて非常に笑った。元来黒は自慢をするだけにどこか足りないところがあって、彼の気焔きえんを感心したように咽喉のどをころころ鳴らして謹聴していればはなはだぎょしやすい猫である。吾輩は彼と近付になってからすぐにこの呼吸を飲み込んだからこの場合にもなまじいおのれを弁護してますます形勢をわるくするのもである、いっその事彼に自分の手柄話をしゃべらして御茶を濁すにくはないと思案をさだめた。そこでおとなしく「君などは年が年であるから大分だいぶんとったろう」とそそのかして見た。果然彼は墻壁しょうへき欠所けっしょ吶喊とっかんして来た。「たんとでもねえが三四十はとったろう」とは得意気なる彼の答であった。彼はなお語をつづけて「鼠の百や二百は一人でいつでも引き受けるがいたちってえ奴は手に合わねえ。一度いたちに向ってひどい目にった」「へえなるほど」と相槌あいづちを打つ。黒は大きな眼をぱちつかせて云う。「去年の大掃除の時だ。うちの亭主が石灰いしばいの袋を持ってえんの下へい込んだら御めえ大きないたちの野郎が面喰めんくらって飛び出したと思いねえ」「ふん」と感心して見せる。「いたちってけども何鼠の少し大きいぐれえのものだ。こん畜生ちきしょうって気で追っかけてとうとう泥溝どぶの中へ追い込んだと思いねえ」「うまくやったね」と喝采かっさいしてやる。「ところが御めえいざってえ段になると奴め最後さいごをこきゃがった。くせえの臭くねえのってそれからってえものはいたちを見ると胸が悪くならあ」彼はここに至ってあたかも去年の臭気をいまなお感ずるごとく前足を揚げて鼻の頭を二三遍なで廻わした。吾輩も少々気の毒な感じがする。ちっと景気を付けてやろうと思って「しかし鼠なら君ににらまれては百年目だろう。君はあまり鼠をるのが名人で鼠ばかり食うものだからそんなに肥って色つやが善いのだろう」黒の御機嫌をとるためのこの質問は不思議にも反対の結果を呈出ていしゅつした。彼は喟然きぜんとして大息たいそくしていう。「かんげえるとつまらねえ。いくら稼いで鼠をとったって――一てえ人間ほどふてえ奴は世の中にいねえぜ。人のとった鼠をみんな取り上げやがって交番へ持って行きゃあがる。交番じゃ誰がったか分らねえからそのたんびに五銭ずつくれるじゃねえか。うちの亭主なんかおれの御蔭でもう壱円五十銭くらいもうけていやがる癖に、ろくなものを食わせた事もありゃしねえ。おい人間てものあていい泥棒だぜ」さすが無学の黒もこのくらいの理窟りくつはわかると見えてすこぶるおこった容子ようすで背中の毛を逆立さかだてている。吾輩は少々気味が悪くなったから善い加減にその場を胡魔化ごまかしてうちへ帰った。この時から吾輩は決して鼠をとるまいと決心した。しかし黒の子分になって鼠以外の御馳走をあさってあるく事もしなかった。御馳走を食うよりも寝ていた方が気楽でいい。教師のうちにいると猫も教師のような性質になると見える。要心しないと今に胃弱になるかも知れない。
 教師といえば吾輩の主人も近頃に至っては到底とうてい水彩画においてのぞみのない事を悟ったものと見えて十二月一日の日記にこんな事をかきつけた。
○○と云う人に今日の会で始めて出逢であった。あの人は大分だいぶ放蕩ほうとうをした人だと云うがなるほど通人つうじんらしい風采ふうさいをしている。こう云うたちの人は女に好かれるものだから○○が放蕩をしたと云うよりも放蕩をするべく余儀なくせられたと云うのが適当であろう。あの人の妻君は芸者だそうだ、うらやましい事である。元来放蕩家を悪くいう人の大部分は放蕩をする資格のないものが多い。また放蕩家をもって自任する連中のうちにも、放蕩する資格のないものが多い。これらは余儀なくされないのに無理に進んでやるのである。あたかも吾輩の水彩画に於けるがごときもので到底卒業する気づかいはない。しかるにも関せず、自分だけは通人だと思ってすましている。料理屋の酒を飲んだり待合へ這入はいるから通人となり得るという論が立つなら、吾輩も一廉ひとかどの水彩画家になり得る理窟りくつだ。吾輩の水彩画のごときはかかない方がましであると同じように、愚昧ぐまいなる通人よりも山出しの大野暮おおやぼの方がはるかに上等だ。
通人論つうじんろんはちょっと首肯しゅこうしかねる。また芸者の妻君を羨しいなどというところは教師としては口にすべからざる愚劣の考であるが、自己の水彩画における批評眼だけはたしかなものだ。主人はかくのごとく自知じちめいあるにも関せずその自惚心うぬぼれしんはなかなか抜けない。中二日なかふつか置いて十二月四日の日記にこんな事を書いている。
昨夜ゆうべは僕が水彩画をかいて到底物にならんと思って、そこらにほうって置いたのを誰かが立派な額にして欄間らんまけてくれた夢を見た。さて額になったところを見ると我ながら急に上手になった。非常に嬉しい。これなら立派なものだとひとりで眺め暮らしていると、夜が明けて眼がめてやはり元の通り下手である事が朝日と共に明瞭になってしまった。
主人は夢のうちまで水彩画の未練を背負しょってあるいていると見える。これでは水彩画家は無論夫子ふうし所謂いわゆる通人にもなれないたちだ。
 主人が水彩画を夢に見た翌日例の金縁眼鏡めがねの美学者が久し振りで主人を訪問した。彼は座につくと劈頭へきとう第一に「はどうかね」と口を切った。主人は平気な顔をして「君の忠告に従って写生をつとめているが、なるほど写生をすると今まで気のつかなかった物の形や、色の精細な変化などがよく分るようだ。西洋ではむかしから写生を主張した結果今日こんにちのように発達したものと思われる。さすがアンドレア・デル・サルトだ」と日記の事はおくびにも出さないで、またアンドレア・デル・サルトに感心する。美学者は笑いながら「実は君、あれは出鱈目でたらめだよ」と頭をく。「何が」と主人はまだ※(「言+墟のつくり」、第4水準2-88-74)いつわられた事に気がつかない。「何がって君のしきりに感服しているアンドレア・デル・サルトさ。あれは僕のちょっと捏造ねつぞうした話だ。君がそんなに真面目まじめに信じようとは思わなかったハハハハ」と大喜悦のていである。吾輩は椽側でこの対話を聞いて彼の今日の日記にはいかなる事がしるさるるであろうかとあらかじめ想像せざるを得なかった。この美学者はこんないい加減な事を吹き散らして人をかつぐのを唯一のたのしみにしている男である。彼はアンドレア・デル・サルト事件が主人の情線じょうせんにいかなる響を伝えたかをごうも顧慮せざるもののごとく得意になってしものような事を饒舌しゃべった。「いや時々冗談じょうだんを言うと人がに受けるのでおおい滑稽的こっけいてき美感を挑撥ちょうはつするのは面白い。せんだってある学生にニコラス・ニックルベーがギボンに忠告して彼の一世の大著述なる仏国革命史を仏語で書くのをやめにして英文で出版させたと言ったら、その学生がまた馬鹿に記憶の善い男で、日本文学会の演説会で真面目に僕の話した通りを繰り返したのは滑稽であった。ところがその時の傍聴者は約百名ばかりであったが、皆熱心にそれを傾聴しておった。それからまだ面白い話がある。せんだって或る文学者のいる席でハリソンの歴史小説セオファーノのはなしが出たから僕はあれは歴史小説のうち白眉はくびである。ことに女主人公が死ぬところは鬼気きき人を襲うようだと評したら、僕の向うに坐っている知らんと云った事のない先生が、そうそうあすこは実に名文だといった。それで僕はこの男もやはり僕同様この小説を読んでおらないという事を知った」神経胃弱性の主人は眼を丸くして問いかけた。「そんな出鱈目でたらめをいってもし相手が読んでいたらどうするつもりだ」あたかも人をあざむくのは差支さしつかえない、ただばけかわがあらわれた時は困るじゃないかと感じたもののごとくである。美学者は少しも動じない。「なにそのときゃ別の本と間違えたとか何とか云うばかりさ」と云ってけらけら笑っている。この美学者は金縁の眼鏡は掛けているがその性質が車屋の黒に似たところがある。主人は黙って日の出を輪に吹いて吾輩にはそんな勇気はないと云わんばかりの顔をしている。美学者はそれだからをかいても駄目だという目付で「しかし冗談じょうだんは冗談だが画というものは実際むずかしいものだよ、レオナルド・ダ・ヴィンチは門下生に寺院の壁のしみを写せと教えた事があるそうだ。なるほど雪隠せついんなどに這入はいって雨の漏る壁を余念なく眺めていると、なかなかうまい模様画が自然に出来ているぜ。君注意して写生して見給えきっと面白いものが出来るから」「まただますのだろう」「いえこれだけはたしかだよ。実際奇警な語じゃないか、ダ・ヴィンチでもいいそうな事だあね」「なるほど奇警には相違ないな」と主人は半分降参をした。しかし彼はまだ雪隠で写生はせぬようだ。
 車屋の黒はそのびっこになった。彼の光沢ある毛は漸々だんだん色がめて抜けて来る。吾輩が琥珀こはくよりも美しいと評した彼の眼には眼脂めやにが一杯たまっている。ことに著るしく吾輩の注意をいたのは彼の元気の消沈とその体格の悪くなった事である。吾輩が例の茶園ちゃえんで彼に逢った最後の日、どうだと云って尋ねたら「いたち最後屁さいごっぺ肴屋さかなや天秤棒てんびんぼうには懲々こりごりだ」といった。
 赤松の間に二三段のこうを綴った紅葉こうようむかしの夢のごとく散ってつくばいに近く代る代る花弁はなびらをこぼした紅白こうはく山茶花さざんかも残りなく落ち尽した。三間半の南向の椽側に冬の日脚が早く傾いて木枯こがらしの吹かない日はほとんどまれになってから吾輩の昼寝の時間もせばめられたような気がする。
 主人は毎日学校へ行く。帰ると書斎へ立てこもる。人が来ると、教師がいやだ厭だという。水彩画も滅多にかかない。タカジヤスターゼも功能がないといってやめてしまった。小供は感心に休まないで幼稚園へかよう。帰ると唱歌を歌って、まりをついて、時々吾輩を尻尾しっぽでぶら下げる。
 吾輩は御馳走ごちそうも食わないから別段ふとりもしないが、まずまず健康でびっこにもならずにその日その日を暮している。鼠は決して取らない。おさんはいまだにきらいである。名前はまだつけてくれないが、欲をいっても際限がないから生涯しょうがいこの教師のうちで無名の猫で終るつもりだ。